Doing the Impossible, Swallowing the Sword, Cutting through Fear: Dan Meyer at TEDxMaastricht

Dan Meyer is Director of Interlink Resources, a humanitarian aid company that helps change the lives of orphans in Central Asia. Dan is also a 35x world record holder and leading expert in one of the world's oldest and most dangerous arts, winner of the 2007 Ig Nobel Prize in Medicine at Harvard, and passionate about inspiring people to do the impossible and change the world.
Ever want to be a superhero? Ever want to do the impossible in your life? Dan believes that no matter how extreme our fears or how wild our dreams, we each have the potential to do the impossible, be superheroes, and change the world. Dan explores his quest to overcome the limitations of human nature, do the impossible, and perform superhuman feats. He describes his journey from outcast to outlier, coward to courageous, wimp to world record holder, loser to Ig Nobel Prize winner, and extreme fears to extreme feats. Dan will attempt to do the impossible right before your eyes, and he'll reveal secrets on how YOU can do the impossible in YOUR life!

For more information about TEDxMaastricht go to: http://tedxmaastricht.nl/
And for pictures of the event, go to: http://www.flickr.com/photos/tedxmaastricht/sets/

Köszönöm.

Élt egyszer Indiában egy maharadzsa,
akinek születésnapján elrendelték,

hogy minden főnök hozzon neki
királyhoz illő ajándékot.

Egyesek finom selymeket hoztak,
mások pompás kardokat,

megint mások aranyat.

A sor végén egy nagyon ráncos
öregember érkezett,

aki sok nappal azelőtt indult útnak
tengerparti falujából.

Amint odaért, a király fia megkérdezte:
"Milyen ajándékot hoztál a királynak?"

Az öreg szép lassan kinyitotta
a markát, melyben egy csodálatos,

bíborban, sárgában, vörösben és kékben
pompázó kagylót tartott.

A király fia így szólt:

"Ez nem a királyhoz méltó ajándék!
Miféle ajándék ez?"

Az aggastyán lassan felnézett rá,
és így szólt:

"A hosszú gyaloglás...
része az ajándéknak."

(Nevetés)

Nemsokára én is ajándékot adok önöknek.

Egy továbbadásra érdemes ajándékot.

Előtte azonban hadd vigyem el önöket

az én hosszú gyaloglásomra.

Az itt ülők zöméhez hasonlóan,

én is gyermekként kezdtem az életem.

Hányan kezdték gyermekként az életüket?

Ki született fiatalon?

Kb. a társaság fele... Nem rossz...

(Nevetés)

És a többiek?
Önök felnőttként?

Hát, szeretnék találkozni
a kedves mamával!

Beszéljünk a lehetetlenről!

Gyermekként mindig a lehetetlen
dolgok véghezvitele izgatott.

Évek óta vártam a mai napra,

mert ma meg fogom kísérelni

a lehetetlent itt, az önök szeme láttára,

itt, a TEDxMaastricht színpadán.

Először

elmondom a csattanót.

És be fogom bizonyítani,

hogy a lehetetlen nem is lehetetlen.

Majd végül átadok önöknek
egy terjesztésre érdemes ajándékot:

megmutatom, hogy saját életükben
önök is képesek a lehetetlenre.

A lehetetlen küldetést keresve
azt vettem észre,

hogy két dolog a világ összes
emberében megvan.

Mindenkinek vannak félelmei,

és vannak álmai.

A lehetetlen küldetést keresve
azt láttam, hogy van három dolog,

amit az évek során tettem,

amelyek lehetővé tették
számomra a lehetetlent:

A kidobós [labdajáték],

Superman,

és a Szúnyog.

Ez az én három kulcsszavam.

Na, most már tudják, miért
akarom a lehetetlent megtenni.

Most elviszem önöket
az én hosszú utazásomra, sétámra

a félelmektől az álmokig,

a szavaktól a szablyákig,

a kidobóstól

Supermanig,

a Szúnyogig.

És remélem, meg tudom mutatni,

hogy válthatnak valóra lehetetlent
a saját életükben.

2007. október 4.

A szívem majd' kiugrott,
a térdem reszketett,

amikor felléptem

a Harvard Egyetem

Sanders Színházának színpadára,

hogy átvegyem a 2007-es orvosi
Ignobel-díjat

egy orvosi kutatási tanulmány
társszerzőségéért,

melynek címe: "A kardnyelés...

és mellékhatásai" volt.

(Nevetés)

Egy jelentéktelen, számomra
ismeretlen folyóiratban,

a British Medical Journalben jelent meg.

Számomra ez volt a valóra vált lehetetlen,

a nemvárt meglepetés,

a feledhetetlen megtiszteltetés.

Ám nem ez volt életem
legemlékezetesebb pillanata.

1967. október 4-én

e félénk, szégyellős, cingár, suta kölyköt

rettenetes félelmek gyötörték.

Amint készült fellépni a színpadra,

szíve vadul vert,

térde reszketett.

Szólásra nyitotta a száját,

de nem jött hang a szájára.

Csak állt ott, könnyek közt, remegve.

Megbénította a rémület,

a jeges félelem.

Ezt a félénk, szégyellős,
cingár, suta kölyköt

rettenetes félelmek gyötörték.

Rettegett a sötétségtől,

a magasságtól,

a pókoktól és kígyóktól...

Fél valaki pókoktól és kígyóktól?

Aha, vannak páran...

Félt a víztől és a cápáktól...

Orvosoktól, nővérektől, fogorvosoktól,

tűktől, fúróktól és éles tárgyaktól.

De a világon mindennél jobban félt

az emberektől.

Ez a félénk, szégyellős, cingár,
nyamvadt kiskölyök

én voltam.

Rettegtem a kudarctól
és a visszautasítástól,

az önbizalom-hiánytól,
a kisebbségi komplexustól,

és attól szenvedtem, amit akkoriban
még nem is neveztünk nevén:

a szociális szorongásos zavartól.

Mivel féltem, rendszeresen
zaklattak és püföltek.

Kinevettek, csúfoltak.

Folyton kirekesztettek a közös játékokból.

Bár, egy játékba megengedték beszállnom...

a kidobósba –,

bár nem voltam jó benne.

A cukkolók gúnyoltak,

és mire felnéztem,
ezeket a piros labdákat láttam

őrült sebességgel az arcom felé szállni:

bumm, bumm, bumm!

Emlékszem, sokszor előfordult,
hogy az iskolából

vörös és égő arccal,
és csöngő füllel kullogtam haza.

A szemem könnyel volt teli,

szavaik pedig izzottak a fülemben.

Bárki is találta ki, hogy

"Megkövezhetsz, megvesszőzhetsz,
szavakkal meg nem bánthatsz" ...

Ez egy hazugság.

A szavak néha késnél élesebbek.

A szavak képesek döfni, mint egy kard.

A szavak olyan mély sebeket ejthetnek,

hogy nem is gondolnánk.

Féltem. És a szavak voltak
a legádázabb ellenségeim.

Még mindig azok.

De voltak álmaim is.

Hazamentem, és otthon
Superman-képregényekbe menekültem.

Olvastam Superman történeteit,

és arról álmodoztam, hogy én is
szuperhős akarok lenni.

Az igazság és az igazságosság
harcosa akartam lenni.

A gazemberek és a kriptonit
ellen akartam harcolni.

A világ körül szállva akartam emberfeletti
tetteket végrehajtani és életeket menteni.

De voltak valóságos dolgok is,
melyek lenyűgöztek.

Olvastam a Guinness Rekordok Könyvét,
és Ripley "Akár hiszed, akár nem" könyvét.

Olvasták valamelyiket?

Én imádom őket!

Láttam hús-vér emberek valódi tetteit.

Döntöttem: Én is így teszek!

Ha a gazemberek nem vesznek be

a játékaikba,

akkor igazi varázslatot, igazi tetteket
fogok véghezvinni.

Valami igazán nagyszerűt akarok csinálni,
amire a többiek nem képesek.

Meg akarom találni életem értelmét,

hogy mi végre vagyok is a Földön.

Valami hihetetlen dologgal
fogom megváltoztatni a világot:

Be fogom bizonyítani, hogy a lehetetlen
nem is lehetetlen!

Ugorjunk 10 évvel későbbre,

a 21. születésnapom előtti hétre.

Két dolog történt azon a napon,
melyek örökre megváltoztatták az életem.

A dél-indiai Tamil Naduban éltem

misszionáriusként.

Mentorom és barátom azt kérdezte tőlem:

"Daniel, van neked bakancslistád?"

"Bakancslistám? Mi az a bakancslista?"
– kérdeztem.

"A bakancslista a legfontosabb
céljaid gyűjteménye – felelte –

Álmok és célok keveréke,
mintha képes lennél

bármit megtenni, amit csak akarsz,
bárhova eljutni, ahova csak akarsz,

bármivé válni, akivé csak akarsz.

Hova akarsz jutni?
Mit akarsz tenni?

Mivé akarsz válni?"

Azt mondtam: "Képtelen vagyok megtenni!"
Félek. Túlságosan tartok tőle!"

Aztán éjszaka felvittem a szalmazsákomat
a kunyhó tetejére,

kifeküdtem a csillagok alá,

és figyeltem, amint a denevérek
szúnyogokra vadásznak.

És az agyam csak a bakancslistán,
álmokon és célokon,

és a kidobós csibészeken járt.

Pár órával később felébredtem.

A szívem vadul vert, a térdem reszketett.

De ezúttal nem a félelemtől.

Az egész testem remegett.

A következő öt napban

a betegágyamban, félig öntudatlan
állapotban küzdöttem az életemért.

Az agyam 40 fokos maláriás lázban égett.

Amikor éppen tudatomnál voltam,
csak a bakancslistára tudtam gondolni:

"Mit akarok kezdeni az életemmel?"

Végül, a 21. születésnapom előtti éjszakán

a megvilágosodás pillanatában

egy megállapításra jutottam:

Rájöttem, hogy a kis szúnyog,

az Anopheles Stephensi,

ez az aprócska szúnyog,

melynek súlya alig 5 mikrogramm,

kisebb mint egy sószemcse,

ha ez a szúnyog képes volt ledönteni
egy 80 kilós embert,

akkor ez az én kriptonitom.

Aztán rájöttem, hogy nem,
ez nem a szúnyog volt,

hanem a kis parazita
a szúnyog szervezetében.

A Plasmodium Falciparum, ami évente
több mint egymillió halált okoz.

Aztán rájöttem, hogy nem,
ez még annál is kisebb,

de számomra sokkal nagyobbnak tűnt.

Rájöttem:

a félelem volt az én kriptonitom,

a parazitám,

ami egy egész életre lebénított
és megnyomorított.

Tudják, van egy nagy különbség
a veszély és a félelem között.

A veszély valóságos.

A félelem pedig egy választás.

Én felismertem, hogy van választásom:

Élhetek félelemben
és meghalhatok azon az éjszakán,

vagy, félretéve a halálfélelmet,

küzdhetek az álmaimért,
bátorságot merítve az élethez.

Tudják, van valami abban,
hogy az ember a halálos ágyán,

a halálra várva valami hihetetlen
élni akarást érez.

Rájöttem, hogy mindenki meghal egyszer,
de nem mindenki él igazán.

Fél lábbal a sírban kezdenénk élni:

valójában a halál közelében

tanulunk élni.

Azon az éjszakán elhatároztam,

hogy változtatok az életemen.

Nem akartam meghalni.

Rövid imát mondtam, ami így szólt:

"Istenem, ha megélhetem
a 21. születésnapomat,

nem hagyom, hogy a félelem
uralja tovább az életemet.

A félelmet a halálra hagyom.

Küzdeni fogok az álmaimért.

Megváltoztatom a hozzáállásomat.

Valami hihetetlent fogok cselekedni
az életemmel.

Meg akarom találni a célomat
és a küldetésemet.

Tudni akarom, hogy a lehetetlen
nem lehetetlen."

Nem árulom el, hogy megértem-e a reggelt;
hagyom, hogy önök találják ki.

(Nevetés)

Azon az éjszakán elkészítettem
az első 10-es bakancslistámat:

Elhatároztam, hogy felkeresem
az összes földrészt,

meglátogatom a világ 7 csodáját,

megtanulok egy csomó nyelvet,

élek egy lakatlan szigeten,

élek egy hajón az óceánon,

élek egy amazóniai indián törzzsel,

megmászom Svédország legmagasabb hegyét,

megnézem a Mount Everestet napkeltekor,

dolgozom a zeneiparban Nashville-ben,

dolgozni fogok egy cirkusznál,

és le fogok ugrani egy repülőgépről.

Az ezt követő húsz évben
e dolgok zömét teljesítettem is.

Amikor kipipáltam egy elemet a listán,

mindig hozzáadtam 5-10 újabb tételt,
így a lista egyre növekedett.

A következő hét évben
egy kis bahamai szigeten éltem.

Kb. hét évig,

egy nádkunyhóban.

Szigonnyal cápákra és rájákra vadásztam,
egyedül a szigeten,

egy szál ágyékkötőben,

és megtanultam együtt úszni a cápákkal.

Onnan aztán Mexikóba költöztem,

majd az Amazonas-medencébe, Ecuadorba,

ott egy puyo pongói törzsben éltem,

és bakancslistám révén kezdem
apránként önbizalmat nyerni.

Aztán átmentem a zeneiparba,
Nashville-be, majd Svédországba,

Stockholmba, ahol tovább
folytattam a zeneiparban.

Megmásztam az Északi Sarkkörön túli
Kebnekaise-hegyet.

Megtanultam bohóckodni,

zsonglőrködni,

gólyalábon járni,

egykerekűn kerekezni,
tüzet nyelni és üvegcserepet enni.

1997-ben hírét vettem, hogy alig
egy tucatnyi kardnyelő van már csak,

azt mondtam: "Hát ezt meg kell tanulnom!"

Felkerestem egyiküket,
és kértem, adjon pár tanácsot.

Ő így szólt: "Nos, két tanácsot adnék:

Először: Ez baromi veszélyes.

Emberek bele szoktak halni.

Másodszor:

Meg ne próbáld!"

(Nevetés)

Rögtön fel is vettem a listámra.

Aztán gyakoroltam:
10-12-szer naponta, minden nap,

négy éven keresztül.

Ez annyi tesz, mint...

4 x 365 [x 12],

az kb. 13 000 sikertelen kísérlet,

mielőtt 2001-ben először sikerült
ledugni kardot a torkomon.

Ez idő alatt felvettem a listámra,

hogy én akarok a világ első számú
kardnyelési szakértője lenni.

Felkutattam minden létező könyvet,
folyóiratot, újságcikket,

minden orvosi jelentést.
Tanultam fiziológiát, anatómiát,

beszéltem orvosokkal, nővérekkel,

felvettem a kapcsolatot
az összes kardnyelővel,

a Kardnyelők Világszövetségével,

és kétéves orvosi kutatásaim eredménye

"A kardnyelés és mellékhatásai"
címmel

megjelent a British Medical Journal
folyóiratban.

(Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)

Eközben lenyűgöző dolgokat
tanultam a kardnyelésről.

Lefogadom, hogy közöttük van jó pár,
amire még csak nem is gondolnának.

Legközelebb, amikor otthon
a steakjüket szeletelik késsel,

karddal, vagy a "bestek"-jükkel,
gondolkodjanak el...

Megtudtam, hogy a kardnyelést
Indiában találták fel –

pontosan ott, ahol 20 évesen
én is először láttam –

4000 évvel ezelőtt, i.e. 2000-ben.

Az elmúlt 150 évben
a kardnyelőket használták

az orvostudományban.

A németországi Freiburgban
Dr. Adolf Kussmaul 1868-ban

segítségükkel fejlesztette ki
a merev endoszkópot.

1906-ban Walesben az elektrokardiogramot

a nyelési és emésztési rendellenességek
vizsgálatára,

a bronchoszkóp stb. kifejlesztésére.

De az elmúlt 150 évből

több száz sérülésről
és tucatnyi halálesetről tudunk...

Ez itt Dr. Adolf Kussman
merev endoszkópja.

De megtudtuk, hogy volt
29 haláleset ebben a 150 évben,

köztük egy londoni kardnyelő esete,
aki felnyársalta a saját szívét.

Megtudtuk azt is, hogy évente

3-8 súlyos kardnyelési baleset volt.

Tudom, mert minden évben
telefonálnak nekem.

Nemrég is kétszer hívtak,

egy-egy svédországi és orlandói

sérülten kórházban fekvő kardnyelő.

Szóval rendkívül veszélyes dolog ez.

Aztán megtanultam azt is,
hogy a kardnyelés elsajátítása

a legtöbb ember számára

2-10 éves tanulásba telik.

De a legfantasztikusabb
felismerés az volt számomra,

ahogy a kardnyelők megtanulják
valóra váltani a lehetetlent.

Elárulok önöknek egy apró titkot:

Felejtsék el, hogy 99,9%-ban lehetetlen!

Gondoljanak arra, hogy 0,1%-ban
lehetséges, és találják ki, hogyan!

Most pedig tegyünk utazást
a kardnyelő gondolataiban!

A kardnyeléshez az anyagi léten
felülemelkedő meditáció szükséges,

pengeéles koncentráció,
tűhegyes pontosság,

a belső szervek tökéletes elkülönítése,
és az automatikus reflexek legyőzése

egy megerősített agyi szinopszis
és ismételt izommemória révén,

10 000-nél is több ismétlés által.

Vessünk egy pillantást most
egy kardnyelő testének belsejére!

A kardnyeléshez

a pengét a nyelvem mögé kell csúsztatnom,

elnyomva a nyelőcső
nyak felőli részének reflexét,

egy 90 fokos fordulattal
átvezetve a gégefedőn

és a nyelőcső felső záróizmán keresztül,

elnyomva a perisztaltikus reflexet,

a pengét le kell csúsztatni a mellüregbe,

a tüdőlebenyek közé.

Ezen a ponton

a szívemet félre kell tolnom.

Ha figyelmesen nézik,

a pengén láthatják a szívverést,

mert hozzáér a szívhez,

gyakorlatilag pár milliméternyi
nyelőcsőszövet van köztük.

Ezt nem lehet színlelni.

Majd el kell csúsztatnom
a szegycsont mögé,

túl az alsó nyelőcső-záróizmon,
le a gyomorba,

elnyomva az öklendezési reflexet,
le, egészen a nyombélbe.

Mint az egyszeregy.

(Nevetés)

Ha tovább mennénk ebbe az irányba,

elérnénk a petevezetéket
(Hollandul) Eileiders, Eierstokken!

Erről majd kérdezzék meg
később a feleségüket...

Az emberek erre azt mondják:

"Rettentő nagy bátorság kell
élete kockáztatásához,

hogy félretolja a szívét,
és lenyeljen egy kardot..."

Tévedés. Amihez igazi bátorság kell,

az ennek a félénk, cingár,
nyamvadt kölyöknek

kockáztatnia a kudarcot és elutasítást,

feltárnia a szívét,

lenyelnie büszkeségét,

kiállva ide egy csomó idegen elé,

és elmondani nekik
félelmei és álmai történetét,

kockáztatva, hogy összeugrik a gyomra,
szó szerint és képletesen egyaránt.

Tudják... – köszönöm –,

(Taps)

tudják, a leglenyűgözőbb az,

hogy egész életemben valami
emlékezeteset akartam tenni,

és most sikerült.

De az igazán emlékezetes nem az,
hogy képes vagyok egyszerre

21 kardot lenyelni,

vagy 7 méter mélyen egy tartályban lenni
88 cápával és mérges rájával

Ripley "Akár hiszed, akár nem" showjában,

vagy 1500 fokos vörös izzásig hevítve
lenni Stan Lee "Emberfeletti"-jében,

mint "Acélember",

pedig az aztán meleg helyzet volt!

Vagy elhúzni karddal egy autót
a Ripley-műsorban,

vagy a Guinnessben,

vagy bejutni az America's Got Talentbe,

vagy 2007-ben megnyerni
az orvosi Ig Nobel-díjat.

Nem, nem ezek az igazán
figyelemre méltó dolgok.

Ezt az emberek csak hiszik.
Nem, nem, nem! Nem az.

Az igazán figyelemre méltó az,

hogy Isten fogta az egykori rémült,
félénk, cingár, nyamvadt kölyköt,

aki félt a magasságtól,

aki félt a víztől és a cápáktól,

orvosoktól, nővérektől,
a tűktől és éles tárgyaktól,

hogy valakivel beszéljen,

és lehetővé tette,
hogy körberepülje a Földet

10 000 méteres magasságban,

éles tárgyakat nyeljen le
cápák között egy víztartályban,

orvosokhoz, nővérekhez és közönséghez
szóljon szerte a világban.

Ez az igazán lenyűgöző számomra.

Mindig meg akartam tenni a lehetetlent –

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Mindig valóra akartam váltani
a lehetetlent, és most sikerült.

Mindig valami emlékezeteset akartam
tenni, megváltoztatni a világot,

és ez most sikerült.

Mindig a Föld körül akartam röpködni,
emberfeletti dolgokat cselekedve,

életeket mentve – és most ezt teszem.

És tudják, mi?

Mélyen legbelül még mindig megvan

az egykori kisfiú álma.

(Nevetés) (Taps)

Tudják, mindig kerestem a küldetésemet,

és most megtaláltam.

Tudják, mi az?

Nem, nem a kardok,
nem az, amire gondolnak, nem az erőm.

Valójában éppen a gyengeségem, a szavaim.

Az én küldetésem: megváltoztatni a világot

a félelem legyőzésével,

egy-egy karddal, egy-egy szóval,

egy-egy késsel, egy-egy élettel,

arra ösztönözni másokat,
hogy szuperhőssé váljanak,

és életük során megtegyék a lehetetlent.

Az én küldetésem segíteni másoknak
megtalálni a sajátjukat.

Az önöké mi?

Mi az önök küldetése?

Mi végre vannak a világon?

Szerintem mindannyiunk küldetése,
hogy szuperhőssé váljunk.

Mi az önök különleges képessége?

A világ több mint 7 milliárd lakójából

kevesebb mint pár tucat kardnyelő

van mindössze,

de önökből csak egy van!

Önök mind egyediek!

Mi az önök története?

Mitől mások, mint a többiek?

Mondják el a történetüket

akkor is, ha hangjuk halk és elcsukló.

Mi áll a bakancslistájukon?

Ha bárhol bármit tehetnének,
bárkivé válhatnának –

Mit tennének?
Hova mennének?

Mihez kezdenének?

Mit kezdenének az életükkel?

Mik a legmerészebb álmaik?

Miről álmodoztak kisgyermekként?
Emlékezzenek vissza!

Fogadok, hogy nem erről, ugye?

Mik voltak a legvadabb álmaik,

melyekről maguk is azt hitték,
hogy furcsák és zavarosak?

Fogadok, hogy ezek után már
nem is annyira furcsák, ugye?

Mi az önök kardja?

Mindenkinek megvan a maga kardja:

a félelem és az álmok kétélű pengéje.

Nyeljék le, bármi legyen is az!

Kövessék az álmaikat, hölgyeim és uraim!

Sosem késő azzá válni, amivé akartak!

Azoknak a labdás csibészeknek,
akik nem hitték,

hogy valaha megteszem a lehetetlent,

csak egyet üzenek:

Köszönöm!

Mert gazemberek nélkül
nem lennének szuperhőseink.

Itt vagyok, hogy tanúsítsam:
a lehetetlen nem lehetetlen!

Ez rendkívül veszélyes.
akár bele is halhatok.

Remélem, tetszeni fog önöknek.

(Nevetés)

Ehhez szükségem lesz az önök segítségére.

Közönség: Kettő, három.

Dan Meyer: Nem, nem, nem.
Mindenki segítsen a számolásban!

(Nevetés)

Ha tudják a szavakat,
számoljanak velem. Mehet?

Egy.

Kettő.

Három.

Nem, ez kettő, de már kezdik érteni!

Közönség: Egy.

Kettő.

Három.

(Lihegés)

(Taps)

DM: Igeeen!

(Taps) (Ujjongás)

Nagyon köszönöm!

Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
A szívem mélyéből köszönöm!

Sőt, a gyomrom mélyéből!

Mondtam, hogy a lehetetlent akarom
itt véghezvinni, és tessék!

Ez azonban nem lehetetlen.
Én minden nap megcsinálom.

A rémült, szégyellős, nyamvadt kölyöknek
lehetetlen volt szembenéznie a félelmével,

kiállni a [TEDx] színpadára,

és megváltoztatni a világot,
egy-egy szóval,

egy-egy karddal, egy-egy élettel.

Ha sikerült új szemléletet adnom,
ha sikerült elhitetnem önökkel,

hogy a lehetetlen nem lehetetlen,

ha rádöbbentek, hogy képesek
megtenni a lehetetlent az életükben,

akkor én elvégeztem a munkámat,
de ez csak a kezdet.

Soha ne mondjanak le álmaikról!
Soha ne adják fel a hitet!

Köszönöm, hogy hisznek nekem,

és köszönöm, hogy részei az álmomnak!

És végül az ajándék, amit ígértem:

A lehetetlen nem...

Közönség: lehetetlen!

DM: A hosszú gyaloglás része az ajándéknak

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

(Éljenzés)

Házigazda: Köszönjük, Dan Meyer!