A drogfüggőség kezelésének ártalomcsökkentő modellje

Miért gondoljuk még mindig, hogy a drogfogyasztás bűnüldözési ügy? A drogok illegálissá tétele nem csökkenti azok fogyasztását, állítja Mark Tyndall, közegészségügyi szakértő. De akkor mit tegyünk? Tyndall előadása drogfogyasztó közösségekben folyt kutatásokon alapul, és arról számol be, hogyan alkalmazhatók az ártalomcsökkentő módszerek (például a tűcserepontok) a drogtúladagolások elleni küzdelemben.

Még emlékszem, amikor először láttam,
hogy valaki droginjekciót ad be magának.

Vancouverbe érkeztem éppen
egy kutatási projekt vezetőjeként,

témánk: a HIV-fertőzések megelőzése
a hírhedt Downtown Eastside negyedben.

A Portland Hotel előterében
történt az eset.

A szálló egy szociális lakásprojekt része:

a város legkirekesztettebb emberei
kapnak itt szobát,

a "nehezen elszállásolhatóak".

Sosem felejtem el a fiatal nőt,
ahogy ott állt a lépcsőn,

döfködte magát a tűvel
és közben azt sikoltozta:

"Nem találom a vénát!"

A vére telefröcskölte a falat.

Válaszként a városban uralkodó
elkeserítő helyzetre – a droghasználatra,

a szegénységre, az erőszakra,
a HIV-fertőzöttség emelkedésére –

Vancouver 1997-ben kihirdette
az egészségügyi szükségállapotot.

Ezzel megnyílt az út
az ártalomcsökkentő intézkedések előtt:

ilyenek például a tűcsere program,

a könnyített hozzáférés a metadonhoz,

és végül egy ellenőrzött
fogyasztói állomás nyitása.

Ezek mind csökkentik
az injekciózás veszélyeit.

Mégis, húsz év elteltével

az ártalomcsökkentés még mindig
szélsőséges koncepciónak számít.

Van, ahol a mai napig büntethető az,
aki steril tűt hord magánál.

A drogfogyasztókat inkább letartóztatják,

ahelyett, hogy metadon-terápiára
küldenék őket.

Az ellenőrzött fogyasztói állomások
nyitásának javaslatát

a mai napig elvetik
akár olyan nagyvárosokban is,

mint Seattle, Baltimore
vagy New York:

ez az ellenállás vakon tagadja mindazt,
amit a függőségről tudunk.

Miért van ez?

Miért ragaszkodunk ahhoz a gondolathoz,

hogy az egyetlen opció a leszokás –
vagyis a nulla tolerancia?

Miért nem vesszük észre
a személyes beszámolókat

és a tudományos bizonyítékokat,

amelyek az ártalomcsökkentés
hatékonyságáról szólnak?

Ellenzők azzal érvelnek,
hogy az ártalomcsökkentő módszer

nem segít leszokni a drogozásról.

Nos, éppen ez a lényege.

A büntető és társadalmi
szankciók ellenére,

amiket bevezettünk,

az emberek mégis drogoznak,
és túl sokan bele is halnak.

Ellenzői azt is mondják,
hogy lemondunk az emberekről,

amikor a gyógyításuk helyett
a kezelésükkel foglalkozunk.

Ennek éppen az ellenkezője igaz.

Nem mondunk le róluk.

Tudjuk, hogy életben kell
tartanunk őket ahhoz,

hogy meggyógyuljanak.

Steril tű és biztonságos hely
felkínálása az injektáláshoz,

ezek az első lépések
a kezelés és a gyógyulás útján.

Azért is támadnak minket,
mert szerintük ez a módszer

helytelen üzenetet közvetít
gyerekeinknek a szerfüggőkről.

Amennyire én tudom, a drogfogyasztók
éppen a saját gyerekeink.

Az ártalomcsökkentés üzenete pedig ez:
a drogok valóban ártalmasak –,

de nekünk akkor is gondoskodnunk kell
a drogfogyasztókról.

A tűcsere nem reklámfogás
a drogfogyasztás népszerűsítésére.

A metadonklinika és a felügyelt
injekciós helyiség sem az.

Mindkét helyen beteg
és szenvedő embereket láthatunk,

ez a látvány pedig egészen biztosan
nem bátorít drogfogyasztásra.

Vegyük példaként a felügyelt
használói helyiségeket.

Valószínűleg ez a leginkább
félreértelmezett gyógykezelés.

Véleményünk szerint sokkal jobb,

ha a fogyasztók tiszta helyen,
steril tűvel,

gondoskodó emberek társaságában
injekciózzák be magukat,

mintha mindezt
egy sötét sikátorban tennék,

közösen használt fertőzött tűvel,
és a rendőrség elől bújkálva.

Mindenki jobban jár így.

Vancouverben a Carol Street 327-ben
nyílt az első használói helyiség:

keskeny, betonpadlós szobácska,
néhány székkel és egy doboz steril tűvel.

A rendőrség többször bezárta,

de furcsamód mindig újra kinyílt,

gyakran feszítővas segítségével.

Esténként lejártam oda,

hogy orvosi ellátást nyújtsak
az injekciózóknak.

Mély benyomást tett rám az,
hogy az ott dolgozók

milyen odaadással
és élvezettel végzik a munkájukat.

Nem ítélkeztek, nem undorodtak,
nem féltek,

rengeteg komoly beszélgetést folytattak.

Azt láttam, hogy a hihetetlen trauma,

fizikai fájdalmak
és lelki betegségek ellenére

mégis mindenki hitt abban,
hogy a dolgok majd jóra fordulnak.

A legtöbben meg voltak győződve arról,
hogy egyszer végleg leszoknak a drogokról.

Ez a szoba volt az INSITE előfutára,

ami Észak-Amerika első, felügyelt,
államilag elismert használói szobája.

2003-ban nyílt, egy hároméves
kutatási program keretében.

A kutatási időszak végén
a konzervatív kormány be akarta zárni.

Nyolc év elteltével
az INSITE bezárása körüli harc

elérte Kanada Legfelsőbb Bíróságát.

Kanada kormánya így szembekerült

két megrögzött drogfogyasztóval,
Dean Wilsonnal és Shelley Tomic-kel,

akik saját bőrükön tapasztalták

az INSITE előnyeit:

A bíróság egyhangúlag
az INSITE nyitva tartása mellett döntött.

Indoklásukban súlyos csapást mértek
a kormányoldal érvrendszerére.

Idézek:

"Az INSITE bezárásának hatása
a drogfogyasztók életére,

a megbetegedések és halálozások
kockázatának ezzel összefüggő növekedése

messze nincs arányban
azzal a haszonnal,

amelyet Kanada azzal nyerne,

ha egységesen állást foglalna
a drogok birtoklásának ügyében."

Reményteli pillanat volt ez számunkra.

Ám a Legfelsőbb Bíróság
irányadó üzenete ellenére

egészen a közelmúltig

nem nyílt új használói szoba Kanadában.

Érdekes dolog történt azonban
2016 decemberében:

a túladagolások növekedése miatt
Brit Columbia tartomány kormánya

túladagolás-megelőző helyiségek
nyitását engedélyezte.

A szövetségi jóváhagyás
folyamatát megkerülve

a tartomány huszonkét pontján
felügyelt használói szobák nyíltak,

lényegében illegális módon.

Egyik napról a másikra

emberek ezrei fogyaszthattak drogot
ellenőrzött körülmények közt.

Több száz túladagolást gátoltak meg
naloxone-injekciók segítségével.

Az INSITE 14 éves adatai:

75 ezer különböző személy használt
illegális droginjekciókat

több mint három és fél millió alkalommal,

és egyetlenegy sem halt meg közülük.

Soha senki nem halt meg az INSITE-ban.

Ezek a puszta tények.

Kutatási eredmények és sikereink
bizonyítják a tűcsereprogram,

metadonhasználat és a felügyelt
injekciós helyiségek létjogosultságát.

Mind józan, toleráns módszerek:
védik a drogfogyasztók egészségét,

emberi kapcsolatot teremtenek velük,

csökkentik szenvedéseiket,
valamint a halálesetek számát.

De akkor miért nem terjednek
az ártalomcsökkentő programok?

Miért gondoljuk még mindig,
hogy a drogfogyasztás bűncselekmény?

A drogokkal és fogyasztóikkal szembeni
ellenérzéseink mélyen gyökereznek.

Elárasztanak bennünket
a drogok hatásáról szóló

szörnyű képek és sajtóhírek.

Egész társadalmi csoportokat
bélyegzünk meg.

Ujjongunk, amikor kommandósok
drogkereskedőkre csapnak le.

Úgy tűnik, senkit sem zavar,
ha több börtönt építenek,

amelyekbe a drogfogyasztókat zárhatják.

Emberek millióit tartja fogva

az erőszak, szegénység
és bebörtönzés ördögi köre,

amelyet a drogtörvényeink generálnak,
nem pedig maguk a drogok.

Hogy lehetne megértetni az emberekkel,
hogy a drogfogyasztók is megérdemlik

a gondoskodást és a szabadságot,

amikor folyton fegyvereket, bilincset
és börtönt emlegetnek ezzel kapcsolatban?

Tisztázzuk a dolgokat:

ha valamit illegálisnak minősítünk,
csak intézményesítjük a megbélyegzését.

A drogok illegálissá tétele
nem csökkenti azok fogyasztását.

Az, hogy képtelenek vagyunk
ezt másképp látni,

a droghasználattal kapcsolatos
hamis képzeteinken alapul.

Elhitették velünk,
hogy a drogfogyasztók

felelőtlen emberek,
akik csak a drogokért élnek,

ezért a saját hibájukból
egyre lejjebb csúsznak

a bűnözés és a szegénység világába,

közben pedig elvesztik a munkájukat,
családjukat – és végül az életüket.

Valójában azonban mindegyiküknek
más és más a háttere,

gyermekkori trauma, szexuális bántalmazás,
elmebetegség áldozatai,

vagy valami tragédia érte őket.

A drogokat arra használják,
hogy tompítsák fájdalmukat.

Ezt meg kell értenünk,
mielőtt foglalkozni kezdünk velük.

Drogstratégiánknak valójában
a szociális igazságosságról kéne szólnia.

Míg a média Prince vagy Michael Jackson
túladagolásos halálával foglalkozik,

a legtöbb szenvedés

a társadalom peremén élőknek jut,

a szegényeknek, a nincsteleneknek.

Ők nem járnak szavazni;
többnyire magányosan élnek.

Ők a társadalom szemete.

A drogfogyasztókat
még az egészségügyben is megbélyegzik.

Kerülik is az egészségügyi intézményeket.

Tudják, hogy mihelyst
kórházba kerülnek,

nem fognak velük kesztyűs kézzel bánni.

A drogutánpótlás megszakad,

legyen az heroin, kokain vagy kristálymet.

Ráadásul még kérdésekkel is
bombázzák őket,

amitől kiszolgáltatottnak érzik magukat,
szégyenkeznek.

"Milyen drogokat használ?"

"Mióta él az utcán?"

"Hol vannak a gyermekei?"

"Mikor volt utoljára bebörtönözve?"

Egyszóval: "Miért nem hagyja már abba
a drogfogyasztást?"

Az egész gyógyászati hozzáállás
fordítva működik.

Valamiért úgy gondoljuk,

hogy a legmegfelelőbb kezelési mód
az elvonás.

Aki elég szerencsés,
az részt vehet egy elvonóprogramban.

Akinek a közelében elérhető
Suboxone vagy metadon,

az bekerülhet egy leszoktató programba.

Soha nem kínáljuk nekik azt,
ami a túlélésükhöz igazán fontos lenne:

a legális, orvos által felírt ópiátokat.

A hirtelen elvonás olyan, mint
cukorbetegtől megvonni a cukrot,

vagy súlyos asztmást
maratonfutásra buzdítani,

vagy azt javasolni a depressziósnak,
hogy legyen vidám.

Más betegségeknél nem jut eszünkbe,

hogy a legdrasztikusabb módszerrel
kezdjük el kezelni.

Miért gondoljuk azt,
hogy ez a stratégia működne

ilyen komplex betegség esetében,
amilyen a függőség?

Bár a véletlen túladagolás
nem újkeletű jelenség,

a mostani krízis mértéke példátlan.

A Centre for Disease Control
becslése szerint

2016-ban 64 ezer amerikai halt meg
kábítószer-túladagolás miatt,

jóval többen, mint amennyien
baleset vagy gyilkosság során.

Észak-Amerikában a vezető halálozási ok
a húsz és ötven év közöttiek körében

a drogfogyasztásból ered.

Gondoljunk csak bele!

Hogy jutottunk idáig,
és miért éppen most?

Teljes zűrzavar uralkodik
az ópiátok körül.

Évtizedek óta használunk
olyan legális fájdalomcsillapítókat,

mint az Oxycontin,
a Percocet és a Dilaudid.

Becslések szerint kétmillió amerikai
naponta szed ópiátokat,

több mint hatvanmillió pedig

a tavalyi év során legalább egyszer
felíratta magának orvosával.

A vénykötelesek szerek hatalmas mennyisége

az öngyógyszerezés állandó forrásává vált.

Válaszul erre a hisztériára

megszigorították a hozzáférést,
jelentősen csökkent az utcai ellátás.

Ennek akaratlan, bár várható következménye

a túladagolások drámai növekedése lett.

Sokan ugyanis, akik eddig
receptre felírható szereket használtak,

most a heroinhoz fordultak.

Mára az illegális drogpiac
legkeresettebb termékei tragikus módon

a szintetikus drogok lettek,
főképp a fentanil.

Ezek az új drogok olcsók, hatásosak
és nagyon nehezen adagolhatók.

Szó szerint megmérgezik a fogyasztóikat.

Miért nem tekintünk erre is úgy,
mint bármely más mérgezéses járványra?

Mi lenne, ha hirtelen
emberek ezrei halnának meg

mondjuk, mérgezett hústól,
csecsemőtápszertől vagy kávétól?

Igazi vészhelyzetként kezelnénk.

Azonnal biztonságosabb
utánpótlást keresnénk.

Jogszabályokat módosítanánk,

támogatnánk az áldozatokat
és családjaikat.

A drogtúladagolások rohamos
növekedésével azonban

semmi ilyet nem tettünk.

Továbbra is megvetjük
a drogokat és fogyasztóikat,

ész nélkül minden energiát
a törvényes szankciókra fecsérlünk.

A kérdés: merre tovább?

Először is: támogatnunk kéne
az ártalomcsökkentő programokat

egész Észak-Amerikában.

Tudom, hogy bizonyos helyeken,
például Vancouverben

ez már megszokott
gondoskodási és kezelési mód.

Biztosan tudom,
hogy ártalomcsökkentés nélkül

még sokkal magasabb lenne
a halálesetek száma.

Személyesen ismerek
több száz embert,

akik ennek köszönhetik életüket.

De ez a módszer csak a kezdet.

Ha a drogokkal kapcsolatban
valóban eredményekre törekszünk,

komoly párbeszédet kéne folytatnunk
a drogok tiltásáról

és birtoklásuk büntetéséről.

Fel kell ismernünk, hogy a drogfogyasztás
mindenekelőtt közegészségügyi probléma,

ezért elsősorban szociális
és egészségügyi megoldást igényel.

Már van egy működő modellünk.

2001-ben Portugália is átélte
a maga drogválságát.

Rengeteg szerfüggő,
magas bűnözési ráta,

a túladagolások számának
rohamos növekedése.

Az akkori globális egyezményekkel dacolva
legálissá tették a drogok birtoklását.

Amit addig a drogüldözésre költöttek,

onnantól egészségügyi
és rehabilitációs célokra fordították.

Meg is lett az eredménye.

A drogfogyasztás drámaian lecsökkent.

Ritka a túladagolás.

Jóval többen jutnak kezeléshez.

Az emberek visszakapták az életüket.

Annyira megszoktuk már
a tiltást, a büntetést és előítéletet,

hogy nem vesszük észre a szenvedést,

amit mi magunk okozunk
a legvédtelenebbeknek.

Idén még több embert tartóztatnak majd le

illegális drogkereskedelem miatt.

Gyerekek ezrei látják majd, hogy szüleiket

drogfogyasztás miatt bebörtönzik.

És túl sok szülőt értesítenek majd arról,

hogy gyermekük túladagolás miatt meghalt.

Lehetne másképp is.

Köszönöm.

(Taps)