A technológia nem változtatta meg a szerelmet

Technika uralta világunkban, amelyben minden mindennel összefügg, új módszereket és szabályokat alakítottunk ki az udvarlásra, ám a szerelem alapvető elvei nem változtak – mondja Helen Fisher antropológus. Érdekfeszítő előadásában nyíltan beszél a szerelemről, és megtudhatjuk azt is, hogy futó kapcsolataink hogyan váltanak át lassú, meghittebb kapcsolatba. A végén élénk vitát folytat Esther Perel szerelmi szakértővel.

Nemrég Új-Guinea hegyeiben utazgatva

beszélgettem egy férfival,
akinek 3 felesége volt.

Megkérdeztem:
"Hány feleséget szeretne?"

Hosszasan hallgatott,

én pedig eltűnődtem:

"Ötöt fog mondani?

Talán tízet?

Vagy 25-öt?"

Hozzám hajolt,

és suttogva közölte: "Egyet sem."

(Nevetés)

A társadalmak 86%-a megengedi,
hogy a férfiaknak több feleségük legyen:

ez a poliginia, a többnejűség.

Ám e kultúrák zömében

csupán a férfiak 5-10%-ának
van több felesége.

A több feleség bajjal járhat.

Csakugyan, a feleségek
esetleg civakodhatnak,

néha megmérgezik egymás gyerekeit,

sok tehénre, sok kecskére,

sok pénzre, sok földre van szükség,

hogy valaki háremet tartson.

Párunkhoz ragaszkodó faj vagyunk.

Az emlősök 97%-a nem él párosan,
hogy fölnevelje kicsinyét,

de az ember igen.

Nem keltem azt a látszatot,

hogy szükségképpen szexuálisan
hűek vagyunk társunkhoz.

42 kultúra házasságtörési
szokásait vizsgáltam,

értem, hogy ennek bizonyos genetikai,

bizonyos agyberendezkedési
okai vannak.

Ez nagyon elterjedt világszerte,

de a mi lényegünk a szeretet.

Hogyan változtatja meg
a technológia a szeretetet?

Kijelenthetem, hogy sehogy.

Agyakat vizsgálok.

Munkatársaimmal együtt több
mint 100 alany agyát szkenneltük be,

olyanokét, akik épp most
estek boldog szerelembe,

olyanokét, akiket épp most hagytak el,

és tartós szerelemben élőkét is.

Lehetséges tartósan szerelemben élni.

Régóta úgy tartom,

hogy három, élesen eltérő

párzási és szaporodási
agyi rendszer fejlődött ki

szexuális ösztön,

az erősen romantikus szerelem érzése

és a mély kozmikus ragaszkodás
a tartós társhoz.

Ez a 3 agyi rendszer

sok más agyterülettel együtt hangszereli

a szexuális, romantikus
és családi életünket.

De ezek az agykéreg alatt,

a határkérgi rendszer alatt vannak,

amelyben érzelmeink keletkeznek.

Ezek az agy legősibb, energiával,

vágyakkal, törekvésekkel
és ösztönökkel teli részében vannak.

Ez esetben az ösztön célja

elnyerni az élet legnagyobb jutalmát:

partnert a párosodáshoz.

Kb. 4,4 millió éve fejlődtek ki
első őseinkben,

és nem fognak változni attól,
hogy jobbra vagy balra húzod a Tinderen.

(Nevetés)

(Taps)

Nem vitás, hogy a technológia
változtat udvarlási módszereinken:

ímélezés, SMS-ezés,

érzelmek kifejezésére az emodzsik,

szextelés,

fényképek lájkolása, szelfik...

Az udvarlásra vonatkozó
új szabályokkal találkozunk.

De ezek változtatnak-e

lényegesen a szerelmen?

Vegyük pl. a 40-es évek végét,

amikor a kocsik igen népszerűvé váltak,

és hirtelen megjelentek
a gördülő hálószobák.

(Nevetés)

Mit tartsunk a fogamzásgátló
tabletta bevezetéséről?

Lerázva a teherbe esés
és a társadalmi bukás fenyegetését,

a nők végre kifejezést adhattak
ősi szexualitásuknak.

Még a randioldalak sem
változtatnak a szerelmen.

A Match.com tudományos
főtanácsadója vagyok.

Már 11 éve.

Azt hangoztatom, és ott
egyetértenek velem,

hogy ezek nem randioldalak:

ezek ismerkedő oldalak.

Ha beülünk egy bárba,

egy presszóba

vagy a téren leülünk a padra,

ősi agyunk hirtelen akcióba lendül,
mint egy fölriadt macska.

Mosolygunk,

nevetünk

és figyelünk

és úgy hivalkodunk, mint őseink tették
100 ezer évvel ezelőtt.

Ajánlhatunk önöknek
különböző személyeket

– ezt teszik a randioldalak –,

de az egyetlen jó algoritmus
a saját agyunk.

Ezen a technológia nem fog változtatni.

Azon sem változtat,
kit fogadunk majd kegyeinkbe.

Személyiségbiológiával foglalkozom,

és arra jutottam,

hogy 4 alapvető gondolkodási
és viselkedési stílust fejlesztettünk ki,

ezek a dopamin-, szerotonin-,
tesztoszteron-

és ösztrogénrendszerekhez kötődnek.

Összeállítottam egy idegtudományi
kérdőívet

a jellemzők mérésére,

a jellemzőegyüttes mérésére,

amelyek e 4 agyi rendszerhez köthetők.

Majd fölraktam a kérdőívet 40 ország

különböző randioldalára.

Legalább 14 milliónyian
töltötték ki a kérdőívet,

és így megfigyelhettem, ki kihez vonzódik.

Kiderül,

hogy akiknél uralkodó a dopaminrendszer,

ők többnyire kíváncsiak, alkotók,
természetesek, energetikusok;

– képzelem, hány ilyen
ember ül itt a teremben –,

ők a hasonszőrűekhez vonzódnak.

A kíváncsi és alkotó embereknek
olyanok kellenek, mint ők maguk.

Akiknél a szerotoninrendszer teng túl,

jellemzően hagyomány- és szabálykövetők,

ők tekintélytisztelők,

többnyire vallásosak – a vallásosság
része a szerotoninrendszernek –,

a hagyománytisztelők
a hagyománytisztelőket keresik.

A hasonlóság vonz.

A másik két esetben
az ellentétek vonzanak.

Akikre a tesztoszteronrendszer a jellemző,

jobbára elemző, logikus,
közvetlen és határozott típusúak,

ők az ellentétüket keresik:

olyanokat, akiknél magas
az ösztrogénszint,

akiknek nagyon jó a beszélőkéjük,

akik tudnak bánni az emberekkel,

akiknek jó a megérzésük,

gondoskodók és érzelmileg gazdagok.

A párválasztásról vannak
természetes mintáink.

A modern technológia nem hoz
változást abban, kit szeretünk majd.

De a technológia olyan
modern tendenciát hoz létre,

amelyet különösen fontosnak tartok.

Ez a választási paradoxon
fogalmához kapcsolódik.

Több millió éven keresztül

vadászó-gyűjtögető
csoportocskákban éltünk.

Nem volt lehetőségünk

a randioldal 1 000 jelöltje
közül választani.

Az utóbbi időben ezt tanulmányozom.

Azt hiszem, hogy agyunkban
van valamilyen kitüntetett hely.

Nem tudom, mi az,
de az adatokból kiolvashatóan

kb. 5-9 változattal vagyunk
képesek egyidejűleg foglalkozni,

aztán beáll, amit a tudósok
kognitív túlterhelésnek hívnak.

Többet ekkor már nem vállalunk be.

Úgy vélem, hogy a kognitív
túlterhelés miatt

az udvarlás új korszakába lépünk;

ezt én lassú szerelemnek hívom.

Erre a Match.commal végzett
munkám során jöttem rá.

Az utóbbi 6 évben minden esztendőben

elvégeztük a "Szinglik Amerikában"
c. kutatásunkat.

Nem a Match populációját kérdeztük le,

hanem az amerikai népességet.

Mintánk több mint 5 000 fős volt,

az amerikaiak reprezentatív mintája,
amely az USA népszámlálásán alapult.

Több mint 30 ezer fő adatait vizsgáltuk,

és minden évben

ugyanazt a mintázatot tapasztaltuk.

Minden évben, amikor fölteszem
a kérdést, kiderül,

hogy több mint 50%-uknak
volt egyéjszakás kalandja.

Nem biztos, hogy tavaly,
hanem élete során;

50%-uknak volt már semmire
sem kötelező kapcsolata

az élete során,

és több mint 50%-uk élt
együtt hosszasan valakivel

házassága előtt.

Az amerikaiak szerint
ennek oka a felelőtlenség.

Sokáig kételkedtem benne:

a mintázat túl egyértelmű.

Kell lennie rá valami
darwini magyarázatnak.

Nem annak, hogy sok a hülye.

Aztán rábukkantam egy statisztikára,
amitől leesett a tantusz.

A tudományos cikk arról szólt,

hogy a mai amerikai szinglik 67%-a,

aki már régóta együtt él valakivel,

azért nem házasodott meg,
mert tart a válástól.

Meg vannak rémülve

a válás társadalmi, jogi,

érzelmi és gazdasági következményeitől.

Rájöttem, hogy az oka
nem a felelőtlenség.

Inkább az óvatosság.

A mai szinglik mindent
tudni akarnak a társukról,

mielőtt összeházasodnának.

Sok minden kiderül az ágyban;

nemcsak az, ki hogyan szeretkezik,

hanem az is, hogy gyengéd-e,

figyelmes-e,

korombeli-e

és van-e humorérzéke.

(Nevetés)

Abban a korban, amikor dúskálunk
a lehetőségekben,

nemigen félünk a terhességtől
és a betegségtől,

és nincs szégyenérzetünk
a házasság előtti szex miatt,

azt hiszem, az emberek
időt fordítanak a szeretetre.

Azt látjuk,

hogy meghosszabbodik

az elköteleződés előtti időszak.

Egykor a házasság
a kapcsolat kezdete volt,

most pedig a fináléja.

De az emberi agy

(Nevetés)

De az emberi agy mindig diadalt ül,

így is van: ma az USA-ban

a lakosság 86%-a 49 éves
koráig megházasodik.

Még azokban a kultúrákban is,
ahol nem ily gyakran házasodnak,

végül lecövekelnek a társuk mellett,
akivel régóta élnek együtt.

Az jutott az eszembe:

ha az elköteleződés
hosszú időszaka alatt,

még házasság előtt megszabadulhatunk
a rossz kapcsolatoktól,

talán több boldog házasság lesz.

Végeztem egy kutatást
az USA-ban 1 100 házas emberrel,

nyilván nem a Match.-comon,

s jó pár kérdést föltettem nekik.

Az egyik ez volt:

"Összeházasodna-e újból
a mostani házastársával?"

81%-uk igennel válaszolt.

A legnagyobb változást a modern
románcban és a családi életben

nem a technológia jelenti.

Még csak nem is a lassú szerelem.

A nők az egész világon, minden kultúrában

bekerülnek a munkaerőpiacra.

Évmilliók alatt őseink

vadászó-gyűjtögető csoportocskákban éltek.

A nők ingáztak a munkába,
hogy begyűjtsék a zöldség-gyümölcsöt.

60-80%-uk hazahordta a vacsorát.

A kétkeresős család volt a szabály.

A nőket gazdasági, társadalmi
és szexuális szempontból

a férfiakkal egyenlő hatalmúnak tartották.

De úgy 10 ezer éve a helyzet megváltozott,

kezdtünk tanyákon letelepedni,

és mind a férfiaknak, mind a nőknek
kötelezővé vált

jó családi hátterű,

egyazon vallású,

kellő rokonságú,

társadalmi és politikai kötődésű
személlyel összeházasodniuk.

A férfi munkája vált fontosabbá:

sziklát görgetett, fát döntött, szántott.

Ő hordta piacra a terményeket,

hozta az értük kapott pénzt.

Ezzel egyidejűleg

rengeteg hiedelem jelenik meg,

a házasságkötés-kori szüzesség hiedelme,

érdekházasságok,
szigorú érdekházasságok,

az a hiedelem, hogy a férfi a ház ura,

hogy a nőnek otthon a helye,

és legfőképpen:

tiszteld férjedet, míg a halál
tőle el nem választ.

Ez már a múlté.

Ezek elavulóban vannak,

de sok helyen már elavultak.

Jelenleg a házasság forradalmát éljük.

Eltűnik 10 000 év gazdálkodási hagyománya,

és a nemi egyenlőség felé haladunk;

szerintem ez nagyon összefér
az ókori emberi szellemmel.

Nem vagyok hurráoptimista,

sok minden nincs rendjén.

80 kultúrában vizsgáltam a válást.

Sokban tanulmányoztam a házasságtörést,

rengeteg zűr van vele.

A költő William Butler Yeats ezt írta:

"A szerelem csalárd dolog".

Hozzáfűzném:
"Élve senki nem ússza meg".

(Nevetés)

Mindannyiunknak vannak gondjaink.

De talán a költő Randall Jarrell
foglalta össze ezt a legjobban:

"A családi élet nehéz, sötét világa,

ahol a legnagyobbak elbukhatnak,
és a legalázatosabbak sikert aratnak."

De búcsúzóul ezt mondom:

a szerelem és a ragaszkodás
győzedelmeskedik,

ezen a technológia nem változtat.

Zárásként azt mondom:

bármely emberi kapcsolat megértése
nem hagyhatja figyelmen kívül

az emberi viselkedés
egyik legerősebb elemét:

az olthatatlan,

alkalmazkodó

és ősi szeretetvágyat.

Köszönöm.

(Taps)

Kelly Stoetzel:
Nagyon köszönjük, Helen.

Nyilván tudod, itt van
egy másik előadónk is,

aki ugyane témával foglalkozik.

Más szempontból vizsgálódik.

Esther Perel párokkal foglalkozó
pszichoterapeuta.

Te adatokat elemzel,

Esther a hozzá segítségért forduló párok

elmondott történeteit elemzi.

Kérlek, hogy gyere a színpadra,

Esther!

(Taps)

Esther,

Helen előadásának hallgatása közben

volt-e olyan rész,

mely munkáddal összefüggésben megragadott,

és amihez megjegyzést fűznél?

Esther Perel: Ez érdekes,
mert egyfelől

a szeretetigény mindenütt
jelenlevő, általános.

De ahogy szeretünk,

amilyen értelmet adunk neki,

a kapcsolatunkat irányító szabályok

alapvető változáson mennek át.

Az eddigi modellt

elsősorban az engedelmesség
és kötelesség szabályozta,

a közös termelés
és a kitartás szükséglete.

E modellt elmozdítottuk

a szabad választás, az egyéni jogok,

az önmegvalósítás és a boldogság felé.

Elsőként az jutott eszembe,

hogy a szükséglet ugyan nem változik,

de a körülmények és a kapcsolatok
szabályozási módja

nagyon is.

A választási paradoxont illetően

egyrészt a változatosság

s a játékosság azért gyönyörködtet,

hogy oly sok lehetőséggel élhessünk.

Másrészt,

mikor a kognitív túlterhelésről beszélünk,

sok-sok embert látok,

aki retteg a bizonytalanságtól
és az önbizalomhiánytól,

amelyek a változatok tömegéből adódnak;

ezek okozzák a FOMO-jelenséget,

a félelmet a lehetőség kihagyásától,

azt, hogy valamit elpuskázunk.

"Honnan tudjam,

hogy az igazit találtam-e meg?

Létrehoztuk az ún.
"stabil kétértelműséget".

Az a stabil kétértelműség,
amikor túlságosan félünk az egyedülléttől,

de azért a szerelmi viszonyban
nem óhajtjuk lekötni magunkat.

Ez az egyik taktika a kapcsolat
bizonytalanságának elhúzására,

de egyúttal a szakítás
bizonytalanságának elhúzására is.

Az interneten 3 fő példát találunk rá:

Az egyik a jegelés és a sumákolás,

Ezek pompás időhúzó taktikák,

amelyek egyféle halogató sémát kínálnak,

amely a kapcsolat határozatlan
jellegét domborítja ki,

de egyben elég kényelmes stabilitást

és elég szabadságot nyújt
tisztázatlan határok között.

(Nevetés)

Nem így van?

Aztán jön a fölszívódás.

A fölszívódás azt jelenti,

hogy valaki teljesen eltűnik,
semmilyen üzenetre sem reagál,

nem törődik vele, milyen fájdalmat
okoz vele a másiknak;

még önmaga számára
is láthatatlanná válik.

(Nevetés)

Nem így van?

Miközben téged hallgattalak,
ezek jutottak eszembe,

úgy ahogy a szókészletből
kialakul a valóság,

s egyúttal kialakul

a neked fölteendő kérdésem:

Ha a körülmények megváltoznak,

attól még a szeretet természete
ugyanolyan marad?

Te az agyat, én az emberi viszonyokat
és történeteket vizsgálom,

ezért amit mondasz, pozitív.

De nem mindig tudom, hogy a változó
körülmények mennyiben...

Valahol kezd-e változni...

Ha a jelentés változik,
változik-e a szükséglet,

vagy világos a szükséglet
az egész összefüggésében?

HF: Hűha!

(Nevetés)

(Taps)

Három megjegyzésed volt.

Az elsőt illetően:

nem vitás, hogy megváltoztunk;
kell valaki, akit szeretünk.

Évezredekig a megfelelő
személlyel kellett házasodnunk,

akinek jó a háttere és jók a kapcsolatai.

Az évi 5 ezer fő körében végzett
kutatásaim során megkérdezem:

"Mire törekszik?"

Minden évben több mint 97% mondja...

EP: A lista bővül...

HF: Hát nem.

A lényeg, hogy több mint 97%

valaki olyanra vágyik, aki becsüli,

akiben megbízhat, bizalmába avathat,

aki megnevetteti,

aki elég időt szentel neki

és akit külsőleg vonzónak talál.

Ez soha nem módosul.

Biztos, hogy kettőn áll a vásár...

EP: Tudod, hogy hívom ezt?

Nem úgy, ahogy régen nevezték...

HF: Erről van szó.

EP: Olyasvalakit akartak,
akivel összetartoznak,

aki gazdasági támasz,
akitől gyereket akarnak.

A termelő gazdaságról áttértünk
a szolgáltató gazdaságra.

(Nevetés)

Ezt tettük a kultúra egészében,
és ezt tesszük a házasságban.

HF: Nem vitás.

A 2000 körül felnőtté válók
nagyon jó szülők akarnak lenni,

a náluk idősebb nemzedék
jó partit szeretne,

nekik nem annyira fontos,
hogy jó szülők legyenek,

Ezek apróságok.

A személyiség két alapvető részből áll:

a kultúránk, amiben fölnőttünk,
teszünk, hiszünk és mondunk,

másrészt a vérmérsékletünk.

Lényegében a vérmérsékletünkről beszélek.

Vérmérsékletünk az idő múlásával
és hiedelmeink módosulásával

biztosan megváltozik.

A választás paradoxonát illetően

nem vitás, hogy ez kényes kérdés.

Évezredeken keresztül csak
megláttuk azt a délceg fiút

az itatónál,

és ráhajtottunk.

RP: Igen, de...

HF: Egy dolgot még hozzáteszek.

A lényeg az, hogy a vadászó-
gyűjtögető társadalmakban

jellemzően 2-3 társuk volt
életük során.

Nem voltak finnyásak!

Nem állítom, hogy mi azok vagyunk,

de a lényeg, hogy nekünk
mindig volt alternatívánk.

Az emberiség mindig...

Agyunk alkalmas
az ún. egyensúlyba hozásra,

hogy kipróbáljon s döntsön:

Jöjjek és maradjak? Menjek vagy maradjak?

Milyen lehetőségeim vannak itt?

Hogyan kezelhetem ezt itt?

Azt hiszem, most más lehetőségeink vannak.

KS: Köszönöm mindkettőtöknek.

Azt hiszem, ma este rengeteg
vacsorapartneretek lesz.

(Taps)

Köszönöm. Köszönöm.