Ryan Lobo a rejtett történeteket fényképezi

Ryan Lobo bejárta a világot, és különleges emberi életeket fényképezett. Ebben a különleges beszédben újraélednek a témái, telve empátiával. Láthatjuk a libériai háború bűnözőinek fájdalmát, az ENSZ női békefenntartóinak csendes erejét, és a Delhi alábecsült tűzoltóinak küzdelmeit.

A nevem Ryan Lobo,

a dokumentumfilm készítésben dolgoztam

világszerte sok felé az elmúlt tíz évben.

Ezeknek a filmeknek a készítése közben

azon kaptam magam, hogy fényképezek,

gyakran bosszantva ezzel a video operatőröket is.

Már szinte megszállottan fényképeztem.

És egy filmezés végén néha úgy éreztem,

a fényképeim jobb történetet mesélnek el

mint néha egy remek dokumentum film.

Azt éreztem, hogy mikor elkészültek a képeim,

sikerült megragadnom az igazságot,

függetlenül a politikától és az érdekektől.

2007-ben három háborús övezetbe utaztam.

Irakba, Afganisztánba, majd Libériába utaztam.

És ott megtapasztaltam

más emberek szenvedését, közvetlen közelről,

nagyon erős és érzelmes történetekre bukkantam,

és néha a saját életemet is okom volt félteni.

Mint máskor is, visszatértem Bangalore-ba,

és gyakran tartottunk élénk vitákat barátoknál,

ahol különféle dolgokról beszéltünk

miközben ők a sörözők miatt panaszkodtak,

ahol az ital gyakran többe került, mint amit fizettek

a 14 éves szobalányuknak.

Nagyon kirekesztve érteztem magam ilyenkor.

Ugyanakkor kételkedtem is magamban

a saját tisztességemben és a történetmesélésem céljában.

Rájöttem, hogy megalkudtam,

akárcsak a barátaim ezekben a vitákban,

amikor sztorikat meséltünk

és kifogásokat kerestünk magunknak,

felelősségvállalás helyett.

Nem részletezem, mi minden vezetett a döntésemhez,

csak annyit mondok, hogy alkohol, cigaretta,

más anyagok, és egy nő is szerepet játszott benne.

(Nevetés)

Lényegében rájöttem, hogy én voltam,

nem a fényképezőgép, vagy a hálózat,

vagy bármi más kívülálló tényező,

a történetmesélés egyetlen eszköze

amit fejleszteni kellene.

Életem során, mikor próbáltam valamit elérni

mint siker és elismerés, mind elkerültek.

Furcsa mód, mikor mindezt elengedtem,

és valamilyen céllal, és együttéerzéssel dolgoztam,

minőséget keresve, nem az eredményeit,

minden magától jött, köztük a sikerek is.

A fényképezés felülmúlta a kultúrát, az enyémet is beleértve.

Számomra mindez egy nyelv, ami kifejezi a kifejezhetetlent,

és hangot ad néma embereknek és történeteknek.

Tartsanak velem három történetemen,

amik erről a szemléletmódról szólnak,

ami szerintem jól példázza a tanokat

amit könyörületes történetmesélésnek nevezek.

2007-ben Libériába mentem,

ahol a barátaim egy csoportjával egy

saját finanszírozású független filmen dolgozunk, még ma is,

egy nagyon híres és kegyetlen hadúrról,

Anyaszült Meztelen tábornokról.

Az igazi neve Joshua, itt egy cellában látható,

ahol egykor embereket kínzott és gyilkolt,

köztük gyerekeket.

Joshua azt állítja, hogy személyesen ölt meg

több mint 10 ezer embert a libériai polgárháború során.

A nevét onnan kapta, hogy meztelenül harcolt.

Vélhetően ő a legvérengzőbb tömeggyilkos

aki ma a Földön él.

Ez a nő végignézte, ahogy a tábornok megölte a fivérét.

Joshua elmondhatatlan bűnökre parancsolta gyerek-katonáit,

és kegyetlenül erőszakolta ki a parancsait.

Ma ezen gyerekek közül sokan heroin függők,

és nyomorban élnek, mint ezek a fiúk a képen.

Hogyan él az ember együtt a tudattal

ha szörnyű bűntényeket követett el?

Ma a tábornok egy felszentelt keresztény hittérítő.

És küldetést teljesít.

Elkísértük Joshuát a vándorútjára,

meglátogatta a falvakat, ahol gyilkolt és erőszakolt.

Megbocsátást keresett,

és azt mondja, hogy próbál javítani

gyerek-katonái életén.

Az expedíció során azt hittem, hogy

meg fogják ölni őt, és minket is.

De amit láttam, az ráébresztett

a megbocsátás eszményére

amit sosem hittem, hogy létezhet.

Az elképesztő nyomor és veszteségek közt,

olyan emberek, akiknek semmijük sincs

megbocsátanak annak, aki mindent elvett tőlük.

Megbocsátásért könyörög,

és meg is kapja ugyanattól a nőtől,

akinek a fivérét meggyilkolta.

Senegalese, a fiú a tolószékben,

egykor gyerek-katona volt a tábornoknál,

de megszegte a parancsot,

és a tábornok mindkét lábát szétlőtte.

Ezen a képen bocsát meg a tábornoknak.

Az életét kockáztatta, mikor meglátogatta

azokat, akik családjait kiirtotta.

Ezen a képen ellenséges tömeg veszi körül a gettóban.

És Joshua hallgat

ahogy célba veszik haragjukkal.

Számomra ez a kép olyan, mint egy Shakespeare darab,

egy férfi, akit különböző hatások vesznek körül,

kétségbeesetten próbál kitartani belső igazsága mellett,

az őt körülvevő szenvedés közepette, amit maga okozott.

Ez rendkívül meghatott engem.

De a kérdés az,

hogy a megbocsátás és a bűnbánat helyettesíti-e az igazságot?

Joshua maga mondja, hogy nem érdekli, ha

bíróság elé állítják a bűneiért,

és szappanos dobozokról beszél róluk Monrovia szerte,

olyan közönségnek, akik közt sok áldozata van.

Valószínűtlen szószólója ő az

egyház és állam szétválasztásának.

A második történet, amiről mesélni akarok

nagyon különleges harcos nőkől szól

rendkívüli békefenntartó képességekkel.

Libériát Afrika egyik legvéresebb

polgárháborúja sújtotta,

amibe több mint 200 ezren haltak bele,

nők ezreit érte nemi erőszak és kegyetlenég

iszonyatos mértékben.

Libéria ma egy nőkből álló

ENSZ kontingens otthona lett,

indiai békefenntartók.

Ezek a nők, apró indiai városkákból jöttek,

segítenek fenntartani a békét távol otthontól és családtól.

Tárgyalással és toleranciával dolgoznak

sokkal inkább, mint fegyveres tevékenységgel.

A parancsnokuk szerint egy nő képes

a férfiaknál sokkal jobban felmérni

egy erőszakos konfliktust.

És képesek erőszak mentesen megoldani.

Ez a férfi nagyon részeg volt,

és nagyon érdekelte a fényképezőgépem,

míg észre nem vette a nőket, akik egyszerűen

egy mosollyal fegyverezték le, persze AK-47-essel a vállukon.

(Nevetés)

A kontingens szerencsésnek tűnik,

mert még nem voltak veszteségeik,

pedig békefenntartók tucatjait ölték meg Libérában.

És igen, akik meghaltak, mind férfiak voltak.

Ezek közül a nők közül sokan férjnél vannak és gyerekük van,

és azt mondják, hogy a megbízatás legnehezebb része

távol lenni a gyerekeiktől.

Elkísértem ezeket a nőket az őrjárataikra,

és figyeltem, ahogy férfiak között jártak,

sokan megjegyzéseket tettek nekik.

Mikor egyiküket kérdeztem a zaklatásról,

azt mondta "Ne aggódjon, otthon ugyanez megy.

Tudjuk, hogyan bánjunk ezekkel a fickókkal."

és figyelmen kívül hagyták őket.

Egy országban, amit nők elleni erőszak sújt,

indiai békefenntartók arra inspirálják a helyi asszonyokat

hogy csatlakozzanak a rendőrséghez.

Néha, mikor a háborúnak vége, és minden forgatócsoport távozik,

a legérdekesebb történetek pont azok

amik így mindenki figyelmét elkerülik.

Visszatértem Indiába és senki nem volt vevő a történetre.

Az egyik női szerkesztő azt mondta, nem érdeklik

az úgy nevezett "kézimunka történetek".

2007-ben és 2009-ben a Delhi Tűzoltóságot, a DFS-t fotóztam,

ami, különösen nyáron a világ egyik legaktívabb tűzoltósága.

Több mint 5000 hívást bonyolítanak mindössze két hónap alatt.

Mindezt hihetetlen logisztikai nehézségek ellenére,

mint a hőség és közlekedési dugók.

Ennek a munkának a során valami elképesztő dolog történt.

Egy forgalmi dugó miatt késésben voltunk egy gettóból,

egy nagy nyomortelep gyulladt ki.

Ahogy közeledtünk, dühös tömeg támadt a kocsijainkra

és kövekkel dobálták, emberek százai mindenfelől.

A tűzoltók megijedtek,

mikor a tömeg a kocsira támadt.

De a támadás ellenére a tűzoltók

kiszálltak és megküzdöttek a tűzzel.

Vesszőfutás az erőszakos tömegben,

néhányuk bukósisakot viselt a sérülések ellen.

Néhány helyi lakos erővel vette el a slagot a tűzoltóktól

hogy maguk oltsák a tüzet a saját házaikban.

Otthonok százai pusztultak el.

De a fejemben az a kérdés visszhangzott,

hogy miért akadályozzák az emberek

a házukat mentő tűzoltóautókat?

Honnan jön ez a gyűlölet?

És mi ebben a mi felelősségünk?

A 14 millió Delhi lakos 45%-a

engedély nélküli nyomornegyedekben lakik,

amik kórosan túlzsúfoltak.

A legelemibb kényelmet is nélkülözik.

És ez közös a mi nagyvárosaink mindegyikével.

Visszatérve a DFS-re. Kigyulladt egy nagy vegyi üzem,

több ezer hordónyi vegyi anyag lángolt

és sorra robbantak körülöttünk.

Olyan pusztító volt a hőség, hogy a tömlőket használták

hogy a tűzoltók lehűljenek

közelharcot vívva a tűzzel, védőruházat nélkül.

Indiában szeretünk a vezetőinkre panaszkodni.

De itt a DFS vezetői,

R. C. Sharman, és A. K. Sharman,

saját maguk vezetik a tűzoltást.

Csodálatos dolog ez egy olyan országban

ahol a kétkezi munkát gyakran lenézik.

(Taps)

Az évek során megmérettetett a hitem a történetmesélés erejében.

Komoly kétségeim voltak az eredményességét illetően,

és az emberiségbe vetett hitemről.

De egy filmünk még mindig fut a National Geographic csatornán.

És mikor sugározzák, felhívnak a srácok, akikkel együtt dolgoztam,

és elmondják, hogy gratulációk százait kapják.

Tűzoltók mesélték, hogy még jobb munkára inspirálta őket

hogy az emberek megköszönik nekik

ahelyett, hogy megdobálják őket.

Talán ez a történet segített változtatni a tűzoltók megítélésén,

legalább azok szemében, akik nézik a tévét,

olvassák a magazint, és akik házai nem lángolnak.

Néha hősies dolgokkal foglalkozni, amik szépek és nemesek,

függetlenül a helyzettől,

képes három féle képpen is erősíteni a hatást,

a történet szereplőiben, a közönségben

és a történet mesélőjében is.

És ez a történetmesélés ereje.

Koncentráljanak arra, ami nemes, bátor és szép,

és akkor terjedni fog. Köszönöm szépen.

(Taps)