A lélektan 10 mítosza: lerántjuk róluk a leplet! | Ben Ambridge | TEDxYouth@Manchester

Vajon hány téveszmét ismernek az agyműködésről? Meg-megállva egy-egy tudományosnak látszó kijelentés cáfolatánál Ben Ambridge sorra vesz 10 népszerű, de bizonyítottan téves lélektani hiedelmet, és feltár néhány meglepő tényt arról, hogyan is működik az agyunk.

Hallottak már az IQ-ról,

az általános intelligenciáról,

de mi fán terem a Psy-Q?

Tudják-e, mi motiválja önöket,

és mennyire tudják megjósolni
mások viselkedését,

vagy akár a sajátjukat?

És hogy mennyi a tévedés
a lélektannal kapcsolatban?

Vegyük sorra a lélektan 10 fő mítoszát.

Valószínűleg hallottak róla,
hogy lelkiviláguk szerint

a férfiak és a nők igen különbözők,

mintha a férfiak a Marsról,
a nők a Vénuszról származnának.

Miben különböznek a férfiak a nőktől?

Hogy erre tudjunk válaszolni,
kezdjük azzal, amiben tényleg mások,

és azonos skálán,

nemtől függően bizonyos
lelki eltéréseket mutatnak.

A férfiak és a nők különböznek,

hogy milyen messzire
tudják eldobni a labdát.

Ha megnézzük a férfiak adatait,

a normál eloszlási görbét látjuk.

Kevesen tudják nagyon messzire,

vagy csak nagyon közelre dobni,

a legtöbben az átlagosra képesek.

A nőknél hasonló az eloszlás,

de van egy nagy különbség.

Az átlag férfi messzebb
tudja eldobni a labdát,

mint a nők kb. 98%-a.

Nézzük, hogy azonos standardizált skálán

mik a nemek szerinti
lélektani különbségek.

Bármely pszichológus megmondja,

hogy a férfiak térérzéke jobb,

pl. tény, hogy jobban olvasnak térképet,

de nézzük meg a különbség mértékét.

Kicsi — a vonalak majdnem összeérnek.

Az átlagos nő jobb a férfiak 33%-ánál,

persze, ha ez 50% lenne,

a két nem teljesen egyenlő lenne.

Ne feledjük, hogy ez és a következő,

nemek közti eltérés messze a legnagyobb,

amit a lélektan föltárt.

Nézzük a következőt.

Pszichológusok szerint a nők jobbak

a nyelvekben és a nyelvtanban.

Ez itt a standardizált
nyelvtani teszt eredménye.

Itt vannak a nők, itt pedig a férfiak.

A nők átlaga jobb, de az eredmény szoros;

a férfiak 33%-a jobb,

mint a nők átlaga,

bár ha ez 50% lenne,

teljes lenne a nemek közötti egyenlőség.

Nem nagyon igaz a Mars—Vénusz felosztás.

Inkább a Mars—Snickers felosztás az igaz:

lényegében ugyanolyanok,

de az egyikük egy kicsit mogyorósabb.

Meg nem mondom, melyikük.

Bemelegítettünk.

Pszichoanalizáljunk most
a híres Rorschach tintafolt-teszttel.

Talán két medvét,
vagy két embert látnak, vagy valami mást.

De mit csinálnak ezek?

Tegye föl a kezét, aki szerint
köszönnek egymásnak.

Nem sokan. Oké.

Ki az, aki szerint
összecsapják a tenyerüket?

Oké. Ki szavaz a verekedésre?

Csak egy páran.

Oké, akik a köszönésre
vagy tenyeresre szavaztak,

azok barátságos személyek.

Aki verekedésre gondolt,

az undok, agresszív személy.

Azaz kedvesek vagy verekedősek.

És mi a helyzet ezzel? Nem szavazunk,

háromra kiáltsák be, mit látnak.

Egy, két, hár.

(A nézők bekiabálnak.)

Hörcsög? Ki mondott hörcsögöt?

Ez nagyon ijesztő.

Az a fickó mondta a hörcsögöt.

Valami kétlábú állatot kellene látniuk,

és a tükörképét.

Ha nem látták, azt jelenti,
hogy nehézségeik vannak

a bonyolult helyzetek földolgozásával,

ahol sok minden történik egyszerre.

Kivéve, hogy ezt egyáltalán nem jelenti.

A Rorschach tesztek nem érvényesek,

ha emberek személyiségét kell fölmérni,

a mai pszichológusok nem használják őket.

Egy friss tanulmány szerint,

ha valaki mégis megpróbálja
a személyiséget

Rorschach teszttel fölmérni,

skizofréniát állapít meg

a teljesen normálisak 1/6-ánál.

Akinek nem jól ment, lehet,

hogy nem nagyon vizuális személy.

A következő gyors kérdésből megtudhatjuk.

Amikor tortát süt — ott tegye föl a kezét,

ahol igen a válasza —

képes receptkönyvet használ?

Igen, egy páran vannak.

Barátjuk utasításait követik?

Belevágnak, aztán menet közben kialakul?

Ismét csak egy páran.

Ha az A-t választották,

akkor vizuálisan tanulnak,

ők úgy tanulnak a legkönnyebben,

ha vizuálisan jutnak ismeretekhez.

Ha a B-t választották,
önök a hallás után tanulók,

önök úgy tanulnak a legkönnyebben,
ha fülükön keresztül jutnak ismeretekhez.

Aki a C-t jelölte,

ő tevékenység és érzékelés útján tanul,

ők úgy tanulnak a legkönnyebben,

ha manuálisan tesznek valamit.

Szó sincs róla! De már maguk is rájöttek,

hogy nem így van,
mert az egész csak mítosz.

A tanulási módok — mítosz,

tudományos bizonyíték rájuk nincs.

Onnan tudjuk, hogy a szigorúan
ellenőrzött kísérletek során,

ahol az alany megtanulandó
szöveget kapott,

a kedvelt vagy az ellenkező
módszert tekintve

nem volt különbség,

hogy mennyire sikerült elsajátítaniuk.

Ha csak belegondolnak,

nyilvánvaló, hogy így kell lennie.

Nyilván, hogy a legjobb
elsajátítási módszer

nem tőlünk,

hanem a tanulni valótól függ.

Pl. meg lehet-e tanulni kocsit vezetni,

ha csak elmondják, mit kell csinálnunk,

tevőleges tapasztalat nélkül?

Meg tudunk oldani egyenletrendszereket

fejben, magunkban beszélve,
nem leírva őket?

Tudnának-e építészetből vizsgára készülni

magyarázó tánccal
a tevékenység típusú tanulók?

Nem. A megtanulandó anyagot

az elsajátítási módszerrel
kell összehangolniuk,

nem az énjükkel.

Tudom, hogy önök zömmel kitűnő tanulók,

akik nemrég kapták meg
az érettségi jegyeiket.

Ha nem a remélt osztályzatot kapták,

ne a tanulási stílusukat okolják,

hanem a génjeiket.

Erről szól

a University College London
friss kutatása,

mely szerint az eltérések 58%-át

a diákok érettségi eredményei között

genetikai tényezők okozzák.

Ez nagyon pontosnak hangzik,

hogy jött ki ez az eredmény?

Ha külön akarjuk választani
a viszonylagos teljesítményt

gének és környezet szerint,

ikreket kell vizsgálat alá vennünk.

Az egypetéjű ikreknél mind a környezet,

mind a gének 100%-osan megegyeznek;

a többpetéjűek környezete egyezik,

de mint minden testvérpárnál,

a génjeik csak félig egyezők.

Ha összevetjük az egypetéjű ikrek
vizsgaeredményeit

a többpetéjű ikrekéivel,

és egy kicsit számolunk,

megtudhatjuk, mekkora
teljesítmény-eltérés írható

a környezet, illetve a gének számlájára.

Kiderül, hogy 58% van a gének miatt.

Ez nem fenyegeti az önök
és tanáraik befektetett kemény munkáját.

Ha nem a remélt osztályzatot kapták,

a szüleiket, vagy szüleik génjeit
mindig okolhatják.

Soha ne mondják, hogy ez azért van,

mert a bal féltekéjükkel,
vagy a jobbal tanulnak,

mert ez is egy mítosz.

A mítosz szerint a bal félteke logikai,

jó az ilyen egyenletekhez,

a jobb meg alkotóbb,

tehát jobb a zenéhez.

Ez megint egy mítosz, mert majdnem minden,

amit teszünk, az egész agyunkat
igénybe veszi,

mint pl. egy szokásos beszélgetés.

Talán van egy ok,
amiért ez a mítosz fönnmaradt,

van benne egy szemernyi igazság.

A mítosz ide vonatkozó alapja,

hogy a balkezesek alkotóbbak,
mint a jobbkezesek;

ennek van értelme, mert az agy
az ellenkező oldalt szabályozza,

úgyhogy a balkezeseknél

a jobb félteke egy kicsit tevékenyebb,

mint bal félteke,

és a jobb oldal alkotóbb jellegű.

Önmagában nem igaz,

hogy a balkezesek alkotóbbak
a jobbkezeseknél.

Annyi igaz ebből, hogy a kétkezesek,

vagy akik egyes feladatokra
mindkét kezüket használják,

alkotóbb gondolkodók,
mint az egykezesek,

mert a kétkezesek agyféltekéi

sokat kommunikálnak egymással,

ami a rugalmas gondolkodás velejárója.

Az alkotó balkezesek mítosza

abból ered, hogy a kétkezesség

gyakoribb a balkezesek,

mint a jobbkezesek közt,

ezért van egy kis igazság
az alkotó balkezeseket illetően,

de nem sok.

Hasonló mítosz, nyilván már hallották,

hogy agyunknak csak 10%-át használjuk ki.

Ez megint egy mítosz.

Majdnem mindennel, amit teszünk,

közel a teljes agyunkat használjuk.

Az persze igaz,

hogy legtöbbünk nem használja annyira

az intelligenciáját, mint tehetné.

Hogyan erősíthetjük az intelligenciánkat?

Egy kis Mozartot kellene hallgatnunk.

Hallottak már a Mozart-hatásról?

Arról, hogy Mozartot hallgatva

intelligensebbek leszünk,
és javul az IQ-teljesítményünk.

Az érdekes ezzel a mítosszal kapcsolatban,

hogy bár lényegében mítosz,

van benne egy szemernyi igazság.

A kutatás megállapította,

hogy akiknek egy pár percig
Mozartot játszottak,

utána jobb IQ-eredményt értek el,

mint azok, akik csak csöndben ültek.

Egy másik kutatásba olyanokat
vontak be, akik szeretik Mozart zenéjét,

egy másik csoportot olyanokat,

akik imádták Stephen King horrorjait.

Az embereknek zenéltek
vagy történeteket meséltek.

Akik jobb szerették a zenét,
mint a történeteket,

hála Mozartnak, jobban javult az IQ-juk,

de aki jobban szerette a történeteket,

jobban javult az IQ-ja,

ha Stephen Kinget hallgatta,
mint amikor Mozartot.

Az az igazság, hogy
ha kedvünkre valót hallgatunk,

új erőre kapunk, és ez
ideiglenesen javítja az IQ-nkat

a feladatok egy keskeny szeletén.

Nem biztos, hogy Mozart

vagy Stephen King hallgatásától

hosszabb távon intelligensebbek leszünk.

A Mozart mítosz változata,

hogy Mozarttól nemcsak okosabbak,
de egészségesebbek is leszünk.

Sajnos, ez sem igaz.

mert Mozart majdnem minden nap

hallgatta a saját zenéjét,

de trippertől, himlőtől,
és ízületi gyulladástól szenvedett,

s úgy tudjuk, végül

szifilisztől halt meg.

Mozart jobban vigyázhatott volna

szexuális partnerei megválasztásakor.

De hogyan választunk partnert?

Szociológusok mítosza szerint

a romantikus partner választása

kultúránkban keresendő,

ezért kulturálisan sajátságos.

De adatok ezt nem támasztják alá.

32 kultúrából származó egyént vizsgáltak,

amerikaiaktól a zulukig,

hogy mit keresnek a partnerükben.

A világ minden egyes kultúrájában

a férfiak többre értékelték a vonzerőt,

mint a nők.

Minden kultúrában a nőknek

fontosabb volt a becsvágy

és a jövedelemtermelő képesség.

Minden egyes kultúrában

a férfiak inkább maguknál

átlag 2,66 évvel
fiatalabb nőket választottak.

Minden egyes kultúrában a nők

maguknál átlag 3,42 évvel

idősebb férfiakat választottak,

Ezért választottam ezt a diát,
"Mindenkinek kell egy cukros bácsi."

Továbbmegyünk a partnerszerzéstől

a pontszerzéshez a kosárlabdában
vagy fociban.

A mítosz azt mondja,

hogy ha a sportolóknak

mázlisorozatuk van, akkor mindig bedobják

vagy berúgják a labdát,

mint ez a fickó.

A találatok és a kihagyások megoszlását

statisztikailag nézve,

ezek közel véletlenszerűek.

Agyunk sémát teremt a véletlenből.

Ha feldobunk egy érmét,

a fej vagy írás gyakoriságát
a véletlen szabja meg,

és mivel az agy ott is szeret
sémát látni, ahol nincs is,

mi pedig az előfordulásokat
jelentéssel ruházzuk föl,

s azt mondjuk:
"Eeegen, ma formában van",

bár ugyanazt kapnánk,
ha véletlenszerű lenne

a találatok és a kihagyások megoszlása.

A kivétel a büntetődobás vagy -rúgás.

Egy friss kutatás kimutatta,
hogy tizenegyes rúgásakor

azon országok játékosai,

akik inkább elhibázták a lövéseket,

mint pl. Anglia,

igyekszenek gyorsan elrúgni a labdát,
mint a sikeresebb országokéi,

s feltehetően ezért hibáznak többet.

Adódik a kérdés, van-e módja,

hogy javítsuk az emberek teljesítményét?

Szóba kerülhet,

hogy büntessük őket a hibáikért,

és nézzük meg, javulnak-e tőle.

Hogy a büntetés javítja-e a teljesítményt,

tárgya volt

Milgram híres "tanulás és büntetés"
kísérletének;

a lélektan szakosok nyilván
már hallottak róla.

A kísérletben az alanyokat megkérték,

hogy mérjenek — ők úgy hitték:
halálos — áramütéseket

rosszul válaszoló társaikra;

a társak válaszát
a fehér köpenyesek értékelték.

Ez is egy mítosz, három okból is.

Először is és a lényeg:
a köpenyek nem fehérek,

hanem szürkék voltak.

Másodszor: az alanyoknak előre szóltak,

s ha visszariadtak, megnyugtatták őket,

mondván: ugyan fáj az áramütés,
de nem halálos,

és nem okoz maradandó sérülést.

Harmadszor: az alanyok
nem azért adtak áramütést,

mert a köpenyesek
rájuk parancsoltak.

A kísérlet után minden alany azt mondta,

hogy meg volt róla győződve:

a tanulás és büntetés kísérlet
méltó tudományos célt szolgál,

amely tartós hasznot hajt a tudománynak,

ehhez képest az átmeneti kellemetlenség

nem számít.

Oké, már vagy 12 perce beszélek,

önök pedig itt ülnek,

és engem hallgatva elemzik
a beszédmódomat és a testbeszédemet,

és próbálják belőlük kihüvelyezni,

igazat mondok-e vagy hazudok.

Ha így van, teljesen rossz úton járnak,

mert bár mind azt hisszük,
hogy testbeszéde

és beszédmódja leleplezi a hazugot,

százszámra végzett
lélektani tesztek bizonyítják,

hogy mindannyian, rendőröket
és nyomozókat beleértve,

a véletlenre vagyunk utalva,
ha a hazugságra testbeszédből vagy

szavakból következtetünk.

Érdekes, hogy van egy kivétel:

az eltűnt rokonokat kereső tévéműsorok.

Nagyon könnyű kiszúrni,
ha az eltűnt rokont

a bejelentő valójában maga gyilkolta meg.

Az ál-kereső valószínűleg rázza a fejét,
félrenéz,

bakizik beszéd közben.

Egy igazi kereső inkább arról beszél,

reméli, rokona épségben visszatér,

s szavaival nem utal erőszakra.

Például inkább így mondja:
"elvették tőlünk", nem pedig: "megölték".

Ha már erről van szó,

ideje leállítani a dumát,

de előtte szánjunk

30 másodpercet

a lélektan mindent átfogó mítoszára.

A lélektan mítoszát
sem a lélektani kézikönyvek,

sem az egyetemi tárgyak

nem cáfolják eléggé —,

a mítosz, hogy a lélektan csak

érdekes elméletek gyűjteménye,

s mindegyikben van valami hasznos

és felhasználható elem.

Az elmúlt percekben talán látták,

hogy ez nem igaz.

Értékeljük a lélektani elméleteket

úgy, hogy megnézzük, mit jeleznek,

hogy Mozarttól intelligensebbek leszünk-e,

jobban tanulunk-e,

ha az infót a kedvelt módon kapjuk,

ezek mind vizsgálandó empirikus jelzések,

s a haladás egyetlen útja:

a jelzéseket össze kell vetnünk
az adatokkal.

szigorúan ellenőrzött kísérletek során.

Csak így lehet reményünk, hogy megtudjuk:

az elméletek közül
melyik állja meg a helyét,

és melyikük, mint a ma
szóba kerültek, csupán mítosz.

Köszönöm.

(Taps)