Történelmi forrásokból tudjuk, hogyan öltözködtek az ókori görögök, hogyan éltek, hogyan harcoltak. De vajon hogyan gondolkodtak? Kézenfekvő elképzelés, hogy az emberi gondolkodás alapvető jellemzői, a képzelőerőnk, a tudatunk és az álmaink, nem változnak. Egy másik lehetőség, hogy a kultúránkat formáló társadalmi átalakulások, az emberi gondolkodás szerkezeti alapjait is megváltoztatták. Erről talán mindnyájan eltérően vélekedünk. Ez régóta tartó filozófiai vita. Vizsgálható-e egyáltalán e kérdés tudományosan? Szeretnék felvetni valamit. Ahogy mindössze néhány tégla alapján rekonstruálni tudjuk, hogy milyenek voltak az ókori görög városok, ugyanúgy a kultúrák írásos emlékei is lehetnek az emberi gondolkodás régészeti nyomai, őskövületei. Valóban, pszichológiai elemzéssel megvizsgálták a kultúra néhány legősibb könyvét, s ez alapján Julian Jaynes a 70-es években vad és radikális hipotézissel állt elő, mégpedig, hogy az alig 3000 évvel ezelőtt élt embereket ma szkizofréneknek neveznénk. Ezt arra alapozta, hogy az e könyvekben leírt első emberek eltérő hagyományaik ellenére a világ különböző pontjain egyformán viselkedtek: hangokat véltek hallani, és engedelmeskedtek nekik, mert úgy gondolták, hogy az istenektől vagy a múzsáktól erednek. Ezeket ma már hallucinációknak neveznénk. Csak később, az idő előrehaladtával kezdték el felismerni, hogy ők voltak a megteremtői, a gazdái ezeknek a belső hangoknak. Így tettek szert az introspekcióra, az önmegfigyelésre, vagyis arra a képességre, hogy a saját gondolataikról elmélkedjenek. Jaynes elmélete, miszerint a tudat, legalábbis az, ahogy manapság vélekedünk róla – mintha csak mi lennénk tulajdon létezésünk irányítói –, a kulturális fejlődés nem túl régi eredménye. Bár ez az elmélet elég látványos, van vele egy nyilvánvaló gond, mégpedig, hogy csupán néhány nagyon egyedi példára alapoz. Kérdés, hogy vajon ez az elmélet, vagyis, hogy az introspekció csupán 3000 évvel ezelőtt alakult ki az emberben, megvizsgálható-e kvantitatív eszközökkel, objektív módon? Világos, hogy mi ezzel a baj. Szó sincs róla, hogy Platón egyik reggel felébredve azt írta volna, hogy: "Helló, Platón vagyok, és mától fogva a tudatom teljes mértékben introspektív ." (Nevetés) Ez elárulja a gondunk lényegét. Olyan fogalom eredetét kell föltárnunk, amelyet sosem említettek. Az introspekció szó egyetlenegyszer sem fordul elő az elemzendő könyvekben. A mi megoldásunk erre az, hogy szemantikai teret építünk. Ez egy hatalmas "tér", amely minden szót tartalmaz, úgy, hogy 2-2 szó közötti távolság jelzi, hogy milyen szoros a kapcsolatuk. Így például a "kutya" és "macska" szavakat nagyon közel szeretnénk látni egymáshoz, de a "grépfrút" és "logaritmus" szavakat nagyon távol egymástól. Ennek a tér minden egyes szópárjára igaznak kell lennie. Több módon is létrehozhatjuk ezt a szemantikai teret. Az egyik, hogy szakértőkhöz fordulunk, mintha csak szótárakat használnánk. Egy másik lehetőség, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy amennyiben két szó összetartozik, úgy valószínűleg gyakrabban fordulnak elő egy mondatban, egy bekezdésben és egy dokumentumban, mint ahogy azt a puszta véletlen alapján elvárhatnánk. Ez az egyszerű hipotézis, ez az egyszerű eljárás néhány számítástechnikai trükk segítségével, amelyekre azért van szükség, mert a tér nagyon összetett, sokdimenziós, nagyon hatékonynak bizonyul. Íme egy kis ízelítő a módszer sikerességéből. Ezt az eredményt kapjuk, ha kielemzünk néhány ismerős szót. Először is láthatják, hogy a szavak automatikusan szemantikai csoportokba rendeződnek. Elkülönülnek egymástól a gyümölcsök, a testrészek, a számítógép részei, a tudományos kifejezések stb. Az algoritmus azt is felismeri, hogy a fogalmak hierarchikusan szerveződnek. Így például látható, hogy a tudományos kifejezések tovább bonthatók két alkategóriára: csillagászati és fizikai szakszavakra. Aztán vannak egyéb finomságok is. Pl. a "csillagászat" szó elhelyezkedése kicsit furcsának tűnik, mégis pontosan ott van, ahol lennie kell, mégpedig aközött, ami a jelentése, vagyis maga a tudományág, és aközött, amit leír, vagyis a csillagászati kifejezéseket. A sort napestig folytathatnánk. Ha egy darabig figyelik az ábrát, és véletlenszerűen kötnek össze szavakat, rájönnek, hogy ez a versírásra hasonlít. Ugyanis bizonyos szempontból olyan e térben sétálni, mintha valakinek az elméjében sétálnánk. Az algoritmus fölismeri az intuícióinkat, előérzeteinket is, amelyekről a szavak átvezetnek az introspekció területére. Így például az "önmaga", "bűntudat", "ok", "érzelem" típusú szavak nagyon közel állnak az "introspekcióhoz", míg más szavak, pl. a "piros", "foci", "gyertya", "banán" nagyon távol állnak tőle. Azáltal, hogy létrehoztuk ezt a teret, az introspekció történetének kérdése vagy bármely más fogalomé, amelyek eddig absztraktnak és nehezen megragadhatónak tűntek, kézzelfoghatóvá válnak, és a kvantitatív tudományok számára is vizsgálhatók lesznek. Mindössze annyi a teendőnk, hogy digitalizáljuk a könyveket, a szavak áradatát pedig egyfajta pályagörbének tekintjük. Ezt kivetítjük a térbe, és megvizsgáljuk, hogy vajon a görbe jelentős időt tölt-e az introspekció fogalma körül keringve. Ezáltal tehát elemezhetjük az introspekció történetét az ókori görög kultúrán keresztül, mert ehhez van meg a legjobb írott forrás. Az összes könyvet időrendbe soroltuk. A szavakat mindegyik könyvnél kivetítjük a szemantikai térbe, majd megvizsgáljuk, hogy az egyes szavak mennyire közeliek az introspekcióhoz, s átlagot számolunk. Majd vizsgáljuk, hogy az idő múlásával a könyvek egyre közelebb kerülnek-e az introspekció fogalmához. Pontosan ez történik az ókori görög hagyományban. A homéroszi hagyományhoz tartozó legrégebbi könyveknél lassú növekedés figyelhető meg, ahogy egyre közelebb kerülnek az introspekcióhoz. Azonban Krisztus előtt kb. 4 évszázaddal hirtelen majdnem ötszörösére szaporodnak azok a könyvek, amelyek egyre közelebb kerülnek az introspekció fogalmához. Feltehetjük tehát a kérdést, hogy vajon ez más, független kultúráknál is így van-e? Ezért megvizsgáltuk a zsidó-keresztény hagyományt is, s gyakorlatilag azonos mintázatot kaptunk. Az Ószövetség legrégebbi könyveinél kis növekedés figyelhető meg, aztán később, az Újszövetség újabb könyveinél már sokkal gyorsabb a növekedés. Később, Szent Ágoston Vallomásainál a Krisztus utáni 4. században elérjük az introspekció csúcsát. Ez azért nagyon fontos, mert Szent Ágostont tudósok, filológusok és történészek egyaránt az introspekció egyik megalapozójának tekintik. Egyesek őt tartják a modern pszichológia szülőatyjának is. A mi algoritmusunk előnye, hogy kvantitatív, objektív és természetesen elképesztően gyors, hiszen a másodperc tört része alatt lefut. Képes rá, hogy e nyomozás hosszú hagyománya során keletkezett következtetések közül levonja a legfontosabbakat. A tudomány egyik szépsége pontosan ez, hogy ez az elv általánosítható és alkalmazható más területekre is. Ahhoz hasonlóan, ahogy rákérdeztünk az emberi tudat múltjára, a talán legmerészebb kérdés, hogy vajon így kideríthetünk-e valamit tudatunk jövőjéről is? Pontosabban, vajon a ma használatos szavak elárulhatnak-e nekünk valamit arról, hogy hol tart az elménk néhány nap, néhány hónap vagy néhány év múlva? Ugyanúgy, ahogy sokan közülünk műszerekkel mérik szívverésüket, légzésüket, génjeiket abban a reményben, hogy bizonyos betegségek így könnyebben megakadályozhatók, feltehetjük a kérdést, hogy vajon megfigyelhetjük és elemezhetjük-e kiejtett vagy leírt szavainkat, hogy megtudjuk, vajon idővel elromlik-e valami az elménkben? Guillermo Cecchivel, aki társam ebben a kalandban, elvállaltuk ezt a feladatot. 34 fiatal felnőtt beszédét elemeztük, akiknél magas volt a szkizofrénia kialakulásának esélye. Lemértük a beszédüket az első nap, aztán feltettük a kérdést, hogy vajon beszédük tulajdonságai alapján megjósolható-e, hogy 3 éven belül kialakul náluk pszichózis, vagyis elmebaj? De minden reményünk ellenére kudarcot kudarcra halmoztunk. A szemantikában rejlő információ egyszerűen nem volt elegendő ahhoz, hogy az elme jövőbeli felépítését megjósoljuk belőle. Ahhoz ugyan elegendő volt, hogy elkülönítsük a szkizofréneket a kontrollcsoport tagjaitól, ahhoz hasonlóan, ahogy azt az antik szövegekkel is tettük, de ahhoz már nem, hogy megjósoljuk az elmebaj megjelenésének időpontját. De aztán felismertük, hogy a legfontosabb talán nem az, hogy a vizsgáltak mit mondtak, hanem az, ahogyan mondták. Vagyis nem az számít, hogy a szavak melyik szemantikai csoportba tartoznak, hanem, hogy milyen gyorsan ugrottak az egyik szemantikai csoportról a másikra. Kitaláltunk egy mértékegységet, ezt szemantikai koherenciának neveztük el. Ez méri, hogy a beszéd mennyire következetes, illetve mennyire ugrál a témák és kategóriák között. Kiderült, hogy a 34 fős csoportnál a szemantikai koherencián alapuló algoritmus 100%-os pontossággal meg tudta jósolni, kinél alakult ki elmebaj, és kinél nem. Ennek még csak a közelébe sem jutott korábban semelyik másik létező klinikai mérés sem. Élénken él bennem az emlék, hogy miközben ezen dolgoztam, a gép előtt ültem, s megláttam Polo néhány Twitter-üzenetét. Polo az egyik első diákom volt Buenos Airesben, és abban az időben New Yorkban élt. Volt valami az üzeneteiben – nem tudtam megmondani, hogy mi, hiszen nem volt egyértelmű – amitől összerándultam, ami miatt azt éreztem, hogy valami nincs rendben nála. Így hát felhívtam Polót. Kiderült, hogy tényleg nem érezte jól magát. Ez az egyszerű tény, vagyis, hogy a sorok között olvasva, a szavai által megsejtettem az érzéseit, nagyon egyszerű, ám hatékony segítségnek bizonyult. Azt mondom hát, egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük, hogyan lehetne a mindnyájunkban meglévő intuíciót algoritmussá alakítani, s ezáltal a jövőben talán a mentális egészségnek egészen más formáját ismerhetjük meg, amely objektív, kvantitatív és automatizált elemzésen, a leírt és a kiejtett szavaink vizsgálatán alapul. Köszönöm! (Taps)