Téged mit tesz különlegessé? | Mariana Atencio | TEDxUniversityofNevada

Az NBC News újságírója, Mariana Atencio az egész világot bejárta, Haititól Hongkongig. Előadásában elmeséli nekünk, hogy saját bevándorlói élménye és a másokkal való találkozásai hogyan tanították meg arra, hogy az egyetlen közös dolog bennünk az, hogy mindannyian emberi lények vagyunk.

Ez az előadás egy TEDx eseményen hangzott el a TED konferenciák formátumát felhasználva, de egy független helyi közösség szervezésében.

Nagyon szépen köszönöm!

Újságíró vagyok.

Különböző életpályájú
emberekkel beszélgetek

a világ minden részéről.

Ma szeretném elmesélni nektek,

miért döntöttem úgy,
hogy ezt szeretném csinálni,

és mit tanultam belőle.

A történetem a dél-amerikai Venezuelában,
Caracasban kezdődik, ahol felnőttem.

Ez a hely számomra mindig is
csodás és varázslatos volt,

és örökké az is marad.

A szüleim már gyerekkoromtól
kezdve arra törekedtek,

hogy egy szélesebb világképet kapjak.

Emlékszem, hétéves lehettem,

amikor édesapám így jött oda hozzám:

''Mariana! Egy olyan helyre
utaztok majd a húgoddal –

aki akkor hatéves volt –,

ahol senki nem tud spanyolul.

Szeretném, hogy más
kultúrákat is megismerjetek.''

És csak mondta és mondta,
miért érdemes egy teljes nyarat

ebben az egyesült államokbeli
nyári táborban töltenünk.

Közben elejtett egy rövid mondatot,

melynek akkor nem tulajdonítottam
nagy jelentőséget:

''Soha nem tudhatod, mit hoz a jövő."

Eközben a kis hétéves fejemmel azt hittem,

hogy biztos Miamiba megyünk táborozni.

(Nevetés)

Sőt, lehet, hogy még ennél is jobb lesz:

még északabbra, Orlandóba fogunk menni,

Miki egér hazájába!

(Nevetés)

Nagyon izgatott lettem.

Azonban édesapámnak
egy kicsit más terve volt.

Caracasból Brainerdbe,
Minnesota államba küldött minket!

(Nevetés)

Miki egér nem ott élt,

(Nevetés)

és mobiltelefon, Snapchat
és Instagram híján

nem is találtam a helyről
semmilyen információt.

Odaértünk,

és az első dolog, amire felfigyeltem,

hogy az ottani gyerekek haja
szőkés árnyalatú volt,

és a legtöbbjüknek kék volt a szeme.

Mi pedig így néztünk ki.

Az első este a táborvezető
összehívott minket a tábortűznél,

és azt mondta:

''Gyerekek! Nagyon nemzetközire
sikeredett ez évben a táborunk:

Fogadjátok szeretettel
az Atencio lányokat Venezuelából!"

(Nevetés)

A többiek úgy néztek ránk,
mintha egy másik bolygóról jöttünk volna.

Olyanokat kérdeztek:

"Tudjátok, mi az a hamburger?''

vagy "Szamáron vagy kenuval
mentek iskolába?"

(Nevetés)

Tört angolságommal próbáltam válaszolni,

de ők csak nevettek.

Tudom, hogy nem gonoszságból tették:

csak próbálták megérteni,
hogy kik vagyunk,

és elhelyezni bennünket
az ő világukon belül.

Lehettünk olyanok, mint ők,

vagy éppen kalandregényhősök,

például az Aladdin
vagy a Dzsungel könyve szereplői.

Ami biztos, hogy a külsőnk
nem hasonlított,

nem beszéltük a nyelvüket sem,

tehát különbözőek voltunk.

Hétéves korban ez fáj.

De nekem a kishúgomra kellett vigyáznom,

aki a tábor minden napján sírva fakadt.

Úgy döntöttem,
hogy pozitívan állok a helyzethez,

és minden fellelhetőt megtanulok
az amerikai életstílusról.

Később ''táborkísérlet'' címen
nyolc évig jártunk olyan városokban,

melyekről a legtőbb amerikai
még csak nem is hallott.

Legjobban azokra a pillanatokra emlékszem,

amikor végre valakivel
egy hullámhosszra kerültem.

Barátra találni különleges ajándék volt.

Mindenki azt szeretné,
ha értékelnék és elfogadnák,

és azt hisszük,
ennek spontán kell történnie.

Pedig nem!

Amikor más vagy, mint a többiek,
tenned kell azért, hogy elfogadjanak.

Segítőkésznek, viccesnek, okosnak
és minden másnak is lenned kell,

hogy bekerülhess az áhított társaságba.

Később, amikor középiskolás lettem,
édesapám továbbcsiszolta a tervét:

Caracasból Connecticut államba,
Wallingfordba küldött,

hogy ott végezzem el
az utolsó középiskolai évemet.

Jól emlékszem,

ahogy a repülőn az igazi amerikai
középiskola élményéről álmodtam,

iskolai szekrénnyel együtt.

"Tökéletes lesz!

Olyan, mint a kedvenc tv-műsoromban,
a "Saved by the bell''-ben!"

(Nevetés)

Ahogy odaértem, máris szóltak,
hogy a leendő szobatársam már nagyon vár.

Kinyitottam az ajtót,

és ő ott ült az ágyon

fejkendőben.

Fatimának hívták,
muzulmán lány volt Bahrainból.

Nem egy ilyen lányra számítottam.

Valószínűleg látta a csalódottságomat,
amikor ránéztem,

mert nem rejtettem véka alá.

Tinédzserként még jobban
be akartam illeszkedni.

Népszerű akartam lenni,

esetleg találni egy udvarlót a bálra,

és úgy éreztem,

Fatima az utamban áll szégyenlősségével
és szigorú ruházkodási szabályaival.

Nem vettem észre,
hogy ugyanúgy viselkedtem vele,

mint ahogy azok a gyerekek
velem a táborban,

középiskolás kiadásban,
hiszen ugyanúgy megkérdeztem tőle:

''Te tudod, mi az a hamburger?''

Elvesztem a saját önzőségemben,

és nem tudtam a helyzetébe képzelni magam.

Az igazat megvallva
csak egy pár hónapot töltöttünk együtt,

mert később a diákok helyett
egy nevelővel kellett laknia.

Emlékszem, ahogy azt gondoltam:

''Á, nem lesz semmi baja!
Egyszerűen csak különbözik tőlünk.''

Amikor valakit
különbözőnek bélyegzünk meg,

azzal kivetkőztetjük őt emberi mivoltából.

Ő más, mint mi.

És ő nem a mi problémánk,
kár is áldozni rá az időnkből.

Viszont valójában pont ez a kívülállóság
a problémáink eredete.

Hogyan ismerhetjük fel a vakfoltjainkat?

Ehhez először azt kell megértenünk,

hogy bennünket mi tesz mássá,

majd el kell fogadnunk
ezeket a jellemvonásainkat.

Csak ezután sikerülhet értékelni
a körülöttünk lévők másságát.

Emlékszem, nálam ez mikor jött el.

Néhány hónappal később történt.

Már volt udvarlóm a bálra,

már volt baráti köröm,

és már szinte teljesen
elfelejtkeztem Fatimáról.

Egy nap jelentkeztünk
egy adománygyűjtő tehetségkutató műsorba,

ahol műsorszámokat bocsájtottak árverésre.

Úgy tűnt, mindenkinek
volt egyedi felajánlása.

Néhányan hegedültek,

mások színházi monológot adtak elő.

Emlékszem, nagyon töprengtem:

"Mi nem csinálunk ilyeneket odahaza!"

De elhatároztam,

hogy én is kitalálok valamit.

Eljött a tehetségkutató műsor napja.

Felléptem a színpadra a kis magnómmal,

letettem magam mellé,
elindítottam a zenét,

és megszólalt a kedvenc
előadóm, Shakira dala:

(Énekel) "Whenever, wherever,
we're meant to be together",

és bemutatkoztam: "Mariana vagyok,
és a táncórámat ajánlom fel az árverésre!"

Szinte az egész iskola ajánlatot tett.

A táncórám igazán felemelő volt

az aznapi tizedik hegedűdarab után.

A szobámba menet
nem éreztem magam másnak.

Különlegesnek éreztem magam.

Ekkor jutott eszembe Fatima,

akit nem sikerült különlegesnek
látnom az első találkozásunkkor.

A Közel-Keletről jött,
ahogyan Shakira családja is.

Valószínűleg tudott volna tanítani
egy-két dolgot a hastáncról is,

ha nyitott lettem volna rá.

Most pedig szeretném,
ha elővennétek a cetlit,

melyet az előadás elején kaptatok,
s melyre leírtátok,

benneteket mi tesz különlegessé,

és szeretném, ha ránéznétek.

Ha a tévé előtt ültök,
vegyetek elő egy papírt,

és jegyezzétek le, titeket mi tesz mássá.

Lehet, hogy a leírtak
tartózkodóvá tesznek,

kicsit szégyenlitek, vagy épp büszkének
érzitek magatokat tőlük,

de mindenképpen
el kell fogadjátok jellemzőiteket.

Ne feledjétek, ez az első lépés mások
különbözőségeinek értékelése felé.

Amikor hazamentem Venezuelába,

elkezdtem megérteni, hogy a tapasztalataim
mennyire megváltoztattak.

Az, hogy több nyelven tudtam beszélni,

és el tudtam igazodni
a különböző helyek és emberek között,

különleges érzékenységgel ruházott fel.

Végre elkezdtem megérteni,

mennyire fontos átérezni mások helyzetét.

Ez az egyik legfontosabb oka annak,
hogy az újságírás mellett döntöttem.

Főleg, mert a világ egyik megbélyegzett
részéből származom: a hátsó udvarból.

Illegális bevándorlóknak, harmadik
világbelinek, másnak neveznek minket.

Szerettem volna tenni valamit,
hogy ez megváltozzon.

Ez pont abban az időszakban történt,

amikor a venezuelai kormány beszüntette

az ország legnagyobb
tv-csatornájának működését.

A cenzúra egyre nagyobb méretet öltött.

Édesapám odajött hozzám és megkérdezte:

"Hogyan is tudnál itt újságíróvá válni?

El kell menned innen!"

Hirtelen mindent tisztán láttam.

Mindig is erre készített fel.

Ezt tartogatta számomra a jövő.

2008-ban összepakoltam,
és az Egyesült Államokba jöttem,

ezúttal egyirányú jeggyel a zsebemben.

Fájdalommal vettem tudomásul,
hogy 24 évesen

egyfajta menekült, bevándorló lettem,
újra különböztem;

de most végérvényesen.

Sikerült ösztöndíjjal újságírást tanulnom,

és emlékszem az első megbízásomra:

Barack Obama elnök
történelmi megválasztásáról tudósítottam.

Szerencsésnek éreztem magam,
nagyon bizakodó voltam.

"Igen! Ez az! – gondoltam. –

Én a már nem rasszista
Amerikába érkeztem,

ahol az »én« és az »ők« fogalma
összemosódni látszik,

és talán még az én életemben
teljesen el is fog tűnni."

Mekkorát tévedtem, ugye?

Obama elnöksége miért nem enyhítette
országunkban a faji feszültségeket?

Miért érzik ennyien fenyegetve magukat

a bevándorlók, az LMBTQ közösség
és más kisebbségek által,

amikor ők csak próbálják
megtalálni a helyüket

az Egyesült Államokban,
mely mindannyiunké kellene legyen?

Akkor még nem ismertem a válaszokat,

de 2016. november 8-án,

amikor Donald Trump lett
az elnökünk, megértettem,

hogy választópolgárok nagy része
szemében ők voltak "a mások".

Néhányuk szerint
elhalásszák előlük a munkát,

mások idegen nyelvet beszélő,
potenciális terroristákat látnak bennük.

Eközben a kisebbségi csoportok szemében

ez gyakran gyűlöletnek, intoleranciának
és szűklátókörűségnek tűnik.

Mintha egy buborékban ragadtunk volna,
amit senki nem akar kipukkasztani.

Ennek egyedüli módja,
a kivezető út az, hogy felismerjük:

a különbözőség eltérő
gondolkozásmóddal is jár.

A tisztelet kimutatásához
bátorságra van szükség.

Voltaire szavaival élve:

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz,

de életem végéig harcolni
fogok azért, hogy mondhasd.”

Ha nem vagyunk képesek
meglátni a másikban a jót,

a párbeszéd ellehetetlenedik.

Párbeszéd nélkül folyamatosan
elkövetjük ugyanazokat a hibákat,

hiszen nem tanulunk meg semmi újat!

2016-ban az NBC News-nak
tudósíthattam a választásokról.

Ennél a mainstream hálózatnál
ez volt az első nagy megbízásom.

A spanyol tévétől kerültem át hozzájuk,

és szerettem volna
valami újszerűt alkotni.

A választási eredményhirdetést iratokkal
nem rendelkező családokkal néztem végig.

Keveseknek jutott eszébe
megosztani ezt a pillanatot azokkal,

akik nem voltak állampolgárok,

és akiknek mégis a legtöbb
vesztenivalója volt akkor.

Amikor Donalt Trump győzelme
nyilvánvalóvá vált,

egy Angelina nevű nyolcéves kislány
könnyek közt futott oda hozzám.

Zokogva kérdezte tőlem,
vajon deportálni fogják-e az édesanyját.

Átöleltem és annyit feleltem:
"Minden rendben lesz!"

Azonban valójában fogalmam sem volt erről.

Ez a kép, amit akkor éjjel készítettük,
örökre beleivódott a szívembe.

Ez a kislány körülbelül
annyi idős volt, mint én,

amikor a brainerdi táborba mentem.

Ő már tudta, milyen másnak lenni.

Az iskolából hazafelé
minden nap attól retteg,

hogy bármikor elvihetik az édesanyját.

Hogyan képzelhetnénk
magunkat Angelina helyzetébe?

Hogyan értethetnénk meg vele,
hogy ő különleges,

és nem méltatlan arra,
hogy a családját együtt tudhassa?

Azzal, hogy a kamerámon keresztül
bemutattam őt és más hasonló családokat,

az a célom, hogy a nézők
emberi lényekként,

és ne illegális idegenekként
tekintsenek rájuk.

Igen, törvényt szegtek,
amiért bírságot kellene fizetniük,

de emellett mindent
hátrahagytak ezért az országért,

ahogyan előttük sok más bevándorló.

Azt már elmeséltem, hogyan kezdődött
a személyes fejlődésemhez vezető útam.

Azt is szeretném megosztani,

hogy az utam mely akadályát
vettem a legnehezebben.

Ez az akadály rettenetesen megrázott:

2014. április 10-e volt.

Épp a stúdióba tartottam,
amikor a szüleim hívtak telefonon:

''Levegőn vagy?'' – kérdezték.

Rögtön tudtam, hogy valami baj van.

"Mi történt?" – kérdeztem.

"A húgodról van szó.
Autóbalesetet szenvedett."

Úgy éreztem, mindjárt megáll a szívem.

Szorítottam a kormányt,
és csak visszhangzott a fejemben:

"Nem valószínű, hogy valaha járni fog."

Azt mondják, hogy az élet megváltozhat
egy másodperc töredéke alatt is.

Akkor ott az enyémmel ez történt.

A mindig sikeres jobbik felem, a húgom,

aki csak egy évvel fiatalabb nálam,

nem tudja mozgatni a lábait,

nem tud felülni vagy magától felöltözni.

És ez nem egy nyári táborban történt,
ahol mindezt jobbá varázsolhattam.

Rémisztő volt.

A következő két évben 15 műtéten esett át,

és ez idő alatt szinte végig
kerekesszékben ült.

De nem is ez volt a legrosszabb.

A legrosszabb dolog annyira fáj,
hogy a mai napig nehéz szavakba öntenem:

Ahogy az emberek ránéztek,

ahogy kettőnkre néztek:

Másképp!

Az emberek már nem
a sikeres ügyvédet látták a húgomban,

s nem vették észre benne az éles elméjű,

kedves szívű Y generációs lányt.

Bárhová mentünk,

az emberek egy szegény,
kerekesszékes lányt láttak.

Nem tudtak e mögé látni.

Hősies küzdelmének köszönhetően
szerencsére elmondhatom,

hogy a húgom ma újra jár,
és minden várakozást felülmúlva felépült.

(Taps)

Köszönöm!

E traumatikus megpróbáltatás
közepette megtanultam,

hogy létezik olyan "másság",
ami egyszerűen csapás,

amiben nehéz pozitívumot találni.

Nem vált a testvérem hasznára,
ami vele történt,

de a húgom megtanított arra,
hogy nem engedhetjük,

hogy a különbözőségeink
határozzanak meg minket.

Önmagunk maradni az emberek
véleményétől függetlenül

az összes közül legkeményebb feladat,
de mindeközben a legszebb is.

Mindannyian testben
érkezünk erre a világra.

A fizikai vagy idegrendszeri
nehézségekkel rendelkezők,

a környezetük által
kiközösített közösségek,

bevándorlók, fiúk, lányok,
a lányként öltözködni vágyó fiúk,

az arcukat kendővel elfedő nők,

nők, akik szexuális erőszak áldozatai,

a tiltakozásuk jeléül letérdelő sportolók,

feketék, fehérek, ázsiaiak,
az amerikai őslakosok,

a testvérem, te vagy én;

mindannyian egyet akarunk:

álmodni és megvalósítani.

De néha a társadalom és mi is
bemagyarázzuk magunknak,

hogy nem illünk bele a gépezetbe.

Nos, ha végiggondoljuk a történetemet,

azt, hogy máshol születtem,

a középiskolai hastáncot,

a szokatlan tv-riportokat;

pont az tett sikeressé és különlegessé,

amiben más voltam.

Beutaztam a világot,

s rengeteg különböző életpályájú
embert ismertem meg.

Tudjátok, mit tanultam meg mindebből?

Az egyetlen közös jellemzőnk az,

hogy mindannyian emberi lények vagyunk.

Ezért álljatok ki, és védjétek meg
a saját fajotokat, az embert!

Tegyetek érte!

Mindenek előtt és felett,
legyünk humanisták!

Végül szeretném,
ha elraknátok azt a darab papírt,

melyre felírtátok a különlegességeiteket.

Szeretném, ha ezeket
minden nap megünnepelnétek,

és a háztetőről
kürtölnétek szét a világnak.

Kíváncsiskodjatok, engedjetek teret
olyan kérdéseknek, mint:

"Mi van a többiek papírján?"

"Őket miben különböznek?"

Ünnepeljük a minket különlegessé
tevő tökéletlenségeinket!

Remélem, hogy ez segít nektek megérteni,
hogy senki sem lehet "normális".

Mindannyian mások,

mindannyian furcsák
és különbözőek vagyunk,

és ez formál minket
varázslatosan emberekké.

Köszönöm szépen!

(Taps)