Ramona Pierson: Gyógyulás egy szokatlan helyen

Ramona Pierson 22 éves volt, amikor egy ittas sofőr elgázolta és 18 hónapra kómába került. A TEDxDU-n elmesélte lenyűgöző felépülését -- történetét egy idősek otthonának kollektív készségeire és bölcsességére alapozta.

Több mint tíz éve annak, hogy nem beszéltem arról,

amit most önökkel fogok megosztani.

Úgyhogy megkérem önöket, hogy legyenek türelemmel,

amint elmesélem önöknek a történetemet.

22 éves voltam, mikor szokásomhoz híven

munkából hazaérve rátettem a pórázt a kutyámra

és elmentem kocogni egyet.

Akkor még fogalmam sem volt,

hogy az a nap örökre meg fogja változtatni az életemet.

Mialatt a kutyámat készítettem a futásra,

egy férfi épp az italát fejezte be egy bárban,

aztán beült az autójába

és elindult délnek,

vagy akárhová, ahova épp tartott.

Csak arra emlékszem, hogy futok át az úton,

és aztán mintha

bombát robbantottak volna.

Emlékszem, hogy a kezeimet az aszfaltra téve

éreztem saját véremet kiömleni

a nyakamon

és a számon keresztül.

Az történt, hogy az ittas sofőr

átment a piros lámpán, és elütött engem a kutyámmal együtt.

A kutyám a kocsi alá került,

én pedig a kocsi elé repültem,

aztán ő áthajtott a lábaimon.

A bal lábam fenn akadt a kerékaknában

és megpördült.

A lökhárító nyomása

széthasította a nyakamat.

Tompa mellkasi traumám keletkezett.

Az aorta, ami a szív mögött található

legfőbb verőér, súlyosan megsérült,

és vér ömlött ki a számon keresztül.

Felhabzott

és borzasztó dolog volt átélni.

Akkor fogalmam sem volt, hogy mi történt velem

de idegenek odajöttek segíteni,

hogy le ne álljon a szívem.

Próbálták működésben tartani

és dobogásra késztetni, mert már szinte leállt.

Valaki volt olyan ügyes, hogy egy golyóstollcsövet tegyen a nyakamba,

hogy felszabadítsa a légutakat és kapjak valamennyire levegőt.

A tüdőm szinte összeesett,

aztán valaki felnyitotta a mellkasomat és oda is tett egy tűt,

hogy elkerüljem a legrosszabbakat.

Valahogy beértek velem a kórházba,

lejegeltek

és gyógyszerindukált kómába helyeztek.

18 hónappal később ébredtem csak fel.

Megvakultam, sem járni,

sem beszélni nem tudtam.

29 kg voltam.

A kórházaknak fogalmuk sincs,

mit kezdjenek az ilyen esetekkel.

Gomer-nek kezdtek el becézni,

de ez már egy másik történet.

Rengeteg operációt végeztek el rajtam,

hogy a nyakamat és a szívemet helyrehozzák.

Volt, hogy sikerrel jártak, volt, hogy nem.

Teletömtek titániummal,

és új csontokat kaptam,

hogy újra tudjak járni.

Kiplasztikázták az orromat, a fogaimra koronák kerültek

és így tovább.

Végül újra visszanyertem emberi külsőmet.

De néha nehéz erről nekem beszélni,

úgyhogy egy kis türelmet kérek.

Több mint ötvenszer operáltak,

de nincs értelme számolnom.

Végül is

kiengedtek a kórházból,

mert helyre volt szükségük,

hogy valaki másnak is esélyt

tudjanak adni a felépülésre.

A felépülés gondolatát rajtam kívül már mindenki feladta,

ezért feltettek egy térképet a falra,

és a darts pont egy coloradói idősek otthonára esett.

És tudom, most azt gondolják:

"Mit keresett maga egy idősek otthonában?"

De amennyi készség és tehetség rejlik

itt most ebben a teremben, annyi készség és tehetség

található egy idősek otthonában.

Tehát mind megvolt bennük

a tehetség és a készség.

Bölcsesség volt az előnyük,

mert

hosszú élet részesei voltak.

Nekem akkor pont szükségem volt az ő bölcsességükre.

De most képzeljék el, milyen

lehetett számukra, mikor odakerültem.

Akkora már felhíztam

31 kg-ra.

Kopasz voltam

és a kórházban rám adott ruhákat viseltem.

Egy pár teniszcipőt adományoztak nekem.

Fehér bot volt az egyik kezemben

és egy bőröndnyi kórházi lelet a másikban.

Úgy gondolták, hogy

rendkívüli ülést kell tartaniuk.

(Nevetés)

Félreálltak, összenéztek

és azt mondták: "Milyen készségekkel vagyunk megáldva?

Mert ennek a gyereknek van mit fejlődnie."

Végül készségeiket

saját szükségleteimhez

kezdték hozzáegyeztetni.

De legelsősorban fel kellett mérniük,

mire is volt azonnali szükségem.

Meg kellett tanulnom

újra emberi módon étkezni,

mivel egy a mellkasomba vezetett csövön keresztül

és infúzión kaptam a tápanyagot.

És újra meg kellett tanulnom enni.

És folyamatosan végig támogattak.

Aztán rájöttek,

hogy bútorokra van szükségem,

mert szinte a földön aludtam.

Ezért összeszedték nekem

a garázsaikban lévő régi bútoraikat --

lábasokkal és ágyneművel együtt

mindent.

Következőnek

külsőváltoztatásra volt szükségem.

A zöld kórházi ruhák helyére

virágmintás poliészter ruhák kerültek.

(Nevetés)

Hadd ne beszéljek arról, milyen frizurákat próbáltak rám erőltetni,

miután a hajam visszanőtt.

De a kék hajszínre már nemet kellett mondanom.

(Nevetés)

Aztán eldöntötték, hogy

megtanítanak beszélni, mert

nem lehet független életet élni

úgy, hogy sem beszélni, sem látni nem tud az ember.

Úgy gondolták, mivel a látásomon nem tudnak segíteni,

ezért elkezdenek beszélni tanítani.

És nehéznek találtam, mikor Sally,

a főtitkár, napközben tanított engem,

mert gyerekként

nem gondol bele az ember,

mert mindent tudat alatt sajátítunk el.

De felnőttként szégyelltem.

Rá kellett jönnöm, hogyan mozgassam a torkomat,

a nyelvemet, hozzá kellett szoknom

az új fogaimhoz, és hogy hogyan artikuláljak

az ajkaimmal ahhoz, hogy kiejtsem a szavakat.

Olyan voltam, mint egy óvodás,

és nyavalyogtam.

De a férfiaknak jobb ötletük támadt.

Mókássá akarták tenni a dolgot számomra.

És éjszakánként trágár szókirakót játszottak velem,

(Nevetés)

és azután titokban

káromkodni tanítottak.

Így hát a képzelőerejükre bíznám,

hogy mik voltak az első szavaim,

mikor Sally felépítette az önbizalmamat.

(Nevetés)

És továbbfejlődtem.

Egy Alzheimer-beteg úr, aki előzőleg tanár volt,

rávette magát, hogy megtanít írni.

A leépülés egyébként jót tett.

De haladjunk inkább tovább.

(Nevetés)

Látáskárosultként döntő fontosságú volt,

hogy ismét megtanuljam,

hogyan keljek át az utcán.

Csukják csak be a szemüket.

Képzeljék el, hogy át kell kelniük egy úton.

Nem tudják, milyen messze van a másik oldal,

és nem tudják, hogy egyenesen haladnak-e,

és csak azt hallják, hogy az autók ide-oda hajtanak,

és nemrég éltek át egy borzasztó balesetet,

ami ehhez a szituációhoz vezetett.

Ezért két dolog jelentett akadályt.

Az egyik a poszttraumatikus stressz volt,

mert akárhányszor a járdaszegélyhez értem,

rám tört a pánikroham.

A másik dolog az volt,

hogy rájöjjek, hogyan menjek át az úton.

Ezért az egyik idős hölgy odajött hozzám,

az utcasarokra tuszkolt és azt mondta:

"Amikor úgy érzed, hogy el kell indulnod, csak lóbáld magad előtt a fehér botot,

és ha elütik, az azt jelenti, hogy ne menj át."

(Nevetés)

Végülis igaza volt.

De mire a harmadik fehér bot

repült át az utca másik oldalára,

rájöttek, hogy tenniük kell valamit az ügy érdekében,

és összegyűjtötték nekem

az iskolára a pénzt,

hogy elsajátítsam a vakok

számára szükséges készségeket,

és vakvezető kutyára is telt,

amitől átalakult az életem.

Mindezeknek

és a nyugdíjas otthon lakóinak köszönhetően

vissza tudtam menni egyetemre.

Tíz évvel később visszanyertem a látásom.

Nem csodaszerűen.

Három operációm volt,

ami közül az egyik kísérleti volt.

Robotizált beavatkozás volt,

amely során eltávolítottak egy vérömlenyt a szemem mögül.

A legnagyobb változást számomra az jelentette,

hogy a világ mennyire előrehaladt,

általam még soha nem látott új találmányok,

mint például

a mobiltelefon vagy a laptop

feltalálására került a sor.

Látáskárosultként

a vizuális memóriám visszamaradt,

és helyette

a hallásomra és

az érzékszerveimre hagyatkoztam.

Egy nap épp a szobámban voltam,

és rápillantottam valamire, amiről

azt hittem, hogy egy szörnyeteg.

Körbejártam és azt mondtam:

"Most én ezt megérintem."

Megérintettem és felkiáltottam:

"Uramisten, ez egy szennyeskosár!"

(Nevetés)

Tehát minden más,

mikor látással rendelkezik az ember,

mert természetesnek számít.

De mikor látáskárosult valaki,

akkor a taktilis memóriájára hagyatkozik.

Kezeimre tekintve egy másik nagy változást vettem észre,

hogy tíz évet öregedtem.

Azt hittem, hogy az idő számomra megállt,

de a családom és barátaim számára tovább haladt.

És amikor ezt észrevettem, rájöttem,

hogy az idő velem is tovább haladt,

és hogy be kell hoznom a lemaradásomat,

így hát felészleltem.

A balesetem előtt még nem léteztek olyan kifejezések,

mint a crowdsourcing és a radikális együttműködés.

De a közösségi szellem már akkor is létezett,

mert közösen együttműködve

rendbe hoztak és újraiskoláztak.

Nem lennék ma itt, ha nem

az extrém radikális együttműködésről beszélnék.

Nagyon szépen köszönöm!

(Taps)