Miről árulkodnak szavaink? Mentális egészségünk jövőjéről

Vajon ahogyan ma beszélünk és írunk, árulkodhat-e arról, hogy a jövőben milyen lesz a mentális egészségünk, vagy hogy mikor alakul ki nálunk elmebetegség? Mariano Sigman idegtudós lenyűgöző előadásában az ókori görögök és az önmegfigyelés, az introspekció eredetének segítségével igyekszik kideríteni, hogy szavaink hogyan árulkodhatnak belső életünkről. Bemutatja annak az algoritmusnak a részleteit is, amely a szavak ábrázolásával meg tudja jósolni a szkizofrénia kialakulását. Sigman szerint "a jövőben a mentális egészség egészen más formáját ismerhetjük meg, amely a kiejtett és leírt szavaink objektív, kvantitatív és automatizált elemzésén alapul."

Történelmi forrásokból tudjuk,
hogyan öltözködtek az ókori görögök,

hogyan éltek,

hogyan harcoltak.

De vajon hogyan gondolkodtak?

Kézenfekvő elképzelés,
hogy az emberi gondolkodás

alapvető jellemzői, a képzelőerőnk,

a tudatunk

és az álmaink,

nem változnak.

Egy másik lehetőség,

hogy a kultúránkat formáló
társadalmi átalakulások,

az emberi gondolkodás
szerkezeti alapjait is megváltoztatták.

Erről talán mindnyájan
eltérően vélekedünk.

Ez régóta tartó filozófiai vita.

Vizsgálható-e egyáltalán
e kérdés tudományosan?

Szeretnék felvetni valamit.

Ahogy mindössze néhány tégla alapján
rekonstruálni tudjuk,

hogy milyenek voltak
az ókori görög városok,

ugyanúgy a kultúrák
írásos emlékei is lehetnek

az emberi gondolkodás
régészeti nyomai, őskövületei.

Valóban,

pszichológiai elemzéssel megvizsgálták

a kultúra néhány legősibb könyvét,

s ez alapján Julian Jaynes a 70-es években

vad és radikális hipotézissel állt elő,

mégpedig, hogy az alig
3000 évvel ezelőtt élt embereket

ma szkizofréneknek neveznénk.

Ezt arra alapozta,

hogy az e könyvekben leírt első emberek

eltérő hagyományaik ellenére
a világ különböző pontjain

egyformán viselkedtek:
hangokat véltek hallani,

és engedelmeskedtek nekik,

mert úgy gondolták, hogy az istenektől

vagy a múzsáktól erednek.

Ezeket ma már hallucinációknak neveznénk.

Csak később, az idő előrehaladtával

kezdték el felismerni,
hogy ők voltak a megteremtői,

a gazdái ezeknek a belső hangoknak.

Így tettek szert az introspekcióra,
az önmegfigyelésre,

vagyis arra a képességre,
hogy a saját gondolataikról elmélkedjenek.

Jaynes elmélete, miszerint a tudat,

legalábbis az,
ahogy manapság vélekedünk róla

– mintha csak mi lennénk
tulajdon létezésünk irányítói –,

a kulturális fejlődés
nem túl régi eredménye.

Bár ez az elmélet elég látványos,

van vele egy nyilvánvaló gond,

mégpedig, hogy csupán néhány
nagyon egyedi példára alapoz.

Kérdés, hogy vajon ez az elmélet,

vagyis, hogy az introspekció csupán
3000 évvel ezelőtt alakult ki az emberben,

megvizsgálható-e kvantitatív eszközökkel,
objektív módon?

Világos, hogy mi ezzel a baj.

Szó sincs róla, hogy Platón egyik reggel
felébredve azt írta volna, hogy:

"Helló, Platón vagyok,

és mától fogva a tudatom
teljes mértékben introspektív ."

(Nevetés)

Ez elárulja a gondunk lényegét.

Olyan fogalom eredetét kell föltárnunk,

amelyet sosem említettek.

Az introspekció szó
egyetlenegyszer sem fordul elő

az elemzendő könyvekben.

A mi megoldásunk erre az,
hogy szemantikai teret építünk.

Ez egy hatalmas "tér",
amely minden szót tartalmaz,

úgy, hogy 2-2 szó közötti távolság jelzi,

hogy milyen szoros a kapcsolatuk.

Így például

a "kutya" és "macska" szavakat
nagyon közel szeretnénk látni egymáshoz,

de a "grépfrút" és "logaritmus" szavakat
nagyon távol egymástól.

Ennek a tér minden egyes szópárjára
igaznak kell lennie.

Több módon is létrehozhatjuk
ezt a szemantikai teret.

Az egyik, hogy szakértőkhöz fordulunk,

mintha csak szótárakat használnánk.

Egy másik lehetőség,
ha abból a feltevésből indulunk ki,

hogy amennyiben két szó összetartozik,

úgy valószínűleg gyakrabban
fordulnak elő egy mondatban,

egy bekezdésben

és egy dokumentumban,

mint ahogy azt
a puszta véletlen alapján elvárhatnánk.

Ez az egyszerű hipotézis,

ez az egyszerű eljárás

néhány számítástechnikai
trükk segítségével,

amelyekre azért van szükség,

mert a tér nagyon összetett, sokdimenziós,

nagyon hatékonynak bizonyul.

Íme egy kis ízelítő
a módszer sikerességéből.

Ezt az eredményt kapjuk,
ha kielemzünk néhány ismerős szót.

Először is láthatják,

hogy a szavak automatikusan
szemantikai csoportokba rendeződnek.

Elkülönülnek egymástól a gyümölcsök,
a testrészek, a számítógép részei,

a tudományos kifejezések stb.

Az algoritmus azt is felismeri,
hogy a fogalmak

hierarchikusan szerveződnek.

Így például látható,

hogy a tudományos kifejezések
tovább bonthatók két alkategóriára:

csillagászati és fizikai szakszavakra.

Aztán vannak egyéb finomságok is.

Pl. a "csillagászat" szó elhelyezkedése

kicsit furcsának tűnik,

mégis pontosan ott van, ahol lennie kell,

mégpedig aközött, ami a jelentése,

vagyis maga a tudományág,

és aközött, amit leír,

vagyis a csillagászati kifejezéseket.

A sort napestig folytathatnánk.

Ha egy darabig figyelik az ábrát,

és véletlenszerűen kötnek össze szavakat,

rájönnek, hogy ez a versírásra hasonlít.

Ugyanis bizonyos szempontból olyan

e térben sétálni, mintha valakinek
az elméjében sétálnánk.

Az algoritmus fölismeri

az intuícióinkat, előérzeteinket is,

amelyekről a szavak átvezetnek
az introspekció területére.

Így például

az "önmaga", "bűntudat", "ok",
"érzelem" típusú szavak

nagyon közel állnak az "introspekcióhoz",

míg más szavak,

pl. a "piros", "foci", "gyertya", "banán"

nagyon távol állnak tőle.

Azáltal, hogy létrehoztuk ezt a teret,

az introspekció történetének kérdése

vagy bármely más fogalomé,

amelyek eddig absztraktnak és
nehezen megragadhatónak tűntek,

kézzelfoghatóvá válnak,

és a kvantitatív tudományok
számára is vizsgálhatók lesznek.

Mindössze annyi a teendőnk,

hogy digitalizáljuk a könyveket,

a szavak áradatát pedig
egyfajta pályagörbének tekintjük.

Ezt kivetítjük a térbe,

és megvizsgáljuk, hogy vajon a görbe
jelentős időt tölt-e

az introspekció fogalma körül keringve.

Ezáltal tehát

elemezhetjük az introspekció történetét

az ókori görög kultúrán keresztül,

mert ehhez van meg a legjobb írott forrás.

Az összes könyvet

időrendbe soroltuk.

A szavakat mindegyik könyvnél

kivetítjük a szemantikai térbe,

majd megvizsgáljuk, hogy az egyes szavak

mennyire közeliek az introspekcióhoz,

s átlagot számolunk.

Majd vizsgáljuk, hogy az idő múlásával

a könyvek egyre közelebb kerülnek-e

az introspekció fogalmához.

Pontosan ez történik
az ókori görög hagyományban.

A homéroszi hagyományhoz tartozó
legrégebbi könyveknél

lassú növekedés figyelhető meg,

ahogy egyre közelebb
kerülnek az introspekcióhoz.

Azonban Krisztus előtt kb. 4 évszázaddal

hirtelen majdnem ötszörösére
szaporodnak azok a könyvek,

amelyek egyre közelebb kerülnek

az introspekció fogalmához.

Feltehetjük tehát a kérdést,

hogy vajon ez más,

független kultúráknál is így van-e?

Ezért megvizsgáltuk
a zsidó-keresztény hagyományt is,

s gyakorlatilag azonos mintázatot kaptunk.

Az Ószövetség legrégebbi könyveinél
kis növekedés figyelhető meg,

aztán később, az Újszövetség
újabb könyveinél

már sokkal gyorsabb a növekedés.

Később, Szent Ágoston Vallomásainál

a Krisztus utáni 4. században

elérjük az introspekció csúcsát.

Ez azért nagyon fontos,

mert Szent Ágostont tudósok,

filológusok és történészek egyaránt

az introspekció egyik
megalapozójának tekintik.

Egyesek őt tartják a modern
pszichológia szülőatyjának is.

A mi algoritmusunk előnye,

hogy kvantitatív,

objektív

és természetesen elképesztően gyors,

hiszen a másodperc tört része alatt lefut.

Képes rá, hogy e nyomozás
hosszú hagyománya során keletkezett

következtetések közül levonja
a legfontosabbakat.

A tudomány egyik szépsége pontosan ez,

hogy ez az elv általánosítható

és alkalmazható más területekre is.

Ahhoz hasonlóan, ahogy rákérdeztünk
az emberi tudat múltjára,

a talán legmerészebb kérdés,

hogy vajon így kideríthetünk-e
valamit tudatunk jövőjéről is?

Pontosabban,

vajon a ma használatos szavak

elárulhatnak-e nekünk valamit arról,
hogy hol tart az elménk néhány nap,

néhány hónap

vagy néhány év múlva?

Ugyanúgy, ahogy sokan közülünk

műszerekkel mérik szívverésüket,

légzésüket,

génjeiket abban a reményben,

hogy bizonyos betegségek így
könnyebben megakadályozhatók,

feltehetjük a kérdést, hogy vajon
megfigyelhetjük és elemezhetjük-e

kiejtett vagy leírt szavainkat,

hogy megtudjuk, vajon idővel
elromlik-e valami az elménkben?

Guillermo Cecchivel,

aki társam ebben a kalandban,

elvállaltuk ezt a feladatot.

34 fiatal felnőtt beszédét elemeztük,

akiknél magas volt a szkizofrénia
kialakulásának esélye.

Lemértük a beszédüket az első nap,

aztán feltettük a kérdést, hogy vajon
beszédük tulajdonságai alapján

megjósolható-e, hogy 3 éven belül

kialakul náluk pszichózis, vagyis elmebaj?

De minden reményünk ellenére

kudarcot kudarcra halmoztunk.

A szemantikában rejlő információ
egyszerűen nem volt elegendő ahhoz,

hogy az elme jövőbeli felépítését
megjósoljuk belőle.

Ahhoz ugyan elegendő volt,

hogy elkülönítsük a szkizofréneket
a kontrollcsoport tagjaitól,

ahhoz hasonlóan, ahogy azt
az antik szövegekkel is tettük,

de ahhoz már nem, hogy megjósoljuk
az elmebaj megjelenésének időpontját.

De aztán felismertük,

hogy a legfontosabb talán nem az,
hogy a vizsgáltak mit mondtak,

hanem az, ahogyan mondták.

Vagyis nem az számít,

hogy a szavak melyik
szemantikai csoportba tartoznak,

hanem, hogy milyen gyorsan ugrottak

az egyik szemantikai csoportról a másikra.

Kitaláltunk egy mértékegységet,

ezt szemantikai koherenciának neveztük el.

Ez méri, hogy a beszéd
mennyire következetes,

illetve mennyire ugrál
a témák és kategóriák között.

Kiderült, hogy a 34 fős csoportnál

a szemantikai koherencián
alapuló algoritmus

100%-os pontossággal meg tudta jósolni,

kinél alakult ki elmebaj, és kinél nem.

Ennek még csak a közelébe sem jutott

korábban

semelyik másik létező klinikai mérés sem.

Élénken él bennem az emlék,
hogy miközben ezen dolgoztam,

a gép előtt ültem,

s megláttam Polo néhány Twitter-üzenetét.

Polo az egyik első diákom volt
Buenos Airesben,

és abban az időben New Yorkban élt.

Volt valami az üzeneteiben

– nem tudtam megmondani, hogy mi,
hiszen nem volt egyértelmű –

amitől összerándultam,

ami miatt azt éreztem,
hogy valami nincs rendben nála.

Így hát felhívtam Polót.

Kiderült, hogy tényleg
nem érezte jól magát.

Ez az egyszerű tény,

vagyis, hogy a sorok között olvasva,

a szavai által megsejtettem az érzéseit,

nagyon egyszerű, ám hatékony
segítségnek bizonyult.

Azt mondom hát,

egyre közelebb kerülünk ahhoz,
hogy megértsük,

hogyan lehetne

a mindnyájunkban meglévő intuíciót

algoritmussá alakítani,

s ezáltal a jövőben talán

a mentális egészségnek egészen
más formáját ismerhetjük meg,

amely objektív, kvantitatív és
automatizált elemzésen,

a leírt és a kiejtett szavaink

vizsgálatán alapul.

Köszönöm!

(Taps)