Túltenni magunkat a visszautasításon: amikor bántanak az emberek, és az élet sem fair

Darryll Stinson hisz a jövőben és a változások szükségességében. Pályafutását végigkíséri a közösségek segítése, a vezetőfejlesztés, a marketing; és sokat tett nagyvállalatok kommunikációs sikeréért is.
Darryll szerint a visszautasítás – számos egészséges és életünk különböző területeire kiterjedő hatásának köszönhetően – jó lehetőség lehet arra, hogy segítségével felfedezzük igaz és teljes önmagunkat. Elmélete szerint, ha megértjük, kik vagyunk, mi tesz minket egyedülállóan tehetségessé, és mi a küldetésünk, sokkal egészségesebben tudjuk feldolgozni a visszautasítás égető fájdalmát, a kezdeti gyötrelmet erővé alakíthatjuk, és így kihozhatjuk magunkból jobbik énünket.

Ez az előadás egy TEDx rendevzényen, a TED-konferencia mintájára, ám egy helyi közösség független szervezésében hangzott el. Tudjanak meg többet itt: https://www.ted.com/tedx

Visszautasítás.

Emlékeznek rá, mikor érezték utoljára,
hogy visszautasították önöket?

Egy fiú volt, aki sosem
hívta vissza önöket?

Vagy egy apa, aki sosem
jött el látogatóba?

Egy főnök, aki nem támogatta
az előléptetésüket?

Esetleg valaki az életükben,
aki sosem tartotta elég jónak önöket,

függetlenül attól,
mivel próbálták lenyűgözni.

Mind tudjuk: a visszautasítás fáj.

Éles fájdalom.

Úgy érezzük, nem vagyunk elég jók.

Megkérdőjelezzük önmagunkat
és kételkedünk a jövőnkben.

Közlöm, a visszautasítástól
nem kellene féljünk.

Főleg nem kellene

elbátortalanodnunk, lehangolódnunk,

vagy túl sokat dolgoznunk,
hogy bizonyítsuk a világnak,

megérdemeljük a szeretetet és figyelmet.

A visszautasítás inkább a barátunk,

sem mint az ellenségünk.

Két módszert osztanék meg,
ahogy a visszautasításra tekinthetünk,

hogy sikerünk érdekében
katalizátorként hasznosítsuk

a fájdalmas pillanatokat,

és bizonyítsuk értékünket
és egyediségünket.

Egyrészt tekinthetünk
a visszautasításra kivetítésként.

Pszichológiai kivetítésként.

A pszichológiai kivetítés az,
ha a nemkívánatos érzéseket öntudatlanul

valaki másra vetítjük ki ahelyett,

hogy bevallanánk őket,
vagy foglalkoznánk velük.

Ha megértjük, hogy a visszautasítás

nem a mi értékünkkel kapcsolatos,
inkább a másikban uralkodó zűrzavarral,

az életünk megváltozik.

Meghátrálás, elbátortalanodás
vagy biztonsági játék helyett

magabiztosan és büszkén lépünk tovább.

Az egyik legfájdalmasabb visszautasításom

harmadikos koromban történt.

Népszerűségre, szeretetre, szerelemre
és tiszteletre vágytam.

Meg is kaptam, szerencsére.

Haladó tanulócsoportba jártam,

tehát egyike voltam a két fekete diáknak
egy csupa fehérekből álló osztályban.

Ez nem volt egy rossz dolog.

Menő, nagy, fekete srácként ismertek.

Izomagynak neveztek.

(Nevetés)

Az osztály egyik legokosabbja voltam,

rólam másoltak a többiek,

nevettek a vicceimen,

az élet nagyszerű volt.

Míg egy nap,

ahogy a mosdóból
mentem vissza az osztályba,

felfigyeltem egy csapat körben álló,
hisztérikusan nevető fekete srácra.

Én, a magabiztos, karizmatikus,
társasági srác

úgy döntöttem, megyek, megnézem,
hadd nevessek én is.

Odasétáltam hozzájuk,

és megkérdeztem: "Hé, mi olyan vicces?"

Senki nem válaszolt.

Felemeltem a hangom:

"Na, min nevettek ennyire?"

Ahogy kimondtam,

az egyik srcá odafordult hozzám,
és azt mondta:

"Te vagy a vicces, fehér fiú."

Mindenki nevetésben tört ki,

én pedig zavarban voltam,
szégyent és elutasítást éreztem,

az osztályomba visszaérve pedig megtudtam,
a suliban úgy ismertek:

a fekete srác, aki fehér módjára
beszél és viselkedik.

Hagytam, hogy a visszautasítás pillanata

rombolja az önbizalmam és önbecsülésem.

Önnön egyediségem helyett inkább

elkezdtem magam lassan megváltoztatni,

hogy beilleszkedjek a fekete közösségbe.

Vagyis változtattam az öltözködésemen,

a beszédstílusomon,

a zenén, amit hallgattam.

Még a nevetésemen is változtattam.

Elkezdtem lógni a suliból,
drogokat árulni, rossz döntéseket hozni –

mindent azért, hogy el- és befogadjanak.

És tudják, mit?

Bevált.

Elfogadtak. Megöleltek.

Hírnevet szereztem az utcán.

Ám a szívem mélyén tudtam,
nem engem fogadtak el,

csak azt, akinek tettettem magam.

Minél inkább csodálták a hamis énemet,

valódi énem annál inkább
visszautasítottnak érezte magát.

Tudják, nem fogtam fel,
hogy a visszautasítás néha kivetítés.

Kivetítés: a félelem és bizonytalanság
érzésének kivetítése

valaki másra.

A rajtam viccelődő diákok
nagyon bizonytalanok voltak.

Bizonytalanok önmagukban.

Féltek bármit is tenni

azon túl, amit a társaik helyesnek véltek.

Mivel nem tudták, hogyan adják önmagukat,

félelmeiket és bizonytalanságukat
rám vetítették

gúnyolódás és viccek formájában.

Néha ugyanis attól érezzük
jobban magunkat,

ha kibeszélhetünk másokat.

Ha képes lettem volna
visszautasításukat kivetítésként kezelni,

sosem vettem volna a vicceiket magamra.

Nem vesztegettem volna el éveket,

hogy próbáljam elfogadtatni magam velük.

Hű maradtam volna önmagamhoz,

és valószínű sokkal jobban
sajnáltam volna őket, mint magamat.

Úgy vélem, a visszautasítás
helyes kezelése fontos tényező

a növekvő idegesség és depresszió,
továbbá az öngyilkossági ráta

visszaszorításában
idehaza és a nagyvilágban.

Társadalmi kirekesztésről szóló
oxfordi kézikönyv tanulmánya szerint

a visszautasítás egyszerre oka
és következménye a depressziónak.

Gondoljanak csak bele.

Éreztek már lehangoltságot
visszautasítást követően?

Lehet, hogy a kollégáik

mindenkit meghívtak egy italra
munka után, kivéve önöket.

Mi a helyzet azokkal, akik nem fektetnek
pénzt az önök álmának megvalósításába?

Ezek azok a helyzetek,
amelyek miatt nem szeretjük magunkat,

feladjuk, felszedünk plusz
súlyt stresszevés miatt,

és zsinórban nézzük
a Netflix-sorozatokat.

Ám megtanultam: nem kell,
hogy a visszautasítás miatt

bolondságokat vigyünk végbe.

A visszautasítás pillanataiból
sikert és önbizalmat kovácsolhatunk.

Én is így tettem.

Amint rájöttem, hogy a harmadikban
tapasztalt visszautasítás

valójában a diákok
saját problémáinak kivetítése volt,

képes voltam meglátni a szépséget
saját másságomban.

Őszintén szólva, részben igazuk volt.

A fekete fiú voltam, aki fehérként
beszélt, viselkedett.

Még mindig az vagyok.

Hogy fekete fiúként fehér módjára
beszéltem és viselkedtem,

választékos előadóvá tett,

és lehetővé tette, hogy különböző
emberekkel dolgozzak.

Tudok bandatagokkal beszélni az utcán,

és igazgatókkal a tárgyalóban.

Segíteni tudok függőknek
véget vetni függőségüknek,

elit atlétáknak tudom megtanítani
sporton túli céljaik felfedezését.

Pont az, ami miatt elutasítottak,

a sikerem kulcsává lett.

Hatékonyan segíthettem másokat,

és mindezt azért, mert megtanultam
kivetítésként kezelni a visszautasítást,

és rájöttem,
hogyan fordítsam saját javamra.

Másrészt a visszautasításra
tekinthetünk védelemként is.

Védelem valakivel
vagy valamivel szemben,

akinek, aminek már
nincs helye az életünkben.

Ezt akkor tanultam meg, amikor az álmom,
hogy NFL játékos legyek, nem teljesült.

Teljes körű ösztöndíjjal mentem
a Közép-Michigani Egyetemre,

hogy az első osztályban focizzak.

A sport révén akartam
híres és gazdag lenni,

hogy így vehessek a szüleimnek egy házat,
és a családom kimozdítsam a szegénységből.

Rengeteg edző és játékos mondta,

hogy a magasságom, sebességem
és ügyességem miatt

egy nap kétségtelenül
az NFL-ben fogok játszani.

Sajnos elsőévesként
elrepedt egy csigolyám,

és ez véget vetett
a főiskolai karrieremnek.

Az élet visszautasított
minden munkát, amit ebbe öltem.

Nem tudtam úgy tekinteni a sportsérülésem,
mintha az megvédett volna egy karriertől,

amit nem nekem találtak ki.

Magamra vettem.

Úgy éreztem, az élet gyűlöl, arcul köpött.

az univerzum is ellenem fordult,

és hogy szinte semmit nem érek
szeretett sportom nélkül,

vagy az elismerés hiányában,
amit sportolóként kaptam.

Nem hagytam annyiban,

hanem tettem valami szörnyűséget, miközben
próbáltam életben tartani az álmaim.

Felelősségnyilatkozatot írtam alá,

és rehabilitáción vettem részt,
hogy újra az első osztályban focizhassak.

Két éven át tettem ki
magam gyógyszereknek,

fájdalomnak, álmatlan éjszakáknak,

mert nem tudtam
az élet nehézségeivel szembenézni.

Nem számított,
hány fájdalomcsillapítót szedtem be,

hány epidurális érzéstelenítést
kaptam a hátamba,

a valóságot, miszerint vége
a karrieremnek, nem kerülhettem el.

Bármit tettem is a visszautasítás
elkerülésére, nem vált be.

Féltem szembenézni az elutasítással,

mert úgy éreztem, azt jelenti,
nincsenek értékeim, sem jövőm.

Arra jutottam, hogy mivel
az élet visszautasított

engem és minden munkát,
amit profi sportolói jövőmbe fektettem,

nem egyszerűen elbuktam,
sokkal inkább magam voltam a kudarc.

Kudarcként gondolni magamra,

életem legsötétebb
depressziójához vezetett.

Öngyilkosságot fontolgattam,

mert úgy gondoltam,
jobb lenne véget vetni az életemnek,

mint átélni a visszautasítás
egy újabb fájdalmas pillanatát.

Dobozszámra nyeltem a gyógyszereket,

remélve, hogy másnap nem ébredek fel.

Berúgtam, mindenféléket beszedtem,

autóba vágtam magam, remélve,
hogy egy autóbaleset véget vet mindennek.

Annyit rosszabbodott a helyzet,

hogy éheztetni kezdtem magam, és négy hét
alatt 125 kilóról 99 kilóra fogytam.

Mindezt, mert nem tudtam,
hogyan kezeljem a visszautasítást.

Az öngyilkossági kísérletek eredményeként
a pszichiátriára kerültem

Detroitban.

Egy ott szerzett élmény
változtatta meg az életem,

reményt és célt adott nekem,

és segített hinni abban,
hogy az átélt visszautasítás

egy olyan jövőtől védett meg,
amely nem volt a legjobb a számomra,

és hogy talán lehet még életem, karrierem,

sokkal jobb,
mint amit korábban elképzeltem.

Az ezt követő pár évben
mindent áttanulmányoztam

a célról és értelemről.

Könyveket bújtam.

Online tanfolyamra jártam.

Másokkal beszélgettem.

Imádkoztam. Meditáltam.

Még egy csokornyi TEDx előadást
is megnéztem.

(Nevetés)

Új készségeket szereztem,
új dolgok iránt kezdtem érdeklődni.

Tudják, mit?

Idővel olyan életet alakítottam ki,
amelyet szerettem,

sőt még jobban is élveztem,
mint azt, amit sportolóként éltem.

Sosem lettem volna képes erre,

ha az élet nem utasít vissza
teljes mértékben,

helyesebben: nem véd meg attól,
hogy profi sportoló legyek.

Úgy vélem, a világnak hasonló
nézőpontváltásra van szüksége,

mint amin én estem át a pszichiátrián.

Ahelyett, hogy a visszautasítást úgy
értelmeznénk, mintha nem érnénk semmit,

vagy a jövő bizonytalan lenne,

úgy kellene tekintsünk rá,
mint védelem valamitől

vagy valakitől, akinek, aminek már
nincs helye az életünkben.

Képzeljék el, mi történne,

ha többé nem negatívumként, szégyenként
tekintetnénk a visszautasításra,

hanem mint a fejlődés
egy szükséges eszköze

és a hatalmas siker katalizátora.

Ha az általam csodált,
az életben igen sikeres embereket veszem,

nem tudom nem észrevenni, hogyan kezelik
az átélt visszautasításokat.

Ez elgondolkodtat, vajon akkor is
ugyanazokká válhattak volna-e,

ha a visszautasítást másképp hasznosítják.

Vajon

Martin Luther King Jr. válhatott volna-e
valaha nagyszerű vezetővé,

ha nem élt volna át visszautasítást

küldetése és üzenete révén?

Vajon Michael Jordan
törekedett volna-e rá valaha is,

hogy minden idők
egyik legjobb kosarasa legyen,

ha középiskolában
nem utasítja el az edzője?

Vajon az Apple lenne-e
a világ legnagyobb tech cége,

ha Steve Jobsot nem bocsájtják el
saját cégétől?

Bár ami ennél is fontosabb:

az önök élete vajon hogyan nézne ki,

ha visszatérnének
a visszautasítás pillanataihoz,

és sírás,

düh vagy elkeseredettség helyett

elemeznék e pillanatokat,

majd kivetítésként vagy védekezésként
értelmeznék őket újra.

Vajon a szerencsétlen körülmények
és a fájdalom mögött akad-e kincs,

amelyet kiaknázhatnának?

Vajon lelnének-e olyan kulcsokat, amelyek
az élet új útjait tárnák fel önök előtt,

olyanokat, amelyek magasan mások,
mint amilyeneket korábban elképzeltek?

Vajon a sikerük következő lépcsője

ott rejtőzik elzárva a legfájdalmasabb
visszautasítás pillanata mögött?

Azzal a kérdéssel kezdtem,
mikor utasították vissza utoljára önöket.

A főnökük volt az?

Az exük? A szüleik?

Egy barátjuk? Vagy csak a rossz szerencse?

Az utolsó kérdésem pedig:

"És mihez kezdenek vele?"

Köszönöm.

Nagyszerűek voltak.

(Taps)

(Éljenzés)