A Világmindenség nyelve, az emberiség nyelve | Dmitrij Petrov | TEDxPerm

Lebilincselő előadásában Dmitrij Petrov harminc nyelven beszélő nyelvész, nyolc nyelven szinkrontolmácsoló hivatásos tolmács, tanár a nyelvek iránti szenvedélyéről beszél. Szeretné megérteni, miért váltak a nyelvek olyanná, amilyenek. A nyelvekre úgy tekint, mint a Világmindenség és a Lét részére. Meggyőződése, hogy nyelvtanuláskor bele kell helyezkednünk nemcsak a nyelvbe, hanem a nyelvi közegbe is.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciáktól függetlenül szerveztek.

www.tedxperm.ru

[TEDxPerm 2010]

A létezés művészete

Dmitrij Petrov

A szakmámat tekintve
szinkrontolmács vagyok,

ezen kívül idegennyelvet oktatok,

különféle nyelveket.

Sőt, szinkrontolmácsolást is

tanítok szinkrontolmácsoknak.

Ez sajátos szakterület.

A legérdekesebb, hogy valaha

vonzódásom

az idegennyelvekhez

túlment az ésszerűségen,

azaz nemcsak azokat kezdtem tanulni,

amelyekre a munkámhoz
később szükségem lett,

amelyekből megélek,

hanem érthetetlen módon

klasszikus nyelvekbe,
nagyon ritka nyelvekbe,

kis nyelvekbe szerettem bele.

Próbáltam elemezni, mi szükségem
volt rájuk. Végül megértettem.

Az a helyzet, hogy szerettem
volna megérteni,

hogyan vált a nyelv

mindent összevéve

olyanná, amilyen.

Mi tette azzá?

Rájöttem: a dialektika
minden törvényszerűségére

fittyet hányva

a nyelv fejlődése nem az egyszerűtől
halad a bonyolult felé,

hanem a bonyolulttól az egyszerű felé.

Ha a klasszikus nyelveket,

a mai nyelvek őseit nézzük —,

azok 1-2 nagyságrenddel bonyolultabbak,

univerzálisabbak, gazdagabbak,
formájukat tekintve

változatosabbak voltak.

A latin gazdagabb az olasznál,

az óangol a mai angolnál,

a szanszkrit a hindinél.

Ez pedig a következő gondolatra sarkallt.

Arra gondoltam, hogy az ősemberek
nem találhattak ki maguknak csak úgy

bonyolult nyelveket.

Életük eléggé egyszerű és igénytelen volt:

csak túlélni, folytatni a nemzetséget,

táplálni az utódokat, és elkerülni
a dühödt fenevadakat.

Hát nem.

A klasszikus nyelvek telve voltak

hatalmas mennyiségű alakkal,

végződéssel,

és ez nyomon követhető

a kis népek máig meglévő nyelvében:

ezek az írásbeliség nélküli nyelvek.

Elgondolkoztam.

Mivel nem vagyok természettudós,

pimasz módon az ablakon másztam be

a szentélybe —

egy kis fizika, egy kis matematika.

Arra gondoltam:

biztos vannak alapelvek,

amelyek a tudás rendszerét egybefogják.

Kezdtem a nyelvet
valami olyannak fölfogni,

ami része a Világmindenségnek, a Létnek.

Nemcsak az angol, latin

vagy orosz nyelvről beszélhetünk,
hanem a matematika,

a fizika, a kémia nyelvéről is.

Ugyanazt a valóságot nemcsak leírhatjuk,

hanem le is fordíthatjuk

a biológia nyelvéről a matematika nyelvére,

a fizika nyelvéről latinra s í.t.

Ez számomra egyféle

légből kapott és értelmetlen
kutatásnak tűnt,

de eléggé gyakorlatias
eredményre vezetett.

Mire volt ez nekem jó?

Vettem ismét pimasz módon,

a hullám-részecske kettősség
elméletét, és arra gondoltam:

nem lehetne-e ezt alkalmazni
nyelvek tanulmányozására?

Mi a kapcsolatuk?

Ha feltesszük, hogy a részecske —

ez az emberi szó,

a hullám pedig minden,
ami a szó körül van,

tehát a gondolatok, képek,
érzések sokszínűsége,

amelyek a szó körül gomolyognak,

ebből méretes egység keletkezik,

amely jóval könnyebben fogható föl.

Nézzük ezt a példát.

Mikor az antropológusok

az amazóniai őserdőben

indián törzseket kutattak,

amelyeknek összes tagja

mindennapi élete során legalább

tucatnyi nyelvet beszél,

ezek persze törzsi nyelvek,
de mind más és más.

Az egyik törzsbe tartozó indiánt
megkérték, magyarázza el,

hogyan tanulta meg
a szomszéd törzs nyelvét.

Ezt felelte: "Nem értem, mit kérdez."

"Azt, hogy miként beszélsz
a szomszéd törzs nyelvén?"

Még mindig nem értette.

"Jó, hogy mondod a szomszéd
törzs nyelvén azt, hogy 'fejsze'?"

"Fogalmam sincs."

"De hát tegnap fejszét vettél tőlük,

beszélgettél velük, nevettél,
valamit megvitattatok..."

Erre ő: "Á, ahhoz,
hogy az ő nyelvükön megszólaljak,

át kell úsznom a folyón,
be kell mennem a falujukba,

meg kell látnom az arcukat, a pálmákat,

a partot, és amikor
abban a közegben leszek,

ott tudok csak azon
a nyelven beszélni.

De ha már kijöttem ide,

elnézést, de nem megy."

Tehát a közeg alakítja

a nyelvi képességünket.

Mi módon próbáltam ezt a nyelvtanítási
módszertanban alkalmazni?

Először is az jutott eszembe,

hogy ha már nem térhetünk vissza

az amazóniai indián állapotába,

újra kell alkotnunk a képek
és érzések rendszerét,

amely bármely nyelvhez társul szegődik.

Ha, mondjuk, olaszt tanítunk,

azt javasolom a diákoknak:

hunyják be egy picit a szemüket.

Képzeljék maguk elé Olaszországot,
az olaszokat, az olasz nyelvet.

Mi keletkezik a tudatukban?

Teljesen önkéntelenül.

Mindenkinek más-más képek jönnek elő.

Van, aki Celentanót hallja énekelni,

van, aki a kisült pizza illatát érzi,

van, akinek a tengeri nyaralás jut eszébe.

Mindenkinek más.

Ezzel együtt, lesz bennük közös vonás.

Az, ami ennek az embernek
Olaszországot jelenti,

azaz a nyelvet nem lineárisan,
szókészletként,

valamely nyelvtani szabályok
egyvelegeként kell fölfognunk,

hanem térbeli alakzatként,

amelynek zamata, illata,
színe van, és érzéseket vált ki.

Ezért van, hogy 2-3 éves gyerekek

rövid idő alatt,

bármi formális oktatás nélkül

megtanulják az anyanyelvüket.

Megpróbáltam a módszertanomban

ezt a helyzetet fölidézni felnőtteknek.

Nincs olyan ember, aki ne akarna

egy pár nyelvet megtanulni.

Ennek ellenére tudjuk,

hogy akik évekig tanultak nyelvet,

őszintén szólva, sajnos ritkán
elégedettek az eredménnyel.

A következtetés ismét paradox:

megfigyeltem, hogy akik nyelvtanuláskor

nehézségekre és gátlásokra

panaszkodnak,

saját testükben lelhetik meg

ezeket a nehézségeket és gátlásokat.

Néhány csoportba soroltam őket.

Vannak, akik hajlamosak az információt

túl elemző módon fölfogni.

Ők leragadnak itt,

megpróbálnak okoskodni,
valamilyen konstrukciókat létrehozni.

Aztán ezt kitörlik,
a virtuális szótárban keresgélnek,

elfeledett szavak virtuális
múzeumába mennek.

Csak mindezek után

képesek egy konstrukciót létrehozni,

majd megszólalni.

Másoknak nincsenek nehézségeik

a konstrukció vagy szöveg

összeállításakor.

Jó az emlékezőtehetségük.

De itt van a gátlás.

Mindent tudok, mindent értek,
de — (Rekedt hangon)

nem tudok megszólalni.

Egy másik csoportnál a nyelvtanuláskor

a nehézség és fájdalomérzés

itt van.

Ők félnek: "Hátha nem jól mondom.

Elszólom magam, kinevetnek...

Borzalom... Vagy félreértem."

Ahhoz, hogy az új információ
megértését megkönnyítsük,

— ez persze, már túlmegy

az idegennyelv-tanulás témáján,

talán minden információén —,

olyan helyzetre van szükség,

amelyben ráhangolódhatunk

az új információ hullámhosszára.

Ha valaki több nyelvet beszél

vagy használ, gyakran úgy írja le

ezt az állapotot, mint mikor

rádióhullámot váltunk.

Most olaszul beszélünk,

aztán oroszra váltunk.

Sőt, megjelennek sajátos arckifejezések,

taglejtések, amelyek jellemzők

a tanulandó nyelvet beszélő népre,

amelynek nyelvén meg akarunk szólalni.

Emlékszem egy kísérletre,

amikor olasszal beszéltem,

s hirtelen megragadtam a kezét.

Mi történt? Elhallgatott,
egy hang sem jött ki a torkán.

Amíg el nem engedtem a kezét

— nagyon beszédes típusú volt —,

hallgatott, mint a sült hal.

Amikor elengedtem, rákezdte.

(Nevetés) (Taps)

Azt hiszem, ezekre a dolgokra
az első perctől kezdve figyelnünk kell,

és egy kicsit úgy kell éreznünk magunkat,

mint e nyelv beszélői.

Ha az amerikai angolt tanulják,

egy kicsit

amerikainak kell érezniük magukat, értik?

(Nevetés)

Ha olaszt, akkor...

Valami észrevétlenül változik,

nem tudjuk, melyik szinten,

valamely belső dimenzióban —,

azután olaszként viselkedünk,

bár ugyanazok maradunk.

Másfelől, hogyan fogjuk föl

a nyelvekben megnyilvánuló valóságot?

Változik az érzékelés hangfekvése.

Egyszerű példa.

Mindenki ismeri
a számítógép billentyűzetét.

A legtöbb gép billentyűzete,
legalábbis Oroszországban,

cirill és latin betűs.

Figyeljék meg:

amikor orosz szöveget írnak,

azaz határozott stratégiájuk van,

hogyan hozzák létre a szöveget,

milyen jelekre, betűkre lesz szükségük.

Hirtelen valamit angolul kell gépelniük.

Szemük ugyanaz, a képernyő
ugyanaz, a billentyűzet is.

De valami észrevétlenül megváltozik,
már más betűket látnak.

De amikor valakinek
ezzel kell foglalkoznia

— most erről beszélek —,

két nyelven gépel,

tudja, hogy gyakorlatilag minden

tudat alatt történik.

Képesek vagyunk a valóságot
egy kicsit másként,

más szemszögből érzékelni,

pusztán az érzékelés
hangfekvését módosítva.

Nem kevésbé fontos tényező az ösztönzés.

Ösztönzés nélkül semmire sem megyünk.

Ez ismét nem csak a nyelvekre vonatkozik.

Saját élményem,

hogy mikor az idősebb fiam majdnem
három éves lett, beszélni kezdett.

Ebben az időben

Bombay-ben éltünk, igaz, nem
nyomornegyedben, de a közelében.

Én egy másik országban dolgoztam.

Több hónapja nem láttam,
s mikor megérkeztem,

a fiam már folyékonyan beszélt.

Megtanult hindiül,

de én nem beszéltem a hindit.

(Nevetés)

Értik ugye, hogy egy gyerek
az ilyet nem bocsátja meg:

ismer, akar velem beszélni.

Nem értem a gyereket, ez az én bajom.

Ez volt az egyik ösztönző tényező,

s a hatására kénytelen voltam

kb. egy hét alatt

folyékonyan elsajátítani a hindit.
Először úgy-ahogy,

de egy hét múlva folyékonyan

alkudoztam hindiül a piacon,
eszméletlen kedvezményeket kaptam.

Néha elismerésül ajándékba adták,

amit meg sem akartam venni.

El akartam nekik mondani, hogy én csak...

"Jól van, na, ismerünk, biztos
itt éltél egész életedben..."

De büszkeségem és kivételes voltom tudata

gyorsan lelohadt, amikor rájöttem,

hogy Bombay-ben minden árus

kb. 8 nyelven beszél folyékonyan,

és egyáltalán nem tekinti
magát soknyelvűnek,

és nem henceg az eredményeivel.

Ösztönzés kérdése.

Az egyik német politikus,
szerintem Brandt kancellár

egyszer azt mondta:

"Ha maga nekem valamit elad,
és én megveszem,

németül beszélünk.

De ha én adok el, és maga veszi meg,

a maga nyelvén beszélünk."

Ez az ösztönzés olyan mutatója,

amely elkerülhetetlen a mai világban.

Figyelembe kell venni, hogy nemcsak

az egyes népek nyelve különböző,

de különböző szaknyelvek léteznek.

Előre látom, hogy a jövőben
a sokkal nagyobb nyelvi eltérés

nem az egyes népek nyelve,

hanem az egyes foglalkozások
nyelve, sőt az egyes

cégcsoportok nyelve között lesz.

Erre föl kell készülnünk.

De az említett elvek

ebben az esetben is érvényesek.

Mert minden beszélt nyelv

egyetlen nyelv megnyilvánulása:

a Világmindenség nyelvéé, amelyben élünk.

Köszönöm.
(Taps)