[TEDxPerm 2010] A létezés művészete Dmitrij Petrov A szakmámat tekintve szinkrontolmács vagyok, ezen kívül idegennyelvet oktatok, különféle nyelveket. Sőt, szinkrontolmácsolást is tanítok szinkrontolmácsoknak. Ez sajátos szakterület. A legérdekesebb, hogy valaha vonzódásom az idegennyelvekhez túlment az ésszerűségen, azaz nemcsak azokat kezdtem tanulni, amelyekre a munkámhoz később szükségem lett, amelyekből megélek, hanem érthetetlen módon klasszikus nyelvekbe, nagyon ritka nyelvekbe, kis nyelvekbe szerettem bele. Próbáltam elemezni, mi szükségem volt rájuk. Végül megértettem. Az a helyzet, hogy szerettem volna megérteni, hogyan vált a nyelv mindent összevéve olyanná, amilyen. Mi tette azzá? Rájöttem: a dialektika minden törvényszerűségére fittyet hányva a nyelv fejlődése nem az egyszerűtől halad a bonyolult felé, hanem a bonyolulttól az egyszerű felé. Ha a klasszikus nyelveket, a mai nyelvek őseit nézzük —, azok 1-2 nagyságrenddel bonyolultabbak, univerzálisabbak, gazdagabbak, formájukat tekintve változatosabbak voltak. A latin gazdagabb az olasznál, az óangol a mai angolnál, a szanszkrit a hindinél. Ez pedig a következő gondolatra sarkallt. Arra gondoltam, hogy az ősemberek nem találhattak ki maguknak csak úgy bonyolult nyelveket. Életük eléggé egyszerű és igénytelen volt: csak túlélni, folytatni a nemzetséget, táplálni az utódokat, és elkerülni a dühödt fenevadakat. Hát nem. A klasszikus nyelvek telve voltak hatalmas mennyiségű alakkal, végződéssel, és ez nyomon követhető a kis népek máig meglévő nyelvében: ezek az írásbeliség nélküli nyelvek. Elgondolkoztam. Mivel nem vagyok természettudós, pimasz módon az ablakon másztam be a szentélybe — egy kis fizika, egy kis matematika. Arra gondoltam: biztos vannak alapelvek, amelyek a tudás rendszerét egybefogják. Kezdtem a nyelvet valami olyannak fölfogni, ami része a Világmindenségnek, a Létnek. Nemcsak az angol, latin vagy orosz nyelvről beszélhetünk, hanem a matematika, a fizika, a kémia nyelvéről is. Ugyanazt a valóságot nemcsak leírhatjuk, hanem le is fordíthatjuk a biológia nyelvéről a matematika nyelvére, a fizika nyelvéről latinra s í.t. Ez számomra egyféle légből kapott és értelmetlen kutatásnak tűnt, de eléggé gyakorlatias eredményre vezetett. Mire volt ez nekem jó? Vettem ismét pimasz módon, a hullám-részecske kettősség elméletét, és arra gondoltam: nem lehetne-e ezt alkalmazni nyelvek tanulmányozására? Mi a kapcsolatuk? Ha feltesszük, hogy a részecske — ez az emberi szó, a hullám pedig minden, ami a szó körül van, tehát a gondolatok, képek, érzések sokszínűsége, amelyek a szó körül gomolyognak, ebből méretes egység keletkezik, amely jóval könnyebben fogható föl. Nézzük ezt a példát. Mikor az antropológusok az amazóniai őserdőben indián törzseket kutattak, amelyeknek összes tagja mindennapi élete során legalább tucatnyi nyelvet beszél, ezek persze törzsi nyelvek, de mind más és más. Az egyik törzsbe tartozó indiánt megkérték, magyarázza el, hogyan tanulta meg a szomszéd törzs nyelvét. Ezt felelte: "Nem értem, mit kérdez." "Azt, hogy miként beszélsz a szomszéd törzs nyelvén?" Még mindig nem értette. "Jó, hogy mondod a szomszéd törzs nyelvén azt, hogy 'fejsze'?" "Fogalmam sincs." "De hát tegnap fejszét vettél tőlük, beszélgettél velük, nevettél, valamit megvitattatok..." Erre ő: "Á, ahhoz, hogy az ő nyelvükön megszólaljak, át kell úsznom a folyón, be kell mennem a falujukba, meg kell látnom az arcukat, a pálmákat, a partot, és amikor abban a közegben leszek, ott tudok csak azon a nyelven beszélni. De ha már kijöttem ide, elnézést, de nem megy." Tehát a közeg alakítja a nyelvi képességünket. Mi módon próbáltam ezt a nyelvtanítási módszertanban alkalmazni? Először is az jutott eszembe, hogy ha már nem térhetünk vissza az amazóniai indián állapotába, újra kell alkotnunk a képek és érzések rendszerét, amely bármely nyelvhez társul szegődik. Ha, mondjuk, olaszt tanítunk, azt javasolom a diákoknak: hunyják be egy picit a szemüket. Képzeljék maguk elé Olaszországot, az olaszokat, az olasz nyelvet. Mi keletkezik a tudatukban? Teljesen önkéntelenül. Mindenkinek más-más képek jönnek elő. Van, aki Celentanót hallja énekelni, van, aki a kisült pizza illatát érzi, van, akinek a tengeri nyaralás jut eszébe. Mindenkinek más. Ezzel együtt, lesz bennük közös vonás. Az, ami ennek az embernek Olaszországot jelenti, azaz a nyelvet nem lineárisan, szókészletként, valamely nyelvtani szabályok egyvelegeként kell fölfognunk, hanem térbeli alakzatként, amelynek zamata, illata, színe van, és érzéseket vált ki. Ezért van, hogy 2-3 éves gyerekek rövid idő alatt, bármi formális oktatás nélkül megtanulják az anyanyelvüket. Megpróbáltam a módszertanomban ezt a helyzetet fölidézni felnőtteknek. Nincs olyan ember, aki ne akarna egy pár nyelvet megtanulni. Ennek ellenére tudjuk, hogy akik évekig tanultak nyelvet, őszintén szólva, sajnos ritkán elégedettek az eredménnyel. A következtetés ismét paradox: megfigyeltem, hogy akik nyelvtanuláskor nehézségekre és gátlásokra panaszkodnak, saját testükben lelhetik meg ezeket a nehézségeket és gátlásokat. Néhány csoportba soroltam őket. Vannak, akik hajlamosak az információt túl elemző módon fölfogni. Ők leragadnak itt, megpróbálnak okoskodni, valamilyen konstrukciókat létrehozni. Aztán ezt kitörlik, a virtuális szótárban keresgélnek, elfeledett szavak virtuális múzeumába mennek. Csak mindezek után képesek egy konstrukciót létrehozni, majd megszólalni. Másoknak nincsenek nehézségeik a konstrukció vagy szöveg összeállításakor. Jó az emlékezőtehetségük. De itt van a gátlás. Mindent tudok, mindent értek, de — (Rekedt hangon) nem tudok megszólalni. Egy másik csoportnál a nyelvtanuláskor a nehézség és fájdalomérzés itt van. Ők félnek: "Hátha nem jól mondom. Elszólom magam, kinevetnek... Borzalom... Vagy félreértem." Ahhoz, hogy az új információ megértését megkönnyítsük, — ez persze, már túlmegy az idegennyelv-tanulás témáján, talán minden információén —, olyan helyzetre van szükség, amelyben ráhangolódhatunk az új információ hullámhosszára. Ha valaki több nyelvet beszél vagy használ, gyakran úgy írja le ezt az állapotot, mint mikor rádióhullámot váltunk. Most olaszul beszélünk, aztán oroszra váltunk. Sőt, megjelennek sajátos arckifejezések, taglejtések, amelyek jellemzők a tanulandó nyelvet beszélő népre, amelynek nyelvén meg akarunk szólalni. Emlékszem egy kísérletre, amikor olasszal beszéltem, s hirtelen megragadtam a kezét. Mi történt? Elhallgatott, egy hang sem jött ki a torkán. Amíg el nem engedtem a kezét — nagyon beszédes típusú volt —, hallgatott, mint a sült hal. Amikor elengedtem, rákezdte. (Nevetés) (Taps) Azt hiszem, ezekre a dolgokra az első perctől kezdve figyelnünk kell, és egy kicsit úgy kell éreznünk magunkat, mint e nyelv beszélői. Ha az amerikai angolt tanulják, egy kicsit amerikainak kell érezniük magukat, értik? (Nevetés) Ha olaszt, akkor... Valami észrevétlenül változik, nem tudjuk, melyik szinten, valamely belső dimenzióban —, azután olaszként viselkedünk, bár ugyanazok maradunk. Másfelől, hogyan fogjuk föl a nyelvekben megnyilvánuló valóságot? Változik az érzékelés hangfekvése. Egyszerű példa. Mindenki ismeri a számítógép billentyűzetét. A legtöbb gép billentyűzete, legalábbis Oroszországban, cirill és latin betűs. Figyeljék meg: amikor orosz szöveget írnak, azaz határozott stratégiájuk van, hogyan hozzák létre a szöveget, milyen jelekre, betűkre lesz szükségük. Hirtelen valamit angolul kell gépelniük. Szemük ugyanaz, a képernyő ugyanaz, a billentyűzet is. De valami észrevétlenül megváltozik, már más betűket látnak. De amikor valakinek ezzel kell foglalkoznia — most erről beszélek —, két nyelven gépel, tudja, hogy gyakorlatilag minden tudat alatt történik. Képesek vagyunk a valóságot egy kicsit másként, más szemszögből érzékelni, pusztán az érzékelés hangfekvését módosítva. Nem kevésbé fontos tényező az ösztönzés. Ösztönzés nélkül semmire sem megyünk. Ez ismét nem csak a nyelvekre vonatkozik. Saját élményem, hogy mikor az idősebb fiam majdnem három éves lett, beszélni kezdett. Ebben az időben Bombay-ben éltünk, igaz, nem nyomornegyedben, de a közelében. Én egy másik országban dolgoztam. Több hónapja nem láttam, s mikor megérkeztem, a fiam már folyékonyan beszélt. Megtanult hindiül, de én nem beszéltem a hindit. (Nevetés) Értik ugye, hogy egy gyerek az ilyet nem bocsátja meg: ismer, akar velem beszélni. Nem értem a gyereket, ez az én bajom. Ez volt az egyik ösztönző tényező, s a hatására kénytelen voltam kb. egy hét alatt folyékonyan elsajátítani a hindit. Először úgy-ahogy, de egy hét múlva folyékonyan alkudoztam hindiül a piacon, eszméletlen kedvezményeket kaptam. Néha elismerésül ajándékba adták, amit meg sem akartam venni. El akartam nekik mondani, hogy én csak... "Jól van, na, ismerünk, biztos itt éltél egész életedben..." De büszkeségem és kivételes voltom tudata gyorsan lelohadt, amikor rájöttem, hogy Bombay-ben minden árus kb. 8 nyelven beszél folyékonyan, és egyáltalán nem tekinti magát soknyelvűnek, és nem henceg az eredményeivel. Ösztönzés kérdése. Az egyik német politikus, szerintem Brandt kancellár egyszer azt mondta: "Ha maga nekem valamit elad, és én megveszem, németül beszélünk. De ha én adok el, és maga veszi meg, a maga nyelvén beszélünk." Ez az ösztönzés olyan mutatója, amely elkerülhetetlen a mai világban. Figyelembe kell venni, hogy nemcsak az egyes népek nyelve különböző, de különböző szaknyelvek léteznek. Előre látom, hogy a jövőben a sokkal nagyobb nyelvi eltérés nem az egyes népek nyelve, hanem az egyes foglalkozások nyelve, sőt az egyes cégcsoportok nyelve között lesz. Erre föl kell készülnünk. De az említett elvek ebben az esetben is érvényesek. Mert minden beszélt nyelv egyetlen nyelv megnyilvánulása: a Világmindenség nyelvéé, amelyben élünk. Köszönöm. (Taps)