Kathryn Schulz: A tévedésről

A legtöbbünk bármit megtesz, hogy elkerülje a tévedéseket. De mi van akkor, ha pont ebben tévedünk? A tévedéskutató Kathryn Schulz amellett érvel, hogy ne csak fogadjuk el, de tegyük is magunkévá gyarlóságainkat.

1995-ben vagyunk.

Főiskolás voltam,

és egy barátommal utaztunk

a rhode island-i Providence-ből

az oregoni Portlandbe.

Fiatalok voltunk, még nem léptünk be a munka világába,

s így mindenféle eldugott kis utakon tettük meg az egész utat

állami nemzeti parkokon

és természetvédelmi területeken, erdőkön keresztül

tulajdonképpen a lehető leghosszabb útvonalon.

Valahol Dél-Dakota kellős közepén

odafordultam a barátomhoz,

és megkérdeztem tőle

azt, ami már vagy 2000 mérföld

óta fúrta az oldalamat.

"Mik ezek a kínai írásjelek az út mellett?"

A barátom totál értetlenül bámult rám.

Van itt az első sorban egy úr,

aki tökéletesen utánozza azt a nézést.

(Nevetés)

Én meg folytattam tovább hogy: "Tudod,

azok a táblák a kínai írásjelekkel,

amiket folyton látunk az út mentén."

Csak nézett rám pár másodpercig,

majd felnevetett,

mert rájött, hogy miről beszélek.

Erről beszéltem.

(Nevetés)

Na ja, a híres kínai írásjel, melynek jelentése: pihenőhely.

(Nevetés)

Az elmúlt 5 évet azzal töltöttem,

hogy olyan szituációkról elmélkedtem,

mint amilyen ez is --

hogy miért értjük néha félre

a körülöttünk lévő jeleket,

és hogy miképp viselkedünk, amikor ez történik,

és hogy mindez mit árul el az emberi természetről.

Más szóval, ahogy Chris is mondta,

az elmúlt 5 évben

a tévedés, a hibázás természetén gondolkodtam.

Kissé furcsa karrier-választásnak tűnhet,

de van egy hatalmas előnye:

nincs nagy konkurencia.

(Nevetés)

Valójában a legtöbbünk mindent megtesz,

hogy elkerülje a tévedésen való gondolkodást,

vagy legalábbis annak a gondolatnak a lehetőségét,

hogy mi magunk tévedtünk valamiben.

Elvont értelemben persze nagyon is értjük.

Tisztában vagyunk vele, hogy mindenki a teremben követ el hibákat.

Az emberi faj általában véve esendő -- eddig rendben is van.

De ha itt és most rólam van szó,

az összes gondolatommal és a világról alkotott elképzeléseimmel,

itt a jelenben,

a gyarlóságaink elvont méltányolása

hirtelen a szemetesben landol --

és semmi nem jut eszembe, amiben tévedtem volna.

És ez a lényeg, a jelen idő, melyben élünk.

Jelen időben járunk találkozókra,

jelen időben megyünk családi nyaralásokra,

és jelen időben szavazunk a választásokon is.

Tulajdonképpen az egész életünket

annak buborékába zárva éljük át,

hogy azt hisszük, mindenben igazunk van.

És szerintem ez probléma.

Szerintem ez mindannyiunk számára probléma az egyén szintjén,

magánéletünkben és karrierünkben egyaránt,

sőt, úgy vélem, hogy ez a probléma kollektíven az egész kultúránkra érvényes.

Így hát ma azt szeretném csinálni,

hogy először is beszélek arról, miért is ragaszkodunk

az érzéshez, hogy igazunk van.

Majd arról beszélek, hogy ez miért is akkora probléma.

Végül pedig meg szeretném győzni önöket arról,

hogy lehetséges

kilépni ebből az érzésből,

és ha ezt meg tudják tenni,

az a legnagyobb

erkölcsi, intellektuális és kreatív lépés, amit megtehetnek az életben.

Akkor hát miért is ragadunk bele

abba az érzésbe, hogy igazunk van?

Az egyik oknak köze van a tévedés érzéséhez.

Hadd kérdezzek valamit --

vagyis hadd kérdezzek valamit önöktől, mert önök vannak itt:

Milyen érzés -- emocionálisan --

amikor tévednek?

Szörnyű. Negatív.

Kínos. OK, csodás, szuper.

Szörnyű, negatív, kínos --

köszönöm, nagyszerű válaszok,

de nem arra válaszoltak, amit kérdeztem.

Arra a kérdésre válaszoltak, hogy

milyen érzés ráébredni a tévedésre?

(Nevetés)

Rájönni saját tévedésünkre bizony ilyen érzés, és még egy csomó más dolog, nem igaz?

Úgy értem lehet pusztító érzés, lehet reveláció,

és akár lehet vicces is,

mint az én kínai írásjeleim esetében.

De önmagában a tévedés

nem jár semmilyen érzéssel.

Megpróbálom szemléltetni.

Emlékeznek még a Bolondos Dallamok rajzfilmekre,

amelyekben van ez a szánalomraméltó prérifarkas,

aki mindig el akarja kapni a gyalogkakukkot, de sosem sikerül neki?

Majdnem minden epizódban

van egy pillanat, amikor a prérifarkas üldözi a gyalogkakukkot,

és a gyalogkakukk leugrik egy szikláról,

ami rendben van hisz madár, tud repülni.

Csakhogy a prérifarkas utánaugrik.

És ami a fura az egészben, az az --

legalábbis 6 évesen --,

hogy a prérifarkas is teljesen rendben van.

Csak fut tovább --

egészen addig a pillanatig, amíg egyszer csak lenéz,

és ráébred, hogy a levegőben van.

És ekkor lezuhan.

Amikor valamiben tévedünk --

de még mielőtt ráébrednénk tévedésünkre --,

olyanok vagyunk, mint a prérifarkas,

aki már leugrott a szikláról, de még nem nézett le.

Már tévedésben vagyunk,

már benne vagyunk a problémában,

de úgy érezzük, hogy szilárd talajon állunk.

Így most korrigálnom kell azt, amit korábban mondtam.

Igenis valamilyen érzés az, amikor tévedésben vagyunk;

olyan érzés, mintha igazunk lenne.

(Nevetés)

Ez az egyik oka, a struktúrális oka

annak, hogy miért ragadunk meg tévedéseinknél.

Én ezt hibavakságnak hívom.

Legtöbbször

semmilyen belső figyelmeztetést nem kapunk

arról, hogy valamiben tévednénk,

csak ha már túl késő.

De van egy második oka is annak, hogy benne ragadunk ebben az érzetben --

és ez az ok kulturális.

Emlékezzenek vissza az általános iskolás időkre.

Ülnek az órán,

és a tanár kiosztja a kijavított teszteket,

és az egyik így néz ki.

Amúgy ez nem az enyém.

(Nevetés)

Szóval, ott vannak az általánosban,

és tudják, hogy mit kell gondolniuk

arról a gyerekről, akié ez a dolgozat.

Egy hülye bajkeverő,

aki sosem csinálja meg a háziját.

Mire 9 évesek lesznek,

már megtanulják, hogy először is,

azok az emberek, akik tévednek,

lusták, felelőtlenek és ostobák --

és másodszor,

úgy lehet a legsikeresebben boldogulni az életben,

ha soha nem hibázunk.

Ezeket a rossz leckéket aztán nagyon jól megtanuljuk.

Sokunk --

és gyanítom, hogy különösen sokan a teremben ülők közül --

úgy birkóztak meg ezzel,

hogy mintadiákok lettek,

perfekcionisták, túlteljesítők.

Igaz,

gazdasági igazgató-asztrofizikus-ultramaratonista úr?

(Nevetés)

Önök mindannyian gazdasági vezetők, asztrofizikusok és ultramaratonisták, úgy tűnik.

OK, rendben van.

Kivéve, hogy kiborulunk

annak a lehetőségétől, hogy valamiben tévedtünk.

Mert e szerint a gondolkodás szerint

ha valamiben hibázunk,

az azt jelenti, hogy velünk nincs rendben valami.

Így inkább ragaszkodunk ahhoz, hogy nem tévedtünk,

mert így okosnak és felelősségteljesnek,

erkölcsösnek, és bizonságban érezhetjük magunkat.

Hadd meséljek el egy történetet.

Páv évvel ezelőtt

egy nő jelentkezett be műtétre a Beth Israel Diakonissza egészségügyi központba.

A Beth Israel Bostonban van.

A Harvard oktatókorháza --

az egyik legjobb kórház az országban.

Tehát ez a nő befeküdt a kórházba és bevitték a műtőbe.

Elaltatták, a sebész elvégezte a műtétet --

összevarrta a beteget, és továbbküldte az ébresztőbe.

Úgy tűnt, minden rendben történt.

A beteg felébredt, végignézett magán,

és azt mondta: "Miért vagyok a rossz oldalon bekötözve?"

Hát, azért volt a rossz oldalon bekötözve,

mert a sebész a műtétet a jobb helyett

a bal lábán hajtotta végre.

Amikor a kórház egészségügyi ellátás minőségéért felelős igazgatóhelyettese

az esetről beszélt,

valami nagyon érdekeset talált mondani.

Azt mondta: "Valamilyen okból

a sebész úgy érezte,

hogy a beteg jó oldalán áll."

(Nevetés)

A történet lényege,

hogy szimplán bízni az érzésben,

hogy valaminek a helyes oldalán állunk és igazunk van,

nagyon veszélyes is lehet.

Az igazunknak e belső érzete,

melyet oly sokszor megtapasztalunk,

nem megbízható kalauz

a tekintetben, hogy mi is történik a valóságban.

Amikor viszont vélt igazunknak megfelelően cselekszünk,

és kiiktatjuk annak szórakoztató lehetőségét, hogy akár tévedhetünk is,

nos olyankor csinálunk a végén olyanokat, mint

pl. 200 millió gallon olaj belezúdítása a Mexikói-öbölbe,

vagy a globális gazdaság megtorpedózása.

Szóval ez egy hatalmas gyakorlati probléma.

De ugyanakkor óriási társadalmi probléma is.

Egy pillanatra gondoljunk bele, mit is jelent azt érezni, hogy igazunk van.

Azt jelenti, hogy azt gondolod, hogy a világról alkotott elképzeléseid

tökéletesen fedik a valóságot.

És amikor így érzel,

akkor azzal a problémával szembesülsz,

hogy mivel magyarázod

mindazokat az embereket, akik nem értenek egyet veled?

Nos, az derült ki, hogy legtöbbünk ugyanazt a magyarázatot adja,

egy pár szerencsétlen feltevéshez folyamodva.

Az első dolog, amit csinálunk, amikor valaki nem ért egyet velünk

az az, hogy azt feltételezzünk, hogy a másik fél tudatlan.

Nincs hozzáférése ugyanahhoz az információhoz, mint nekünk,

mi pedig nagylelkűen megosztjuk vele azt,

ő pedig belátja tévedését és csatlakozik hozzánk.

Ha ez nem működik,

mert kiderül, hogy a másik félnek is ugyanaz az információ áll rendelkezésére, mint nekünk

és mégsem ért egyet velünk,

akkor továbblépünk a második feltevésre,

mégpedig, hogy idiótával állunk szemben.

(Nevetés)

Megvan neki a kirakósjáték összes darabja,

de túl hülye ahhoz, hogy jól rakja össze.

És amikor ez az elgondolás sem működik,

mert kiderül, hogy a velünk egyet nem értő emberek,

akiknek ugyanazok az információik,

valójában nagyon is okosak,

na akkor jön a harmadik feltevés:

tudják az igazságot,

és szándékosan eltorzítják azt

saját gonosz céljaikból.

Na, ez egy katasztrófa.

Igazunkhoz való ragaszkodásunk

meggátolja, hogy megelőzzük a hibákat

olyankor, amikor az mindenképpen szükséges lenne,

és emiatt szörnyű dolgokat művelünk egymással.

De ami számomra a legnagyobb rejtély,

és a legtragikusabb az egészben,

hogy így szem elől tévesztjük az emberi lét leglényegét.

Mintha azt akarnánk hinni,

hogy az elménk tökéletesen áttetsző ablak,

amin elég, ha kitekintünk,

s leírhatjuk a változó világot.

És azt szeretnénk, ha mindenki ugyanazon az ablakon keresztül nézné a világot,

és pontosan ugyanazt látná.

Azonban ez nincs így,

és ha így lenne, az élet borzasztóan unalmas lenne.

Az elme működésének csodája

nem az, hogy olyannak látjuk a világot, amilyen,

hanem hogy olyannak látjuk, amilyen nem.

Emlékezhetünk a múltra,

gondolhatunk a jövőre,

és elképzelhetjük, milyen lehet

valaki másnak lenni egy más helyen.

És ezeket mind kicsit máshogyan csináljuk,

ezért van az, hogy mindannyian felnézünk ugyanarra az éjszakai égboltra,

és ezt látjuk,

és ezt is,

és ezt is.

És ugyanezért tévedünk is.

1200 évvel Descartes híres mondása előtt

-- "Gondolkodom, tehát vagyok" --,

Szent Ágoston azt írta:

"Fallor ergo sum" --

"Tévedek, tehát vagyok."

Ágoston megértette,

hogy tévedésre való képességünk

nem valamiféle zavarbaejtő defektus

az emberben,

nem olyasvalami, amit eltörölhetünk vagy legyőzhetünk.

Teljesen alapvető részét képezi lényünknek.

Mert mi, Istennel ellentétben

nem igazán tudjuk, mi történik a világban, hogy miről szól ez az egész.

Ám az összes többi állattal szemben,

szenvedélyesen próbálunk rájönni.

Számomra ez a szenvedély

a forrása és gyökere

az összes produktivitásunknak és kreativitásunknak.

Tavaly különböző okokból

egy csomó epizódot meghallgattam

a közszolgálati rádió Ez az amerikai élet c. műsorából.

Hallgatom, hallgatom, egyre csak hallgatom,

és egy adott ponton kezdem úgy érezni,

hogy azt összes sztori a tévedésről szól.

Első gondolatom az volt,

hogy nyilván begolyóztam.

Én lettem az az őrült tévedéskutató nő.

Mindenbe beleképzeltem,

így történt.

De pár hónappal később

lehetőségem nyílt interjút készíteni a műsor házigazdájával, Ira Glass-szal.

Megemlítettem neki ezt a dolgot,

mire ő így reagált: "Nem, ez tényleg így van."

"Valójában" - mondta -,

"a munkatársakkal azon szoktunk poénkodni,

hogy a műsorunk minden epizódjának

ugyanaz a rejtett témája.

És ez a rejtett téma a következő:

'Azt gondoltam, hogy ez a dolog fog történni,

de ehelyett valami teljesen más történt.'

"És a lényeg - mondja Ira Glass -, hogy erre szükségünk van.

Szükségünk van ezekre a meglepő, sorsfordító

és tévedésekről árulkodó pillanatokra,

hogy a működjenek a sztorik, melyeket leadunk."

És mi, a közönség,

a hallgatók és olvasók,

valósággal zabáljuk az ilyesmit.

Imádjuk a fordulatokat,

a félrevezető nyomokat és a meglepő befejezéseket.

Ami a történeteinket illeti,

imádjuk a tévedéseket.

De tudják, a történeteink

az életünkből táplálkoznak.

Azt gondoljuk, hogy valami be fog következni,

de aztán mégis valami más történik helyette.

George Bush azt gondolta, lerohanja Irakot,

talál egy rakás tömegpusztító fegyvert,

felszabadítja a népet, és demokráciát hoz a Közel-Keletre.

És valami más történt.

Hoszni Mubarak

azt gondolta, hogy ő marad Egyiptom diktátora élete végéig,

mígnem már túl öreg vagy beteg lesz,

és akkor majd átadja a hatalmat a fiának.

És valami más történt ehelyett.

Önök meg talán azt gondolták,

hogy összeházasodnak a gimis szerelmükkel,

hazaköltöznek a szülővárosukba és egy csomó gyereket nevelnek fel együtt.

És ehelyett valami más történt.

Azt kell mondanom,

hogy azt hittem, hogy egy borzasztóan uncsi könyvet fogok írni

egy olyan témáról, amit mindenki utál,

egy olyan közönségnek, amely nem is létezik.

És valami teljesen más történt.

(Nevetés)

Ez az élet.

Jóban és rosszban,

egyre csak gyártjuk ezeket a hihetetlen sztorikat

a körülöttünk lévő világról,

a világ meg folyton változik és meglep minket.

Nem bántásból mondom, de ez az egész konferencia

egy hihetetlen emlékmű,

amelyet a tévedés iránti fogékonyságunknak állítottunk.

Egy egész hetet töltöttünk el azzal,

hogy innovációkról és fejlesztésekről

és újításokról beszéltünk,

de tudják, miért van szükségünk mindezekre az újításokra

és fejlesztésekre?

Mert a fele annak a sok párját ritkító

világmegváltó dolognak --

TED 1998 --

eh!

(Nevetés)

Nem igazán úgy működött, ahogy elvártuk, nem igaz?

(Nevetés)

Hol a jet packem, Chris?

(Nevetés)

(Taps)

Hát, itt vagyunk megint.

És így működnek a dolgok.

Jön egy új ötlet.

Egy újabb történet.

Tartunk egy újabb konferenciát.

A mostani főtémája,

ahogy azt már kismilliószor hallották,

a csoda újrafelfedezése.

Szerintem,

ha tényleg újra fel akarjuk fedezni a csodát,

akkor ki kell lépnünk

az igazunkhoz való ragaszkodás szűk, rémisztő teréből,

egymásra kell néznünk,

ránézni az univerzum végtelenségére,

komplexitására

és titokzatosságára,

és tudnunk kell azt mondani:

"Ejha, nem is tudom.

Talán tévedtem."

Köszönöm a figyelmet.

(Taps)

Köszönöm szépen.

(Taps)