A természet hangja

Bernie Krause 45 éve foglalkozik hangképek rögzítésével -- hangképekével, melyek magukban foglalják a szél susogását a fákon, a madarak csiripelését és a rovarlárvák finom neszét. Az évek során szemtanúja volt sok környezet radikális változásának, amit mi, emberek okoztunk, gyakran olyan beavatkozásokkal, amelyek akkor ártalmatlannak tűntek a környezet szempontjából. Gondolatébresztő bepillantás abba, hogy mi mindent árul el a természet szimfóniája: kezdve a tengerirózsa dörmögésével, s a családját gyászoló hód panaszkiáltásaival bezárva.

(A természet hangjai)

Amikor elkezdtem hangképeket rögzíteni a szabad természetben --

ez 45 éve volt --

fogalmam sem volt arról, hogy a hangyák,

rovarlárvák, tengerirózsák és vírusok

hangaláírással rendelkeznek.

Pedig így van.

És ez igaz a bolygó minden szabad élőhelyére.

Ahogy az Amazonas esőerdeire is, ami a háttérben hallható.

A mérsékelt övi és trópusi esőerdők

energiától lüktető állatzenekara

azonnali és szervezett kifejeződését sugározza

rovaroknak, hüllőknek, kétéltűknek, madaraknak és emlősöknek.

És minden természetes élőhelyről származó hangkép

egyedi aláírás is egyben,

mely hihetetlen mennyiségű információt hordoz --

ezt az információt szeretném most önökkel megosztani.

A hangképnek három alapkomponense van.

Az első a geofónia,

vagyis a nem biológiai eredetű hangok

összessége az adott élőhelyen,

mint a szélzúgás a fákon, a vízcsobogás a folyóban,

a hullámverés az óceán partján és a Föld mozgolódása.

A második a biofónia.

A biofónia az olyan hangok összessége,

melyet az adott élőhely organizmusai keltenek

egyazon időben és helyen.

A harmadik hangkomponens az embertől származik --

ez az antrofónia.

Ez részben szabályozott, mint a színház és a muzsika,

de jobbára kaotikus és inkoherens,

amit hétköznapi kifejezéssel zajnak hívunk.

Volt idő, amikor a természeti hangképeket

értéktelen valaminek tartottam.

Valaminek, ami csak úgy van, de nincs jelentősége.

Nos, tévedtem. Ezekből a felvételekből megtanultam, hogy ha

figyelmesen hallgatja őket az ember, akkor hihetetlenül értékes

eszközzé válnak, melynek segítségével felmérhetjük egy élőhely

egészségi állapotát az élet teljes spektrumában.

Amikor a 60-as évek végén elkezdtem ilyen felvételeket készíteni,

a tipikus módszer arra korlátozódott,

hogy egyes fajok hangtöredékeit rögzítsük --

eleinte főleg madarakét,

de később emlősökét és kétéltűekét is.

Olyan volt ez számomra, mintha úgy próbáltam volna megérteni

Beethoven Ötödik szimfóniájának nagyszerűségét,

hogy kiszűröm az egyik hegedű hangját

a zenekari hangzás egészéből,

és csak azt hallgatom.

Szerencsére egyre több kutatóhelyen

alkalmaznak már ennél holisztikusabb modelleket,

melyeket én és néhány kollégám vezetett be

a hangképökológia területén.

Amikor 40 éve belekezdtem a felvételek készítésébe,

10 óra kellett ahhoz,

hogy 1 órányi használható anyagot vegyek fel,

ami megfelel egy albumhoz, egy film hangosításához

vagy egy múzeumi installációhoz.

Most, a globális felmelegedés miatt,

a környezeti erőforrások kiaknázása

és az emberi zaj miatt, hogy csak egy pár okot említsek,

1000 óra vagy még több idő kell

ugyanekkora anyag rögzítéséhez.

Az archívumom 50 százaléka

olyan élőhelyekről származik, amelyek olyannyira megváltoztak,

hogy vagy teljesen elnémultak,

vagy teljesen más lett a hangzásuk.

Egy élőhely szokásos felmérésnek alapja

a fajok számának vizuális megállapítása,

és a fajok egyedszámának meghatározása az adott területen.

Én azonban, a hangokból kiszűrt adatok alapján,

melyek az egyedsűrűségről és a sokféleségről árulkodnak,

sokkal pontosabb megfelelőségi következtetésekhez jutok.

Most pedig mutatok néhány példát,

melyek érzékeltetik a megnyíló lehetőségeket

az efféle mikrouniverzumok feltárásában.

Ez itt a Lincoln-völgy.

A Lincoln-völgy három és fél órányi autózásra van

San Franciscótól keletre, a Sierra Nevada hegységben,

kb. 2000 méteres tengerszint feletti magasságban.

Sok éve készítek ott felvételeket.

1988-ban egy fakitermelő társaság meggyőzte a helybélieket,

hogy abszolút semmi környezeti hatása nem lenne

annak az új módszernek,

amit "szelektív vágásnak" hívnak.

Ez, a szálaláshoz hasonlóan, csak itt-ott távolít el fát,

nem úgy, mint a terület tarvágása.

Engedélyt kaptam felvételkészítésre

a műveletek előtt és után, így hát

felállítottam a felszerelésemet, és nagy számú hajnali hangversenyt

rögzítettem szigorú protokoll szerint, kalibrált beállításokkal,

mert szerettem volna egy igazán jó összehasonlítási alapot.

Íme egy példa a spektrogramokra.

A spektrogram a hang grafikus ábrázolása,

melyen az idő balról jobbra telik --

a példa összesen 15 másodpercet fog át --,

a frekvencia pedig lentről

felfelé növekszik.

A folyó hangaláírása például

a grafikon alsó harmadában-felében látszik,

míg a völgyet egykor benépesítő madaraké

a grafikon felső szélén.

Jó sok madár volt.

Íme a Lincoln-völgy a szelektív vágás előtt.

(Természeti hangok)

Nos, egy évvel később visszatértem,

és ugyanazon protokoll szerint,

ugyanolyan körülmények között,

rögzítettem egynéhány példát

ugyanazokról a hajnali kórusokról,

és most ezt kaptam.

Ez tehát a szelektív vágás után volt.

Láthatják, hogy a folyó hangaláírása még mindig ott van

a grafikon alsó harmadában,

de figyeljék meg, mi minden hiányzik a legfelső harmadból.

(A természet hangjai)

Most jön a fakopáncs hangja.

Összesen 15 alkalommal tértem vissza a Lincoln-völgybe

az elmúlt 25 évben,

de állítom, hogy a biofónia,

a biofónia intenzitása és sokfélesége,

még mindig messze van attól, amilyen

a beavatkozás előtt volt.

De itt egy fénykép is a Lincoln-völgyről, mely később készült,

amely azt mutatja, hogy a kamera

vagy az emberi szem számára

minden fa vagy gally beleillik a régi képbe,

ami igazolni látszik a fakitermelő cég állítását, miszerint

a beavatkozásnak semmiféle környezeti hatása nincsen.

Ugyanakkor a fülünk teljesen más történetet mesél.

A diákjaim gyakran kérdezik tőlem,

mit mondanak ezek az állatok.

Őszintén szólva, halvány fogalmam sincsen.

De abban biztos vagyok, hogy jelent valamit a beszédük.

Akár értjük, akár nem, más a történet.

Alaszka tengerpartján sétáltam egyszer,

amikor egy dagálytócsára akadtam,

mely tele volt tengerirózsákkal,

ezekkel a csodálatos zabagépekkel,

a korallok és a medúzák rokonaival.

Kíváncsi lettem, hogy kiadnak-e valami hangot,

ezért egy hidrofont dugtam a vízbe --

egy vízalatti, gumiburkolatos mikrofont --

az egyik virágállat szája közelébe,

és a jószág nyomban megpróbálta

bekebelezni a mikrofont,

miközben a csápjai a felületét tapogatták,

hátha akad rajta valami, aminek van egy kis tápértéke.

A háttérzajra emlékeztető halk hangok...

mindjárt hallani fogják...

(Háttérzaj)

És most figyeljenek. Rájött, hogy nincs semmi ennivaló --

(Gágogó hang)

(Nevetés)

Szerintem ez a kifejezés

bármelyik nyelven érthető.

(Nevetés)

Az amerikai Nagy-medencében élő

lapátlábú béka szaporodási időszaka végén

beássa magát egy méternyire

a keményre száradt sivatagi talajba,

ahol sok évszakot átvészel,

míg a feltételek meg nem felelnek ahhoz, hogy ismét előbújjon.

Ha a talaj nedvességtartalma elég nagy tavasszal,

a békák felszínre ássák magukat,

és az időszakos tócsák körül gyülekeznek

nagy létszámban.

A békakórus hangjai

tökéletes szinkronban vannak.

Ennek két oka van.

Az egyik a versengés, hiszen a párjukat keresik,

a másik az együttműködés,

hiszen ha a hangok szinkronban vannak,

a prérifarkas, a róka és más ragadozók

nehezebben találnak rá egy konkrét egyedre, hogy elfogyasszák.

Itt egy spektrogram, mely a békakórus hangját mutatja,

amikor minden a legnagyobb rendben van.

(Brekegés)

A Mono-tó, mely a Yosemite Nemzeti Parktól keletre fekszik

Kaliforniában,

kedvelt élőhelye ezeknek a békáknak,

de az US Tengerészet sugárhajtású pilótái is kedvelik,

akik a vadászgépeiken itt gyakorolják be a repülést

1100 km/óra feletti sebességgel

és mindezt csupán pár száz méteres magasságban

a Mono-medence talajszintje fölött.

Nagyon alacsonyan, nagyon gyorsan repülnek, és olyan hangosan,

hogy az antrofónia, az emberi zaj,

mely ugyan 6,5 km-re van

a békáktól, melyek hangját az imént hallották,

teljesen elfedi a békakórust.

Figyeljük meg ezen a spektrogramon, hogy a felső széléről

hiányzik az az energia,

ami az elsőn még megvolt,

és hogy a békakórus szünetel a kettő, a két és fél,

a négy és fél, valamint a hat és fél másodperces időpontban,

és a sugárhajtású hangja, a hanglenyomata,

ott látszik sárgán a grafikon alján.

(Brekegés)

Nos, az elröpülés után

teljes 45 perc kellett a békáknak ahhoz,

hogy a kórust ismét szinkronizálják.

Ezalatt, a teliholdat kihasználva,

megfigyeltük, amint két prérifarkas és egy amerikai uhu

elkapott néhány békát a sok közül.

A jó hír az, hogy az élőhely bizonyos mértékű visszaállítása

és a repülések ritkítása nagyjából normalizálta

a békák 1980-1990 között lecsökkent

populációját.

Végezetül egy hód által elmesélt történet következik.

A történet nagyon szomorú,

de jól érzékelteti, hogy az állatok

olykor érzelmeket is kifejeznek,

ami vitatott kérdés öregebb biológusok körében.

Egyik kollégám az USA középnyugati részén készített

hangfelvételeket ennél a tónál, mely

kb. 16 ezer éve keletkezett az utolsó jégkorszakban.

A tó kialakulásához egy hódgát is hozzájárult,

mely az sérülékeny ökoszisztéma egészének

egyensúlyáról gondoskodott.

Egyik délután, miközben felvételt készített,

előbukkant a nagy semmiből

néhány vadőr,

és minden látható ok nélkül,

odasétált a hódgáthoz,

rádobott egy dinamitrudat és felrobbantotta,

megölve a nőstényt és kicsinyeit.

A kollégám, elborzadva, a helyszínen maradt,

hogy a gondolatait összeszedje,

és folytassa a felvételkészítést, ameddig még lehetett,

míg aztán, este elkapott egy figyelemreméltó eseményt:

az egyedüli túlélő, a hím, lassú körözését a vízben,

miközben vigasztalanul siratta elveszett párját és ivadékait.

Alighanem ez a legszomorúbb hang,

amit valaha hallottam egy élőlénytől,

az embert is beleértve.

(A hód sírása)

Nos... Igen...

A hangkép sok mindenről mesél.

Például arról, hogyan tanítottak minket az állatok táncra és énekre.

De ezt más alkalomra hagyom.

De arról hallottak, hogyan segít a biofónia

megérteni a természet világát.

Hallottak a forráskiaknázás hatásáról,

az emberi zajról és az élőhelypusztulásról.

A környezettudományok jellemzően

abból próbálják megérteni a világot, amit látunk,

holott teljesebb megértéshez jutunk az alapján, amit hallunk.

A biofónia és a geofónia aláírásértékű hangjai

a természet világának.

Miközben hallgatjuk,

belülről érzékeljük a helyet

és annak a világnak az igazi történetét, amelyben élünk.

Néhány másodperc,

és egy hangképből sokkal több információt nyerünk

és sokféle nézőpontból,

a számszerűsíthető adatoktól kezdve a kulturális inspirációig.

A látás dominanciája a többi érzék felett leegyszerűsített,

elölnézeti képét ragadja meg a komplex térbeliségnek,

míg a hangkép 360 fokra tágítja ki a látóteret,

mely teljesen körülvesz minket.

És meglehet, hogy egy kép ezer szóval ér fel,

ám a hangkép ezer kép értékű.

És a fülünk azt mondja,

hogy a levelek és lények suttogása

életünk természetes forrásaihoz beszél.

Ez lehet a titka a minden létező felé irányuló szeretetnek,

beleértve és legfőképp az emberiséget, melyhez tartozunk.

Legyen az utolsó szó egy jaguáré az Amazonastól.

(Morgás)

Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Taps)