Auret van Heerden: A globális munka igazságossá tétele

Auret van Heerden munkajogi aktivista a munkások jogainak új határvonalait feszegeti -- a globalizált ipari termelést, ahol egyetlen nemzeti hatóság sem képes garantálni a munkások biztonságát és védelmét. Hogyan őrködhetünk a globális áruellátó rendszerek tisztessége felett? Van Heerden az igazságos munkán alapuló üzleti modellért emel szót.

Ez a mobiltelefon

hosszú utazását

egy kézi művelésű bányában

kezdte Kongó keleti részén.

Ott fegyveres bandák tartják felügyelet alatt

a gyermekrabszolgákat, akik felszínre

hozzák az ENSZ Biztonsági Tanácsa által

csak "véres ásványoknak" nevezett nyersanyagot,

ami néhány alkatrészben kötött ki,

majd végül egy gyárba került

a kínai Shinjin városában.

A gyárban -- több, mint egy tucat ember követett el öngyilkosságot

az év eddig eltelt részében.

Egy férfi egy 36 órás műszak ledolgozása után halt meg.

Mind szeretjük a csokoládét.

Megvesszük a gyermekeinknek.

A kakaó 80%-a Elefántcsontpartról és Ghánából származik

és gyermekek takarítják be.

Elefántcsontparton óriási probléma a gyermekrabszolgaság.

A gyermekeket más válságövezetekből csempészik ide,

kifejezetten azért, hogy a kávéültetvényeken dolgozzanak.

Heparin -- egy vérhigító,

gyógyszeripari termék --

itt is kezdetleges műhelyekben kezdődik az előállítás,

mint ez itt, Kínában,

mert a gyógyszer hatóanyagát

közönséges disznók beleiből nyerik.

A gyémántok: mind hallottak róla, talán látták is a Véres gyémánt című filmet.

Így néz ki egy zimbabwei bánya

jelenleg.

Gyapot: Üzbegisztán a második legnagyobb

gyapotexportőr a világon.

Minden évben a gyapot betakarításakor

a kormány bezáratja az iskolákat,

a gyerekeket buszokra ültetik, és irány a gyapotföld,

itt töltik a következő három hetet a betakarítással.

Ez gyermeki kényszermunka

intézményes méretekben.

És az összes ilyen termék jó eséllyel egy szemétdombon

fejezi be a "pályafutását", mint ez itt, Manilában.

Ezek a helyek, ezek a források

kormányzati hiányosságokat jelenítenek meg.

Ez a legeslegenyhébb kifejezés,

amivel illetni tudom a dolgot.

Ezek azok a sötét érdekszövetségek,

ahonnan a globális áruellátó láncolatok indulnak --

azok a globális ellátó láncolatok,

amelyek elhozzák számunkra a kedvenc termékmárkánkat.

Néhány ilyen "kormányzati hiányosságot"

korrupt államok idéznek elő.

Néhányat közülük már államnak sem nevezhetünk,

bukott államok.

Másik részük viszont

olyan ország, akik abban hisznek, hogy a szabályozások lebontása

vagy azok hiánya a befektetések ösztönzésének a legjobb módja,

ez élteti a kereskedelmet.

Bárhogy is legyen, óriási

morális-etikai dilemmával szembesítenek minket.

Tudom, hogy egyikünk sem akar bűnrészességet

vállalni, miután

kiderül egy emberi jogi visszaélés

a globális ellátórendszerben.

De pillanatnyilag

az ilyen ellátórendszerekben résztvevő vállalatok többségének

semmilyen módja sincs arra,

hogy biztosítson bennünket:

senkinek nem kellett elzálogosítani a jövőjét,

senki nem kényszerült jogainak feladására

azért, hogy eljuttassa

hozzánk kedvenc termékmárkánkat.

Nos, nem azért jöttem, hogy lehangoljam Önöket

a globális ellátórendszerek állapotának leírásával.

Helyzetleírásra azonban szükségünk van.

Fel kell ismernünk, hogy mennyire

komolyak a jogi hiányosságok.

Ez itt egy független köztársaság,

lehet, hogy egy bukott állam.

Annyi bizonyos, hogy nem demokratikus.

És pillanatnyilag

az ellátórendszernek ezt a független köztársaságát

nem olyan módon kormányozzák,

hogy az elégedettségre adhatna okot,

hogy módunkban állna etikus módon kereskedni vagy fogyasztani.

Nos, ez azért nem egy új történet.

Látták a ruhákat gyártó zugműhelyekről

forgatott dokumentumfilmeket, és ezeket

számos helyen forgatták, fejlett országokban is.

Ha látni akarnak egy klasszikus zugműhelyt,

akkor találkozzunk a Madison Square Garden-nél,

lejjebb megyünk egy utcányit és mutatok egy kínai zugműhelyt.

De nézzük a heparin példáját.

Gyógyszeripari termék.

Azt hinnék, hogy az ellátórendszer, amin át a kórházba kerül,

minden valószínűség szerint patyolattiszta.

A gond abból adódik, hogy a benne lévő hatóanyag --

mint azt korábban említettem --

disznókból származik.

Ennek a hatóanyagnak a legfőbb amerikai előállítója

néhány évvel ezelőtt úgy döntött,

hogy áthelyezi a termelést Kínába,

mert Kína a világ legnagyobb sertéstermelője.

És amikor a kínai üzemük --

ami minden bizonnyal elég tiszta --

az összes alapanyagot

illegális vágóhidakról szerzi be,

ahol házilag vágják le a disznókat

és nyerik ki belőlük az alapanyagot.

Pár évvel ezelőtt kitört egy botrány, mert

világszerte kb. 80 ember halt meg

szennyező anyagok miatt,

amelyek "belecsusszantak" a heparin ellátórendszerébe.

Ami ennél is rosszabb, néhány beszállító

rájött, hogy behelyettesíthetik a heparint egy másik termékkel,

a tesztek eredménye így is tökéletes lesz.

A helyettesítő termék ára kilónként 20 dollár alatt marad,

míg a valódi heparin -- a tényleges alapanyag --

kilónként közel 2,000 dollárból jön ki.

Pofonegyszerű.

Gond csak abból adódott, hogy több ember meghalt miatta.

És most azt a kérdést teszik fel magukban:

"Hogy lehet, hogy az amerikai gyógyszerfelügyelet

engedte mindezt?

És a kínai élelmiszeripari és gyógyszerfelügyelet

hogyan engedhette?"

Pedig a válasz elég kézenfekvő:

a kínaiak vegyipari létesítményekként

határozzák meg a beszállítókat, nem gyógyszeripariként,

így nem vizsgálják őket.

Az amerikai gyógyszerfelügyeletnek

meg a joghatósággal van gondja.

Országon kívüli a terület.

Valójában végeznek néhány vizsgálatot a tengerentúlon is --

évente nagyjából egy tucatot -- egy jobb évben talán 20-at.

Viszont egyedül Kínában

500 olyan létesítmény van, ami

ezt a hatóanyagot állítja elő.

Tulajdonképp a gyógyszerek 80%-ában

lévő hatóanyag napjainkban

az országon kívülről származik,

leginkább Kínából és Indiából.

És nincs olyan kormányzati rendszerünk,

olyan felügyeleti rendszerünk,

amelyik képes lenne garantálni

a termelés biztonságát.

Nincs olyan rendszerünk, ami garantálná

az emberi jogokat, az emberi méltóság

érvényesülését.

Szóval, nemzeti szinten --

és 60 különböző országban dolgozunk --

nemzeti szinten

komoly visszafejlődés figyelhető meg a kormányok

képességeit illetően, hogy szabályozzák a termelést

a saját országuk területén.

És a globális áruellátó rendszerrel a valódi gond az,

hogy nemzetek feletti.

Így a kudarcot valló kormányok,

amik kezdik feladni a küzdelmet

már nemzeti szinten is,

még kevesebb eszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy

eredményesen lépjenek fel a nemzetközi porondon.

És elég, ha rápillantanak a címlapokra.

Vegyük a tavalyi Koppenhágai Csúcsot --

tökéletes kudarcot vallottak a kormányok,

képtelenek voltak megfelelően

reagálni a nemzetközi kihívásokra.

Vegyük a pár héttel ezelőtti G20 csúcstalálkozót --

még a néhány hónappal ezelőtti ígéreteiktől is visszatáncoltak.

Vehetjük bármelyik

fontosabb globális feladatot, amiről beszéltünk a héten és

feltehetjük magunkban a kérdést, hová lett a vezetői kvalítás

a kormányok részéről, hogy kiálljanak és megoldásokat,

válaszokat adjanak

ezekre a nemzetközi problémákra?

És a válasz egyszerű: képtelenek rá, hiszen nemzetiek.

A szavazóik is helyiek.

Kicsinyes érdekek vezérlik őket.

Nem tehetik meg, hogy alárendelik ezeket

az érdekeket a globális közjólétnek.

Szóval, ha garantálni szeretnénk

a kulcsfontosságú árucikkek

nemzetközi szintű szállítását --

jelen esetben a globális ellátórendszerben --

akkor elő kell rukkolnunk egy másféle mechanizmussal.

Másféle gépezetre van itt szükség.

Szerencsére akad néhány példa.

Az 1990-es években

egy egész sor botrány robbant ki

az USA-ban a márkás árucikkek előállításával kapcsolatban --

gyermekmunka, kényszermunka,

súlyos egészségügyi és munkavédelmi jogsértések --

és végül 1996-ban Clinton elnök

összehívott egy találkozót a Fehér Házba --

meghívta az ipar képviselőit, az emberi jogi szervezeteket,

szakszervezeteket, a Munkaügyi Minisztériumot --

mindenkit beterelt egy terembe,

és így szólt: "Nézzék,

nem szeretném, hogy a globalizáció az aljasság versenye legyen.

Fogalmam sincs, hogyan akadályozzam meg,

de legalább valami jóra használom a hivatalaimat,

hogy összetereljem önöket és

álljanak elő a válasszal."

Így alakult meg a Fehér Ház munkacsoportja,

és nagyjából három évig elvitatkoztak azon,

hogy ki mennyi felelősséget vállaljon

a globális áruellátó rendszerben.

A vállalatok nem érezték úgy, hogy ők lennének a felelősek.

Nem ők azoknak a létesítményeknek a tulajdonosai.

Nem ők foglalkoztatják azokat a munkásokat.

Jogi szempontból nem felelősek.

Az asztal körül mindenki más

azt mondta: "Emberek, ez nem stimmel.

Igenis gondossággal tartoztok, törődnötök

kell azzal, hogy a termék, ami

akárhonnan a boltokba kerül, az

úgy kerüljön oda, hogy nyugodtan megvehessük,

ne kelljen se a biztonságunk miatt aggódnunk,

sem pedig a lelkiismeretünket feláldoznunk

azért, hogy megvehessük a terméket."

Végül dűlőre jutottak. "Oké. Azt fogjuk tenni,

hogy közös szabványrendszert fogadunk el,

egyfajta magatartási kódexet.

Ezt fogjuk alkalmazni a globális

ellátórendszerünk minden fázisában,

függetlenül a tulajdoni formától és az irányítás módjától.

Majd a szerződéseink részévé tesszük."

És ez abszolút zseniális húzás volt,

mert azt tették, hogy

a szerződések jogilag kötelező erejét használták fel,

magánjogi hatalmat arra,

hogy biztosítsák a közjavakat.

És lássuk be,

egy nagyobb multinacionális céggel kötött szerződés

egy indiai vagy kínai beszállító számára

sokkal nagyobb meggyőző erővel bír,

mint a helyi munkajogi szabályozás,

a helyi környezetvédelmi előírások,

az emberi jogok helyi helyzete.

Azokba a gyárakba valószínűleg sosem megy ellenőr.

Ha mégis megjelenne egy,

akkor is meglepő lenne, ha

nemet tudna mondani a kenőpénzre.

Még ha el is végeznék a munkájukat,

és felelősségre vonnák a cégeket a jogsértések miatt,

a kiszabott bírság nevetséges lenne.

De elveszíteni a szerződést

egy húzómárka képviselőjével,

az a piacon maradás

és a csődbe menetel közötti különbséget is jelentheti.

Ez már nagyon nem mindegy.

Szóval, annyit tudtunk tenni, hogy

szolgálatunkba állítottuk az

egyetlen igazán nemzetek feletti intézmény,

a globális áruellátó rendszer

hatalmát és befolyását,

vagyis a multinacionális cégekét,

és rávettük őket arra, hogy helyesen cselekedjenek,

arra, hogy a hatalmukat jó célra használják,

hogy a kulcsfontosságú közjavak rendelkezésre álljanak.

Természetesen ez nem magától alakult így

a multinacionális cégeknél.

Nem azért alapították őket, hogy így tegyenek. Pénzkeresési céllal alakultak.

Azonban roppantul hatékony szervezetek.

Nekik megvannak a forrásaik,

és ha mi hozzátesszük az akaratot, az elkötelezettségünket,

akkor ők is tudni fogják, hogyan teremtsék elő azt a terméket.

Nos, eljutni idáig nem könnyű.

Azok az ellátórendszerek, amiket nemrég a képernyőre tettem,

nincsenek ott.

Szükség van egy biztonságos helyre.

Egy helyre, ahol az érintettek összejöhetnek,

leülhetnek a megítélés félelmétől mentesen,

viszontvádaskodások nélkül,

hogy tényleg a problémával foglalkozhassanak,

dűlőre jussanak a probléma mibenlétéről, megoldásokkal rukkoljanak elő.

Képesek vagyunk rá; a műszaki megoldások adottak.

A gond inkább a bizalom hiányából adódik,

az aktivista szervezetek, kampánycsoportok,

civil szervezetek

és a multinacionális cégek közötti

partneri viszony hiányából.

Ha ezt a két szereplőt leültetjük egy biztonságos helyen,

rávesszük őket, hogy működjenek együtt,

akkor máris elkezdhetjük előteremteni a közjavakat,

amelyek rendkívül szűkösek.

Mindez persze radikális javaslat,

és őrület belegondolni,

hogy egy 15 éves bangladeshi lány számára,

aki maga mögött hagyja szülőfaluját,

hogy egy dhakai gyárban dolgozzon --

havi 22, 23, 24 dollárért --

az lenne a legjobb lehetőség munkajogi szempontból,

ha az adott cég egy húzómárkát

előállító multinak szállít be, ahol

létezik magatartási kódex

és a magatartási kódexet a szerződés részévé tették.

Ez őrület;

a multinacionális cégek védik az emberi jogokat.

Tudom, hogy hitetlenkedés lesz a válaszuk.

Azt mondják: "Hogyan bízhatunk meg bennük?"

Nos, nem bízunk.

Megvan a régi fegyvertartással kapcsolatos mondóka:

"Bízz benne, de azért ellenőrizd."

Úgyhogy ellenőrzéseket végzünk.

Megnézzük az ellátórendszerüket, összeszedjük az összes gyár nevét,

véletlenszerűen mintát veszünk,

előzetes bejelentés nélkül ellenőröket küldünk ki,

hogy megvizsgálják a létesítményeket,

végül pedig közzétesszük az eredményeket.

Az átláthatóság elengedhetetlenül sarkalatos pontja a dolognak.

Nevezheti magát az ember felelősnek,

de az elszámoltathatóság nélküli felelősség

gyakran nem működik.

Szóval, nemcsak annyit teszünk, hogy átvilágítjuk a multikat,

hanem eszközöket is adunk számukra, hogy biztosítsák a közjót --

az emberi jogok tiszteletét --

és folyamatosan ellenőrzünk.

Nem kell elhinniük. Nem is szabad elhinniük.

Keressék fel a weboldalt. Nézzék meg a vizsgálati eredményeket.

Tegyék fel maguknak a kérdést, ez a cég

szociálisan felelős módon működik?

Megvehetem a terméküket

anélkül, hogy erkölcsi kompromisszumokra kényszerülnék?

Így működik a rendszer.

Gyűlölöm a helyzetet,

hogy a kormányok világszerte nem gondoskodnak az emberi jogok védelméről.

Gyűlölöm a helyzetet,

hogy a kormányok feladták ezt a küzdelmet.

És képtelen vagyok elfogadni azt,

hogy nem tudjuk őket rávenni valahogy, végezzék a dolgukat.

30 éve foglalkozom ezzel,

ezalatt végignéztem

a képességet, az elkötelezettséget, aztán az akaratot

a kormányzat részéről a hanyatlás előidézésére,

és jelenleg nem látom, hogy visszatérnének innen.

Nos, azzal a gondolattal nyitottunk,

hogy ez egy átmeneti megoldás.

Mostanra odáig jutottunk, hogy végeredményben

itt talán egy kezdetről van szó,

a nemzetközi kihívások szabályozásának

és kezelésének új kezdetéről.

Nevezhetjük hálózati kormányzásnak vagy ahogy akarjuk,

a magánszektor szereplőinek,

vállalatoknak és aktivista csoportoknak

össze kell majd ülniük, hogy

szembenézzenek az elkövetkezendő komoly kihívásokkal.

Nézzük a járványhelyzetet --

sertésinfluenza, madárinfluenza, H1H1.

Nézzük meg rengeteg ország egészségügyi rendszerét.

Megvannak hozzá a forrásaik,

hogy egy komolyabb járvánnyal szembenézzenek?

Nincsenek.

Megtehetné a magánszféra és az aktivisták, hogy

összeülnek és levezénylik a válaszlépéseket?

Teljes mértékben.

Ehhez csakis egy biztonságos hely hiányzik,

ahol összeülhetnek, megvitathatják a dolgokat

és akcióba léphetnek.

Ezt a helyet igyekszünk megteremteni.

Azt is tudom,

hogy mindez gyakran

túlzott felelősségvállalásnak tűnhet

az emberek számára, súlyos a teher.

"Azt akarja, hogy gondoskodjak az emberi jogok

biztosításáról a globális ellátórendszeremen keresztül.

Beszállítók ezreiről beszélünk.

Az egész túl ijesztőnek, túl veszélyesnek

tűnik bármely cégnek, hogy felvállalja."

De léteznek ilyen vállalatok.

4,000 vállalatunk van, akik tagok.

Némelyik nagyon, nagyon nagy vállalat.

Különösen a sportszeripar

nagyon odatette magát és megcsinálták.

Megvan a példa, a követhető modell.

És amikor ezen problémák valamelyikéről

beszélgetünk, amikkel szembe kell néznünk --

gyermekmunka az indiai gyapotmag farmokon --

idén 50,000 gyapotmag farmot fogunk figyelemmel kísérni Indiában.

Túlságosan is soknak tűnik.

Már a számokba beleszédül az ember.

De lebontjuk az egészet néhány alapvető tényre.

Ami pedig az emberi jogokat illeti,

az egész kérdéskör nagyon egyszerűen megragadható:

képes vagyok visszaadni a méltóságát ennek az embernek?

A szegény emberek,

azok, akiknek megsértették az emberi jogait --

náluk a sarkalatos pont

az emberi méltóság elvesztése,

a méltóság hiánya.

Minden azzal kezdődik, hogy visszaadjuk a méltóságukat.

Egy nyomornegyedben ültem Gurgaon szélén,

nem messze Delhitől,

ez az egyik legfelkapottabb, legcsillogóbb új város

azok közül, ami India-szerte nőnek ki a földből,

és munkásokkal beszélgettem,

akik az utca végén található ruházati zugműhelyekben dolgoztak.

Megkérdeztem őket, mit szeretnének, milyen üzenetet vigyek a márka képviselőinek.

Nem a pénzt említették;

azt mondták: "A minket alkalmazó emberek

úgy kezelnek minket, mintha nem is emberek lennénk,

mintha nem léteznénk.

Kérje meg őket, hogy emberi lényekként bánjanak velünk."

Én a legegyszerűbb módon így gondolkodok az emberi jogokról.

Ez lenne az egyszerű javaslatom Önöknek,

szerény kérésem minden döntéshozóhoz

ebben a teremben és odakinn egyaránt.

Mindannyian meghozhatunk egy döntést,

hogy összeülünk,

kézbe vesszük a dolgokat és mi visszük tovább azt,

amivel a kormányok már nem törődnek.

Ha nem tesszük meg,

ezzel feladjuk a reményt,

feladjuk alapvető emberségünket,

és tudom, hogy ide nem szeretnénk eljutni,

és nem is szükséges, hogy ide jussunk.

Így hát Önökhöz fordulok,

csatlakozzanak, jöjjenek arra a biztonságos helyre,

és vágjunk bele a dolgok sűrűjébe!

Nagyon köszönöm.

(Taps)