A muszlim a gépen | Amal Kassir | TEDxMileHighWomen

A híreket elnézve az etnikai szakadékok még sosem voltak ilyen hatalmasak. Hogyan oldjuk meg e problémákat, ha a felek kölcsönösen félnek egymástól?
A szíriai-amerikai költő, Amal Kassir szerint a válasz egyszerű – egy kérdéssel kezdődik: “Hogy hívják?”

Amal, a coloradói születésű, fiatal muszlim-amerikai, szülei éttermében dolgozva találta meg önnön hangját. Gyerekkora óta ír verseket, nyolc országban lépett már fel, börtönöktől kezdve árvaházakon át menekülttáborokig.

Ez az előadás egy TEDx rendezvényen hangzott el, a TED konferenciák mintájára, de egy helyi közösség független szervezésében. Tudjon meg többet: http://ted.com/tedx

Akárhányszor utazom,

van nálam egy dobozka
Altoids mentolos cukorka:

egy reggel hétórai felszállás és négyórás
repülés után senkinek nem jó a lehelete,

tehát szinte bárki elfogad
egy mentolos cukorkát

a muszlimtól a gépen.

(Nevetés)

Ha pedig a szomszédom
odafordul és megkérdezi:

"Na és, hogy hívják?",
tudom, hogy sikerrel jártam.

Tudják, ha tényleg lenne
egy elefánt a szobában,

én még akkor is feltűnőbb elefánt lennék.

(Éljenzés) Ó, igen!

Márpedig ha egy "elefánt"
mentolos cukorkát ajánl a gépen,

teljes mértékben megértem,
nem mindig könnyű elfogadni,

így ha a bátor érdeklődő
feldobja a "hogy hívják"-kérdést,

próbálok neki értékes választ adni.

(Nevetés)

A nevem Amal.

Ez arabul annyit tesz: remény.

A szüleim arab éttermében
úgy hívnak, pincér,

máskor nappali tagozatos egyetemista,

jogi előkészítős, világjáró, 11 országos

vagy "előadtam a verseim
nyolcban ezen országok közül" a nevem.

(Éljenzés) (Taps)

Nemzetközi spoken word költő,
javíthatatlan muszlim nő.

Szíriai, amerikai, hidzsábos, aktivista,
a társadalmi igazságosság védelmezője.

Író a nevem, tanár,
a Mile High-i csaj Coloradóból!

(Nevetés)

(Taps)

Ám a reptéren úgy hívnak,
szúrópróbaszerű ellenőrzés.

(Nevetés)

Az utcán: terrorista,

sivatagi patkány, rongyfejű, elnyomott,

a hírekben: ISIS,

dzsihádista,

gyanúsított,

radikális.

"Lehet, hogy muszlim szomszédja
szélsőséges?" a nevem.

Hidzsábot, iszlám fejdíszt viselő anyámat

gyakran szólítják úgy: "Takarodj vissza
az országba, ahonnan jöttél!"

Pedig Iowából származik!

(Nevetés)

A beceneve Lisa Pizza.

(Nevetés)

Csak pár kérdésbe kerül kideríteni,

hogy az ő országa
a Council Bluffs-i kukoricaföldek.

(Nevetés)

Ám kérdések nélkül
hogyan is tudná ezt valakit?

Úgy tartják, két ember közt
a legrövidebb távolság egy történet.

Nos, annyit hozzátennék,
hogy a legrövidebb idő alatt megtehető

leghosszabb táv
megkérdezni valaki nevét.

Bemutatkozásunk rólunk árulkodik,

önmeghatározásunkról,
családi hátterünkről, hogy miben hiszünk,

erkölcsi értékrendünkről, otthonunkról,
kultúránkról, átalakulásainkról.

Így lesz Mohammedből Mo
vagy Lisa Pizzából Iman.

Ahogy mi nevezünk el másokat, és ahogy
hagyjuk, hogy mások nevezzék magukat,

az viszont saját önmeghatározásunkat,

bátorságunkat, félelmeinket tükrözi.

A saját történetünk alakíthatósága
csak tőlünk függhet,

csak a mi elbeszélésünkön alapulhat –

nem a műsorvezetőtől,
nem a hangosbeszélőtől,

de még a fejkendőtől sem
vagy a bőr melanintartalmától,

mert senki sem nevezhet
milliárdokat egy néven egy időben,

hacsak nem imádkozik,

és legtöbbször nem azért általánosítunk,
mert imádkozunk.

Ha pedig nem kérdezzük meg valaki nevét,
nem vagyunk kíváncsiak a történetére sem.

A tömegtájékoztatás
és a zabolátlan álhírek világában

igen nehéz bárkinek, engem is beleértve,

valóban kibogozni azt a rengeteg
terjengő, rémes történetet.

Hajlamosak vagyunk egy kalap alá venni
mindenkit, ráadásul egy elég nagy alá,

ahelyett, hogy külön-külön,
egyénként tekintenénk az emberekre,

míg egyszerre minden hidzsábot viselő
rongyfejű lesz, akit fel kell szabadítani,

minden fehér rasszista seggfej,

a feketék mind senkiházi niggerek,

bárki, aki apámhoz hasonlít,
repülőgépet készül felrobbantani,

ám ha a gyilkos fehér bőrű, legfeljebb
mentálisan instabil, magányos farkas.

A helyzet odáig fajult,

hogy úgy érezzük,
meg sem kell kérdezzük a másik nevét,

mert mi már adtunk neki nevet.

Európában jelenleg olyan óriási változás
megy végbe az elnevezéseket illetően,

amely teljesen átalakította
a humanitárius felelősséget is.

Országok deportálnak menekülteket,

ám a hírekben

a menekültekre bevándorlókként utalnak.

Ne szépítsük: bevándorlókat deportálni
sokkal indokoltabbnak tűnik,

mint olyan egyéneket, akiknek
háború, erőszak vagy üldöztetés miatt

el kellett menekülniük a hazájukból –

ez az ENSZ meghatározása a menekültekre.

(Taps)

Azzal, hogy bevándorlókként utalunk rájuk,

azt állítjuk, volt választásuk,
és nem a körülmények kényszerítették őket,

azt állítjuk, gazdasági haszon hajtja
őket, nem háborús zónából menekülnek.

Ezek a kicsik itt menekültek,
nem bevándorlók.

Tavaly készítettem ezt a fotót
egy menekülttáborban,

a szír-török határon,
és a közhiedelemmel ellentétben:

nem ártalmasak.

Nem törnek a demokráciánkra,
nem akarják ellepni a környékünket.

Emberekről van szó,

családokról, akik szeretnének hazamenni,

ám ez az otthont valahol másutt
kell megteremteniük.

A helyzet odáig fajult,
hogy a bevándorló szó

lényegében barna bőrű, idegen nyelven
beszélő emberek csoportjait jelenti,

és elfeledkezünk róla, hogy egykoron

bevándorlókként tekintettek

az ilyen fehérekre.

(Taps)

Igaz, ugye?

(Taps)

A nagy emlékezetkiesés közepette
történik az, hogy találgatunk,

kisajátítjuk emberek történeteit,
és rasszot, társadalmi osztályt,

vallást, öltözéket rendelünk a névhez,
amit kitaláltunk számukra.

A terrorizmus sajnos
napjaink egy kiváló példája.

Az elmúlt években

óriás erőszakhullám
söpört végig országunkon,

és amikor nézzük a híreket,
mindig közlik,

terrorcselekményről volt-e szó,

amiről szerintem tudjuk, azt jelenti,
hogy a gyilkos valahogy így nézett ki?

[Arab srác]

Ami...

(Nevetés)

Nagyon cuki!

Ami azt kell jelentse...

(Nevetés)

Ami azt kell jelentse,
hogy a gyilkos erre esküdött fel:

[ISIS]

Oké?

Javítsanak ki, ha tévedek,
hogy a hírek viszont kissé eltérnek,

ha a terrorista így néz ki.

[Robert Dear, abortuszellenes terrorista]

(Taps)

Ez pedig végső soron
azt eredményezi, hogy elfelejtjük,

hogy jelentésénél fogva a terrorizmus

bármilyen alakot ölthet,

[Ku Klux Klan]

bőrszíntől függetlenül.

[Timothy McVeigh, az oklahomai robbantó]

(Éljenzés) (Taps)

Ha bizonyos neveket bizonyos
ábrázolásokkal társítunk,

miközben helytelenül kizárunk egyeseket
és a csoporthoz rendelünk másokat,

akkor ott kötünk ki, hogy embertömegeket
bélyegzünk meg "veszélyes" jelzővel

akkor is, ha szó sincs ilyesmiről.

Mint amikor bűnözőnek titulálunk valakit,
és nem 17 éves, fekete srácnak.

[Trayvon Martin]

Amikor idegennek nevezünk valakit
bevándorló helyett.

Amikor lusta csórókról beszélünk, és nem
az anyagi javak egyenlőtlen eloszlásáról.

Ha bombának nevezünk valamit óra helyett.

[Ahmed Mohammad, feltaláló]

(Taps) (Éljenzés)

Ez itt Craig Hicks.

Gyakran úgy hívják: parkolóhelyvita,

ám a valódi neve: a férfi, aki otthonában
lőtt agyon három amerikait,

fejlövéssel végezte ki őket,
mert muszlimok voltak.

A neve: gyűlöletgyilkosság.

Ők itt Deah, Yusor és Razan,

23, 21 és 19 évesek.

Deah és Yusor friss házasok voltak,

a szeretteik úgy ismerték őket, hármukat,

mint fiam, lányom, fivérem,
nővérem, diákok, aktivisták,

instások, adófizetők, amerikaiak.

Most azonban úgy hívják őket:
túl fiatalok voltak a halálhoz.

A nevük: nyugodjanak békében,
Allah yerhamo.

Hicks nem kérdezte a nevüket.

Úgy osztott ki nekik egyet,
ahogy egy-egy golyót is.

Amerikát fenyegető veszélynek nevezte
őket, majd az életüket vette.

Ez itt egy kép Deah És Yusor esküvőjéről.

Gyönyörű kép.

Azelőtt ölték meg őket,
hogy láthatták volna a képet.

A tanulmányok szerint
egy rendkívüli hírnek

mindig az első verziója ragad meg
legjobban, még ha nem is igaz.

Mint a párizsi terrortámadásnál,

ahol arról beszéltek:
a menekültek veszélyesek,

csak mert találtak egy útlevelet,

ám később kiderült, hogy sem szír,
sem menekült nem köthető az eseményhez.

Ám miközben ennyire hajlamosak vagyunk
az emberek beskatulyázására,

könnyű átsiklani az effajta tévedéseken.

Az ilyesmi igen tipikus
a félelem kultúrájában.

Egy olyan társadalomban,
ahol nem kérdezzük meg a másik nevét,

inkább egy műsorvezető szócsövévé válunk,

vagy épp fegyverek beszélnek helyettünk.

2001. szeptember 11-én

egy iszlám magán általános iskola
diákja voltam,

és a tragédia első óráiban

az iskolám két bombafenyegetést is kapott.

Akkor még nem ismertem
a "terrorista" szó helyesírását,

ám mi, gyerekek,
elég hamar megtanultuk azután.

A tömegtragédia kapcsán
elkezdtek minket terroristának hívni,

minket, akiket amerikaiként
ugyanúgy érintett az eset.

Dalia Mogahed szavaival élve,

nemcsak gyászolók voltunk,
hanem gyanúsítottak is.

Néhány hónapja,

igen jóképű, fehérnek látszó
fivéremmel, Usamával

múzeumban voltunk,
a planetáriumba vettünk jegyet,

amikor egy idősebb fehér férfi
odalépett hozzánk, és azt mondta:

"Annyira sajnálom, amin keresztülmennek.

Szeretném, ha tudnák, nem minden amerikai
hiszi el, amit ezek a pojácák állítanak."

(Taps)

Igen, a pojáca szót használta!

(Taps)

Hozzátette: "Szeretném, ha tudnák,
támogatjuk magukat."

Ha nem viseltem volna a fejemen
identitásom egy darabkáját,

nem tudta volna, hogy ezt mondhatja nekem.

És bár nem kérdezte meg a nevem,

ő megmondta a sajátját.

Tapasztalatból tudom,
ha valaki igazán tudni akarja,

felül fog emelkedni
a félelem állította korlátokon,

és megtudja, hogy a nevem
azt jelenti: remény.

És aztán lesz bátorsága
sokkal fontosabb kérdésekhez is,

amelyeket valószínű
csak én válaszolhatok meg, mint:

"Mit visel a fején?

Kényszerből hordja?

Minden muszlim erőszakos?

A Korán tényleg azt mondja,
hogy mindenkit meg kell ölni?

Mi a helyzet az ISIS-szel?"

Számomra ezek a látszólag
kényelmetlen kérdések azt mutatják,

emberszámba vesznek,

és hogy a bátor érdeklődő tudja,

valójában csak annyira vagyok ijesztő,
mint a félelem keltette csend.

Ha találkozunk valakivel,
megkérdezzük a nevét.

Nem aggatunk rá egyet.

Az illető neve felfedi
előttünk származását,

vérvonalát, dialektusát,
könyveket és verseket,

kilátásokat, háborúkat, küzdelmeket,
történeteket a túlélésről.

"Hogy hívnak?" – egy pillanat megkérdezni,

ám ha megteszik, hát, barátaim,

Kuala Lumpurtól Barcelonán át
Bejrútig viszem önöket.

Elmegyünk Damaszkuszba, Sidney-be,
Trinidad és Tobagóba.

Megmutatom önöknek Mekkát,

a szekrényemet, ahol 70-nél több
kendőt tartok, különféle nemzetektől,

31 rokonom sírját,
akiket Szíriában gyilkoltak meg,

a kávézót, ahol lógni szoktam,
és ahol a házimat írom.

Ám a kíváncsisághoz bátorság kell:

túllépni azon, amit ismerünk,
túllépni a félelmeinken.

Ehhez kettőn áll a vásár:

az elefánton, aki mentolos cukorkát kínál,

és a másikon, aki elfogadja.

(Taps)

(Éljenzés)