Wade Davis a veszélyeztetett kultúrákról

Wade Davis a National Geographic Felfedezője a világ rendhagyóan változatos bennszülött kultúráit dicséri, melyek rohamos kihalásnak vannak kitéve.

Tudják, az utazás egyik velőig ható öröme

és az etnográfiai kutatás egyik kellemes velejárója,

hogy alkalmunk nyílik olyan emberek között élni,

akik nem felejtették el a régi időket,

akik a mai napig érzik múltjukat a szellő suhogásában,

az eső mosta kövek érintésében,

a növények keserű levelének ízében.

Maga a tudat, hogy a Jaguár sámánok a mai napig utaznak a Tejút körül,

vagy, hogy az idős Inuitek legendái még értelemmel teltek,

hogy a Himalája

buddhistái még mindig a Dharmában lélegeznek,

az antropológia központi kinyilatkoztatására emlékeztet

és arra, hogy a világ, melyben élünk,

nem valami abszolút értelemben létezik,

hanem a valóságnak csupán egy modellje,

bizonyos adaptív választások sorozatának eredményei,

melyeket eredetünk alapján hoztunk, noha több generációt megelőzően, de sikeresen.

Természetesen mindannyian ugyanazokat az adaptív szükségszerűségeket hordozzuk.

Mindannyian megszülettünk. Mindannyian gyerekeket hozunk a világra.

Beavatási szertartásokon megyünk keresztül.

Kérlelhetetlenül szembe kell néznünk a halállal,

ezért nem meglepő az, hogy mindannyian éneklünk, táncolunk,

művészetekkel foglalkozunk.

Ám a dal egyedi hanglejtése, a tánc ritmusa

az, ami igazán érdekes a különböző kultúrákban.

Legyen szó a Penan törzsről Borneó erdeiben,

Haiti voodoo oltárszolgáiról

vagy az észak-kenyai Kaisut-sivatag harcosairól,

netán az Andok hegyi Curanderóiról

vagy a Szahara közepén lévő karavánszerájról.

Vele utaztam a sivatagban

egy hónappal ezelőtt,

illetve csordapásztor a Csomolungma lankáin,

Everest, a világ isten-anyja.

Ezektől az emberektől valahányszor azt tanulhatjuk, hogy vannak a létezésnek,

a gondolkodásnak más formái,

lehet a Földön másképp is tájékozódni.

Ez egy olyan elképzelés, melybe ha jobban belegondolunk,

csakis reményt keltő lehet.

Na most, a világ miriád kultúrája együttesen

alkotja a bolygó spirituális és kulturális hálóját,

amelyik beborítja a bolygót,

és éppen annyira fontos a világ jóléte szempontjából,

mint az élet bioszférának nevezett biológiai hálója.

Nevezhetjük az életnek ezt a kulturális hálóját

etnoszférának,

és meghatározhatjuk az etnoszférát úgy, hogy az

az összes létező álom, mítosz és gondolat,

valamint eszme, inspiráció, intuíció összessége,

melyet az emberi képzelet a tudatosság hajnala óta felhalmozott.

Az etnoszféra az emberiség nagy öröksége.

Mindannyiunk létezésének szimbóluma és

annak, hogy nem lehetünk más, mint elképesztően kíváncsi faj.

Éppúgy, ahogyan a bioszférát súlyosan károsítjuk,

ez a helyzet az etnoszférával is,

csak esetleg még nagyobb mértékben.

Nincsen olyan biológus, például, aki azt merné állítani,

hogy a fajok 50 %-a, vagy még annál is több a

kihalás szélén áll, mert ez egyszerűen nem igaz,

mégis, a legapokaliptikusabb forgatókönyv

a biodiverzitás terén

meg sem közelíti azt, aminek a kulturális sokféleség

terén legjobb esetben lehetünk tanúi.

Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka nyilván a nyelvvesztés.

Amikor a jelen levők megszülettek,

6000 beszélt nyelv volt a bolygón.

Na most, a nyelv nem csak szókincsből

és nyelvtani szabályok sokaságából áll.

A nyelv az emberi szellem szikrája.

Egy olyan eszköz, melyen keresztül minden egyes kultúra lelke

megjelenik az anyagi világba.

Minden nyelv az elme őserdeje,

vízválasztója, gondolata, megannyi spirituális lehetőség ökoszisztémája.

Abból a 6000 nyelvből, ahogy ma itt ülünk Montereyben,

legalább felét ma már nem adják át a gyerekeknek.

Nem tanítják a kisbabáknak,

ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy hacsak valami nem változik,

már holt nyelveknek számítanak.

Mi lehet szomorúbb a némaságra ítéltségnél,

annál, hogy utolsó beszélője vagy néped nyelvének,

hogy nincs módod őseid bölcsességét tovább adnod

vagy megérezd gyerekeid ígéretét?

És mégis, vannak a Földön olyanok, durván két hetente,

akiknek ez a rettenetes sorsa, mert

minden második héten meghal egy idős ember,

aki egy-egy ősi nyelv utolsó szótagjait

viszi magával a sírba.

Tudom, most néhányotok azt mondja, "Jobb is, nem?

Nem lenne a világ jobb, ha mindannyian

egy nyelvet beszélnénk?" Én azt mondom erre "Nagyszerű,

legyen az a yoruba. Vagy legyen az a kantoni.

Legyen a kogi."

Akkor hirtelen rádöbbennétek, milyen is az,

ha a saját nyelved nem vagy képes beszélni.

Amit ma itt veletek közösen fogok csinálni,

az az, hogy egy etnoszféra körüli utazásra hívlak benneteket,

az etnoszféra körüli rövid utazásra,

hogy legalább egy kis fogalmunk legyen arról, hogy mi is vész el.

Sokan elfelejtjük ugyanis, hogy

amikor "a létezés különböző módjairól" beszélek,

akkor valóban a létezés különböző módjairól akarok beszélni.

Vegyük például ezt a barasana törzsből való gyereket az Amazonas északnyugati részéről,

az anakonda népének szülöttét,

ők azt hiszik, hogy a mitológiájuk szerint a tejfolyón érkeztek

keletről, szent kígyók gyomrában.

Ők gondolati szinten nem

tesznek különbséget kék és zöld szín között,

mert a mennyország koronáját

az erdő lombkoronájával azonosítják,

melytől az emberek függnek.

Érdekes nyelvi és házassági szabályaik vannak,

melyet nyelvészeti exogámiának neveznek:

olyan emberrel kell összeházasodniuk, aki más nyelvet beszél.

Mindez a mitológiai múltjukban gyökeredzik,

és az az érdekes, hogy az olyan családokban,

ahol a keresztházasságok folytán

hat-hét nyelvet is beszélnek,

soha nem halljuk, hogy valaki gyakorolna egy nyelvet.

Egyszerűen figyelnek, és elkezdik beszélni a nyelvet.

Vagy például az egyik leglenyűgözőbb törzs, mellyel együtt éltem egy ideig,

az északkelet ecuadori waorani,

akiknek bámulatos népével először 1958-ban lehetett békésen kapcsolatba lépni.

1957-ben öt misszionárius próbálta meg felvenni velük a kapcsolatot,

de egy komoly hibát követtek el.

Nyolc-tíz fényképet dobtak le magukról

egy repülőgépről, amiről mi azt mondanánk, hogy

barátságos gesztus, de közben elfelejtjük,

hogy az esőerdő lakói még soha életükben nem

láttak semmit, ami két-dimenziós.

Összeszedték ezeket a fotókat az erdőben,

megpróbálták kivenni az arc mögötti alakot, de

hiába, és arra a következtetésre jutottak, hogy ezek

ördögtől való kártyák, és halálra szúrkálták az öt misszionáriust.

A waoranik azonban nem csak a kívülállókat bántották.

Egymást is megtámadták.

A halálozás oka 54 %-ban lándzsaszúrás.

Nyolc generációt követtünk visszamenőlegesen,

és mindössze két természetes halálozási esetet találtunk

és amikor faggattuk az embereket,

bevallották, hogy egyikőjük úgy megöregedett,

hogy öregkori halálát az okozta, hogy "megsegítették" egy halálos döféssel. (Nevetés)

Ugyanakkor beható tudással bírtak az erdőről,

ami lenyűgöző volt.

A vadászaik 40 lépés távolságból megérezték az

állati vizelet szagát, és meg tudták mondani, hogy milyen állaté.

A '80-as évek elején volt egy remek megbízatásom,

a Harvardon a professzorom megkérdezte,

elmennék-e Haitire

beépülni a titkos társaságokba,

amelyek alapjai voltak Duvalier hatalmának

és a Tonton Macoutes katonai alakulatnak,

illetve megszerezni a mérget, melyet a zombik létrehozásához használnak fel.

Hogy a szenzációnak értelmet is adjunk persze,

ahhoz meg kellett értenem valamit a Vodoun jellegzetes hitvilágából,

és hogy a voodoo nem egy fekete-mágia kultusz.

Ellenkezőleg, összetett metafizikai világkép.

Érdekes.

Mit mondanál, ha megkérnélek, nevezd meg a világ

jelentős vallásait?

Kereszténység, Iszlám, Buddhizmus, Judaizmus, és így tovább.

Van egy földrész, amit mindig kihagynak,

mondván, hogy Fekete-Afrikának

nincsen vallásos hite. Pedig igenis van, és a

voodoo egyszerűen ennek a nagyon

mély vallásos eszmének a kitisztulása,

ami a rabszolgaság idején a tragikus diaszpóra alatt virágzott.

A voodoot az teszi igazán érdekessé,

hogy élő kapcsolat az

élők és holtak között.

Az élő életet ad a szellemeknek.

A szellemeket meg lehet idézni a Nagy Víz alól,

a tánc ritmusára adott válaszként,

hogy egy pillanatra elszakítsa a lelket az élőtől,

és arra a rövid nevezetes pillanatra az oltárszolga istenné válik.

Ezért szeretik a voodoo hívők azt hangoztatni, hogy

"Ti fehér emberek templomba mentek és Istenről beszéltek.

Mi táncolunk a templomban és Istenné válunk."

És, mivel nem vagy gazdátlan, a szellemé vagy,

hogyan is eshetne bajod?!

Láthatjuk ezt az elképesztő demonstrációt:

voodoo oltárszolgákat transz állappotban

égő parazsat forgatnak gond nélkül,

ami egy igazán lenyűgöző bemutatása annak, hogy az elme

befolyásolni tudja a testet, melyben lakozik,

miközben szélsőséges ingereknek van kitéve.

A legkülönlegesebb embercsoport, mellyel

valaha is dolgom volt, az Észak-Kolumbiában

lévő Sierra Nevada de Santa Martán élő kogik.

Az ősi Tairona civilizáció leszármazottai, akik

egykor a kolumbiai Karib-térséget

a hódítások hajnalán benépesítették,

visszavonultak egy elszigetelt vulkanikus hegytömbbe,

mely a karibi part menti síkság felett tornyosul.

Ezen a véráztatta földrészen

ők az egyetlenek, akiket soha nem igáztak le a spanyolok.

A mai napig a rituális papság vezeti őket,

de a papságra való betanítás meglehetősen rendhagyó.

A fiatal oltárszolgákat három-négy éves korukban

elszakítják a családjuktól,

és sötét árnyvilágban, gleccserek lábánál lévő

kőkunyhókban tartják őket elkülönítve 18 évig.

Ez a kétszer kilenc éves periódus

szándékosan ennyi, a terhességnek a természetes anyaméhben

töltött kilenc hónapját hivatott utánozni,

melyet most metaforikusan töltenek a nagyobb földanya méhében.

Ezalatt az időszak alatt

elsajátítják a közösségük értékeit,

az értékeket, melyek azt állítják, hogy az imáik

és csak is az imáik tartják fenn a kozmikus,

vagy mondjuk úgy, hogy az ökológiai egyensúlyt.

És ennek a csodálatos beavatásnak a végén,

egy nap hirtelen kiviszik őket,

és életükben először, 18 évesen,

meglátják a napfelkeltét. A tudatosságnak abban a kristálytiszta percében,

amikor a Nap első sugarai megfürdetik a lankákat,

a lenyűgözően gyönyörű tájban,

hirtelen minden, amiről addig absztrakt módon tanultak,

elképesztő dicsőségben igazolódik. A pap visszalép

és így szól: "Látod? Tényleg úgy van, ahogy mondtam.

Annyira gyönyörű. A tiéd és meg kell védened."

Idősebb fivéreknek nevezik magukat

és azt mondják, hogy mi vagyunk a kistestvérek,

akik a világ tönkretételéről tehetünk.

Na most, az intuíciónak ez a foka nagyon fontos lesz.

Valahányszor bennszülöttekre és az őket körülvevő tájra gondolunk,

vagy Rousseau jut az eszünkbe,

és a nemes vademberről szóló régi kacsa,

ami a maga egyszerűségében egy rasszista eszme,

vagy esetleg Thoreau,

és azt mondjuk, hogy ezek az emberek közelebb vannak a Földhöz mint mi.

Nos, a bennszülöttek se nem szentimentálisak,

se nem nosztalgiától elgyöngültek.

Ilyesminek vajmi kevés helye van az életükben,

az Asmat maláriás lápvidékein

vagy Tibet fagyos szeleiben. Mindazonáltal,

idővel és szertartások által, kovácsoltak egyfajta hagyományos Föld misztikát,

amelyik nem azon alapul, hogy öntudatosan közel tartózkodjunk hozzá,

hanem valami sokkal finomabb megérzésen:

azon az elgondoláson, hogy maga a Föld csakis azáltal létezik,

mert az emberi tudatosság életet lehel beléje.

Mit is jelent ez?

Azt jelenti, hogy egy fiatal gyerek az Andokban

akit abban a hitben neveltek, hogy a hegy egy Apu szellem,

mely igazgatni fogja a sorsát,

merőben más emberi lény lesz,

más környezeti kapcsolatokkal,

mint egy montanai kisgyerek,

aki abban a hitben nő fel, hogy a hegy egy szikladarab,

mely bányászásra hivatott.

Hogy ez a szellem lakhelye vagy egy érctömb otthona, az mindegy.

Ami érdekes, az a személy és a természet

közötti kapcsolatot meghatározó metafora.

Én Brit Kolumbia erdeiben nőttem fel,

abban a hitben, hogy ezek az erdők kivágásra vannak.

Ettől én egy más ember vagyok mint

a Kwagiulthi barátaim,

akik azt hiszik, hogy azok az erdők a Huxwhukw lakhelye,

a Mennyország Görbe Csőre,

hogy a világ északi végén kannibál lények bolyongtak,

olyan szellemek, akikkel a Hamatsa beavatásuk kezdetén kellett volna egyesülniük.

Na most, ha elkezdjük azt vizsgálni,

hogy ezek a kultúrák különböző valóságokat tudtak létrehozni,

lassan megértenénk néhány

rendhagyó felfedezésüket. Vegyük itt ezt a növényt.

Ezt a fényképet előző áprilisban készítettem az Amazon északnyugati részén.

Ez ayahuasca, amiről már sokan hallhattunk,

a sámánok egyik leghatásosabb

pszichoaktív készítménye.

Az ayahuasca nem attól olyan lenyűgöző,

hogy a készítménynek gyógyszerészeti potenciálja van,

hanem az előállítása miatt. Valójában két különböző összetevőből áll.

Egyfelől itt van ez a fás lián,

ami egy sor béta-karbolint tartalmaz,

harmint, harmalinet, enyhén hallucinogén anyagokat.

Ha egyedül használjuk a liánt,

az ahhoz hasonló, mint amikor egyfajta kékes, homályos köd

lepi el a tudatunkat,

de a kávéfélék egy cserjének, a Psychotria viridis

leveleivel keverve használják.

Ebben a növényben nagyon erős triptaminok vannak,

amik nagyon hasonlítanak az agy szerotoninjára, dimethiltriptaminjára,

és az 5-methoxidimethiltriptaminra.

Ha láttátok valaha a yanomamikat,

amint orrukba felszívják azt az anyagot,

amit különböző összetevőkből készítenek,

és abban is van methoxidimethiltriptamin.

Ezt a port beszívni olyan, mintha

egy puskacsőből lőnének ki,

miközben barokk festmények vesznek körül, és az elektromosság tengerébe landolnánk. (Nevetés)

Nem torzítja el a valóságot,

csak feloszlatja azt.

Tulajdonképpen vitatkoztam a professzorommal, Richard Evan Shultes-szal,

aki az 1930-as években Mexikóban

a mágikus gomba felfedezésével

elínditotta a pszichedelikus korszakot.

Vitába szálltam azzal a kijelentéssel, hogy ezeket a triptaminokat

hallucinogéneknek lehet-e nevezni, hiszen mire az ember a szer hatása alá kerül,

addigra már nincs otthon senki, aki a hallucinációt tapasztalni tudná. (Nevetés)

A triptaminokkal az a helyzet, hogy szájon át nem szedhetők,

mert egy olyan enzim denaturálja őket,

amit monoamino-oxidáznak (MAO) neveznek és az emberi bélben található.

Csak valamivel együttesen szedhető szájon át,

más kemikáliával, ami a MAO-t denaturálja.

Az a lenyűgöző,

hogy a liánban található béta-karbolin,

pont az a fajta MAO késleltető,

amelyik a triptamint serkenti. Felteszed magadnak a kérdést:

Hogy lehet az, hogy egy 80 000 fajból álló vaszkuláris növényi flórában

valaki két ilyen alaktanilag független növényt talál,

melyeket, amikor ily módon kombinálnak,

egy olyasfajta biokémiai verziót alkotnak,

mely összességében többet ér, mint alkotórészenként?

Nagy eufemizmussal élve, próbálgatásról van szó,

mely az értelmetlenségnek van kitéve.

De megkérded az indiánokat és ők azt mondják: "A növények beszélnek hozzánk."

Hát, ez meg mit jelentsen?

A Cofan nevű törzsnek 17 féle ayahuascája van,

melyeket messziről meg tudnak különböztetni az erdőben,

melyek szemre mind ugyanahhoz a fajhoz tartoznak.

Azt kérdezzük, hogyan alakítják ki a taxonómiájukat,

és azt felelik: "Azt hittem, értesz a növényekhez.

Úgy értem, semmit nem tudsz róluk?" Erre azt válaszoltam: "Nem."

Nos, kiderült, hogy fogod mind a 17 fajtát

a teliholdas éjszakán, és mind más-más szólamban énekel neked.

Ettől nem kapsz doktori fokozatot a Harvardon,

de érdekesebb, mint a porzókat számolgatni.

Na most,

(Taps)

az a gond - az a gond, hogy még azok is, akik

rokonszenveznek a bennszülöttek helyzetével,

csak különös, színes népeknek látják őket,

de valamiképpen mégis a történelem margójára szorítva,

miközben a való világ, azaz a mi világunk, halad.

Az az igazság, hogy 300 év múlva a 20. századot

nem a háborúiról,

nem is a technológiai vívmányairól,

hanem arról lesz híres, hogy

aktívan vagy passzívan, de tömegesen

pusztítottuk mind a biológiai, mind pedig a kulturális sokféleséget

a bolygónkon. A probléma nem változott.

Minden kultúra minden időkben

folytonos táncban fonódott össze

az élet újabb és újabb lehetőségeivel.

A probléma önmagában nem a technológia.

A sziú indiánok nem adták fel sziúságukat

amikor elhagyták íjaikat és nyilaikat,

ahogy az amerikaiak sem szűntek meg amerikainak lenni

amikor leszálltak a lóról és a bricskáról.

Nem a változás, nem a technológia

veszélyezteti az etnoszféra integritását. Hanem a hatalom.

Az uralkodás nyers arca.

Bárhova nézel a világban,

észreveheted, hogy ezek a kultúrák nincsenek kihalásra ítélve.

Dinamikus, élő emberekről van szó,

akiket olyan meghatározható erők hajszolnak ki a létezésből,

amelyekhez nem képesek adaptálódni.

Vehetjük például a hallatlan erdőirtást

a Penan népének,

Sarawak délkelet-ázsiai nomádjainak földjén,

ahol az emberek szabadon éltek az erdőkben néhány generációval ezelőttig,

ma azonban szolgaságra és prostitúcióra kényszerülnek

a folyópartokon,

ahol láthatjuk, hogy maga a folyó is iszaptól szennyezett,

úgy tűnik, Borneó felét elviszi

a Dél-kínai-tengerig,

ahol a japán teherhajók fényei már megvilágítják a láthatárt,

készen állva a rakodóterük farönkökkel való feltöltésére.

Vagy a Yanomami nép esetét,

melyet egyfajta kór támadott meg

az arany felfedezésének hajnalán.

Vagy ha felmegyünk Tibet hegyeibe,

ahol újabban sok kutatást végzek,

láthatjuk a politikai elnyomás durva arcát.

Tudvalevő, hogy a genocídiumot, egy nép fizikai kiirtását

egyetemesen elítéljük, de az etnocídiumot,

az emberi életmódok elpusztítását ellenben nem hogy nem ítéljük el,

de sokszor, egyetemesen még üdvözöljük is,

mintegy a fejlesztési stratégia részeként.

Mi egészen addig nem érthetjük Tibet

fájdalmát, míg nem lépünk a földjére.

Egyszer egy fiatal kollégával 9600 kilométert utaztam a nyugat-kínai

Chengduból Tibet délkeleti fennsíkján át Lhasába,

és csak Lhasába érve értettem meg

miről is beszél a

a statisztika, mi van mögötte.

6000 szent emlékművet romboltak porig.

1.2 millió embert öltek meg

a káderek a Kulturális Forradalom idején.

Ennek a fiatalembernek az apja a Panchen Lámát szolgálta.

Azonnal megölték a

Kínai invázió során.

A nagybátyja őszentségével diaszpórába menekült

azokkal, akik Nepálba mentek.

Az édesanyját bebörtönözték,

csak mert vagyonos volt.

Őt magát két évesen csempészték be hozzá a börtönbe,

a szoknyája alá rejtették,

mert az anyja nem bírta ki nélküle.

A lánytestvére, aki ezt a bátor tettet végrehajtotta,

nevelőtáborba került.

Egy nap véletlenül rálépett egy

maós karszalagra, és ezért a szabálysértésért

hét évnyi kényszermunkára ítélték.

Tibet fájdalma elviselhetetlen,

de az emberek megváltó szelleme figyelemreméltó.

A végén pedig tényleg válaszút elé érkezünk:

Egyszínű és monoton világban akarunk élni,

vagy egy sokszínű és változatos környezetben?

Margaret Mead nagyszerű antropológus halála előtt azt mondta,

hogy az a legnagyobb félelme, hogy ahogy

ehhez az általánossá váló és enyhén szólva amorf világkép felé közeledünk,

nem csak azt tapasztaljuk, hogy az emberi képzelet teljes tárháza

is jelentősen leszűkül gondolatilag,

hanem, hogy egy napon arra ébredünk álmunkból,

hogy nem emlékszünk már arra sem, hogy voltak más lehetőségek is.

Megalázó arra gondolni, hogy fajunk úgy

150 000 éve létezik.

A Neolit Forradalommal, mely a mezőgazdaságot adta nekünk,

és mellyel megadtuk magunkat a vetőmag kultuszának,

a sámánok költészetét

a papok prózája váltotta fel,

és ezzel hierarchia specializációs többletet alkottunk,

mindössze 10000 évvel ezelőtt.

Tudjuk, hogy a modern ipari világ

csupán 300 éves.

Sekély történelmünkből ítélve nem hinném,

hogy megvan a válaszunk minden kérdésre,

mellyel a következő évezredben szembe kell néznünk,

Amikor világ miriád kultúráját

kérdezzük az emberi lét értelméről,

akkor ezek 10 000 különböző hangon felelnek.

Ezt a dalt hallgatva fogjuk újra felfedezni a bennünk

rejlő lehetőséget, vagyis azt, hogy teljesen tudatos faj vagyunk,

tudatában annak, hogy minden ember és minden kert számára biztosítjuk

a növekedést, a virágzást. Vannak nagyon optimista pillanatok.

Ezt a fényképet a Baffin Sziget északi végén készítettem,

amikor agyaras cethalra vadásztunk az Inuitokkal,

és ez az ember, Olayuk remek történetet mesélt a nagyapjáról.

Kanada kormánya nem volt mindig kegyes

az Inuitokkal, és az 1950-es években,

a szuverenitás érdekében településekbe kényszerítettük őket.

Ennek az öregembernek a nagyapja nem volt hajlandó távozni.

A családja, mivel féltette az életét, elvette az összes fegyverét,

az összes eszközét.

Azt tudniuk kell, hogy az inuitok nem rettennek meg a hidegtől.

Sőt! Előnyt faragnak belőle.

A szánkók talpait eredetileg

rénszarvasbőrbe burkolt halcsontból készítették.

Ennek az embernek a nagyapja tehát nem ijedt meg a sarkvidéki éjszakától,

sem a tomboló hóvihartól.

Egyszerűen csak kicsusszant, letolta a fókabőrből készült nadrágját,

és a saját tenyerébe végezte el dolgát. Ahogy a fekália fagyni kezdett,

pengét alakított ki belőle.

Benyálazta a fekália-kés élét

és ahogy végül megfagyott, lemészárolt vele egy kutyát.

Lenyúzta a bőrét és rögtönzött belőle egy hámot,

a bordáiból pedig egy szánt,

hámba fogta a szomszédos kutyát,

fekáliakését az övébe csúsztatva eltűnt a jégtáblák között.

Ha már arról van szó, hogyan építsünk szarból várat. (Nevetés)

Ez sok tekintetben

(Taps)

az Inuit emberek rugalmasságának jelképe

és a világ összes bennszülöttjének, voltaképpen.

1999-ben Kanada kormánya

visszaadta az Inuitok földje feletti teljes rendelkezést,

egy akkora területét, mely nagyobb, mint Kalifornia és Texas együttvéve.

Ez az új hazájuk. Nunavut a neve.

Független terület. Minden ásványi erőforrás felett rendelkeznek.

Csodálatos példa arra, hogyan keres és talál

egy nemzetállam kárpótlást a népeinek.

És végezetül, azt gondolom, hogy meglehetősen nyilvánvaló,

legalább is azok számára, akik jártak már

a Földnek ezeken az elhagyatott részein,

hogy ezek voltaképpen egyáltalán nem elhagyatott területek.

Emberek szülőföldjei.

Az emberi képzelet egy ágát képviselik,

mely az idők kezdetéig visszanyúl. Ezeknek a gyerekeknek

az álmai, akárcsak a saját gyermekeink álmai, mindannyiunk számára

a remény puszta földrajzának részévé vált.

A National Geographicnál mi arra törekszünk tehát,

azt gondoljuk, hogy a politikusok soha semmit nem fognak tudni elérni.

Úgy véljük, hogy a viták,

(Taps)

a viták sehova nem vezetnek,

a történet mesélés viszont világformáló erejű,

és miénk a világ egyik legjobb ilyen történeteket mesélő

intézménye. Havonta 35 millió látogatónk van a honlapunkon.

156 országban sugározzák a televíziós csatornánkat.

Milliók olvassák a folyóiratainkat.

Mindössze annyit csinálunk, hogy ellátogatunk

az etnoszférába, ahova azután elkalauzoljuk a nézőket is,

olyan csodálatos kulturális helyekre,

amik egész egyszerűen elkápráztatóak,

és így remélhetően lassacskán mindenkihez

eljut az antropológia

lényegi kinyilatkoztatása,

vagyis az, hogy a világ sokféleségre hivatott,

és hogy megvalósítható egy

valóban multikulturális, pluralisztikus világ,

ahol minden ember bölcsessége

hozzájárul a kollektív jóléthez.

Köszönöm szépen.

(Taps)