Őszinte felhívás azonnali cselekvésre a klímaváltozás ügyében

Ebben a szenvedélyes felhívásban a 16 éves, klímavédő aktivista Greta Thunberg elmondja, miért sétált ki 2018. augusztusában az iskolából, és szervezett sztrájkot a globális felmelegedés tudatosítása érdekében a svéd parlament előtt tiltakozva, és ezzel magára vonva az egész világ figyelmét. "A klímaválságot már megoldották. Ismerjük a tényeket és a megoldásokat" – mondja Thunberg. "Csak annyit kell tennünk, hogy felébredünk és változtatunk."

Körülbelül nyolcéves lehettem,

amikor először hallottam klímaváltozásról
vagy globális felmelegedésről.

Ez nyilvánvalóan olyasmi volt, amit mi,
emberek, a saját életmódunkkal okoztunk.

Mondták, hogy kapcsoljam le a villanyt,
hogy energiát spóroljak,

és hasznosítsam újra a papírt,
hogy kíméljem az erőforrásokat.

Emlékszem, azon gondolkodtam,
milyen furcsa,

hogy az ember, aki csupán
a sok állatfaj egyike,

képes lehet megváltoztatni
a Föld éghajlatát.

Mert ha azok lennénk,
és tényleg ez történne,

semmi másról nem beszélnénk.

Amint bekapcsolnánk a tévét,
minden erről szólna.

A szalagcímek, a rádió, az újságok,

másról sem olvasnánk vagy hallanánk,

mintha kitört volna egy világháború.

De soha senki nem beszélt róla.

Ha a fosszilis üzemanyagok égetése annyira
rossz, hogy önnön létezésünket fenyegette,

hogyan folytathattuk tovább, mint azelőtt?

Miért nem voltak megszorítások?

Miért nem tiltották be?

Nekem ez nem állt össze.

Túl valószerűtlen volt.

Tizenegy évesen megbetegedtem.

Depresszióba estem,

felhagytam a beszéddel

és az evéssel is.

Két hónap alatt
nagyjából tíz kilót fogytam.

Később Asperger szindrómával
diagnosztizáltak,

továbbá OCD-vel és szelektív némasággal.

Vagyis alapvetően csak akkor beszélek,
amikor szükségét érzem,

és ez most azon pillanatok egyike.

(Taps)

Nekünk, akik spektrumzavarral küzdünk,

szinte minden fekete vagy fehér.

Nem igazán tudunk jól hazudni,

és általában nem élvezzük a részvételt
ebben a közösségi játékban,

amit mások látszólag úgy szeretnek.

(Nevetés)

Több szempontból azt gondolom,
mi, autisták vagyunk a normálisak,

a többiek viszont meglehetősen furák,

(Nevetés)

különösen, ha a fenntarthatósági
válság kerül szóba,

ahol mindenki azt szajkózza,
a klímaváltozás a létezésünket fenyegeti,

mindannyiunk legfontosabb problémája –

aztán ugyanúgy viselkednek, mint addig.

Én ezt nem értem,

mert ha a kibocsátás véget kell érjen,

akkor véget kell vessünk neki.

Számomra ez fekete vagy fehér.

Ha a túlélésről van szó,
nincsenek szürke területek.

Vagy fennmaradunk,
mint civilizáció, vagy nem.

Változnunk kell.

A gazdag országok, mint Svédország is,
el kell kezdjék mérsékelni a kibocsátást

évente legalább tizenöt százalékkal.

Ezt azért, hogy a kétfokos melegedésen
belül maradhassunk.

De ahogy azt az IPCC is demonstrálta,

ha a másfél fokot célozzuk meg inkább,

az jelentősen csökkentené
az éghajlati hatásokat.

De csak elképzelni tudjuk, mit jelent ez
a kibocsátás redukálása tekintetében.

Azt gondolnák, hogy a média
és minden vezetőnk

másról se beszélnének -

ám soha még csak meg sem említik.

Ahogy azt sem mondták soha,

hogy az üvegházhatású gázok
már fixen beépültek a rendszerbe.

Sőt azt sem, hogy a légszennyezés
elrejti a felmelegedést,

így ha leállunk is
a fosszilis üzemanyagok égetésével,

már eleve számolnunk kell
a felmelegedéssel,

akár 0,5-1,1 fok közötti mértékben is.

Ezen felül arról a tényről is
alig beszél bárki,

hogy a hatodik tömeges kihalás
kellős közepén járunk,

amikor naponta akár kétszáz faj is kihal,

továbbá, hogy a kihalási ráta manapság

legalább ezerszer, de akár tízezerszer is
magasabb annál,

mint amit normálisnak tartunk.

Szinte senki sem beszél a méltányosság
vagy klíma-igazságosság aspektusáról sem,

amelyet a Párizsi Egyezmény
egyértelműen kimond,

ami abszolút szükséges,
hogy ezt globálisan működtessük.

Ez azt jelenti, hogy a gazdag országok

nulla kibocsátást kell elérjenek
hat-tizenkét éven belül,

a ma jellemző emissziós sebességgel.

Azért, hogy a szegényebb országokban élők

esélyt kapjanak rá, hogy javítsanak
az életkörülményeiken

néhány olyan infrastruktúra építésével,
amiket mi már megépítettünk,

mint az utak, iskolák, kórházak,

tiszta ivóvíz, áramellátás és a többi.

Mert hogy is várhatnánk el
országoktól, mint India vagy Nigéria,

hogy a klímaválsággal foglalkozzanak,

ha mi, akiknek mindenünk megvan,
fikarcnyit sem törődünk vele,

sem a Párizsi Egyezményben rögzített,
aktuális kötelezettségvállalásainkkal?!

Szóval miért nem csökkentjük
a kibocsátást?

Tulajdonképpen miért növekszik még mindig?

Vajon tudatosan idézünk elő
tömeges kihalást?

Gonoszak vagyunk?

Nem, természetesen nem.

Az emberek folytatják, amit addig,

mert a többségnek fogalma sincs,

milyen tényleges következményekkel jár
mindennapi életünk,

és azt sem tudják,
hogy gyors változásra van szükség.

Mind azt hisszük, tudjuk,
és mind azt hisszük, mindenki tudja,

de ez nem így van.

Mert honnan is tudnánk?

Ha valóban válság lenne,

és ezt a válságot
a kibocsátásunk idézné elő,

legalább néhány jelét látnánk.

Nem csak elárasztott városokat,
több tízezer halottat

és egész nemzeteket, amint lerombolt
épületeket dózerolnak el.

Látnánk néhány szigorítást.

De nem látnak.

És senki nem beszél róla.

Nincsenek vészhelyzeti megbeszélések,
se szalagcímek vagy rendkívüli híradások.

Senki nem cselekszik,
mintha nem is lennénk válságban.

Még a legtöbb klímakutató
vagy környezetvédő politikus is

tovább járja a világot repülővel,
illetve fogyaszt húst és tejterméket.

Ha megélem a száz éves kort,
2103-ban még élni fogok.

Ha ma elgondolkodnak a jövőről,
nem néznek tovább 2050-nél.

Akkorra, a legjobb esetet véve,
én még az életem felét sem éltem le.

Mi lesz azután?

2078-ban a 75. születésnapomat
ünneplem majd.

Ha gyermekeim vagy unokáim lesznek,
talán velem töltik azt a napot.

Talán kérdezgetnek majd önökről,

az emberekről, akik akkor,
2018-ban itt voltak.

Talán megkérdezik azt is,
miért nem tettünk semmit,

amikor még volt idő cselekedni.

Amit épp most teszünk vagy nem teszünk,
az befolyásolja majd az egész életemet,

és a gyerekeim és unokáim életét is.

Amit épp most teszünk vagy nem teszünk,

én és a generációm nem tehetjük
meg nem történtté a jövőben.

Így amikor idén augusztusban
elkezdődött az iskola,

úgy döntöttem, ebből elég.

Letelepedtem a földre
a svéd parlament előtt,

és iskolabeszüntetéssel
tüntettem a klímáért.

Néhányan azt mondják,
inkább az iskolában lenne a helyem.

Néhányan azt mondják, inkább tanulnom
kellene, hogy klímakutató legyek,

és így "megoldhassam a klímaválságot".

De a klímaválságot már megoldották.

Ismerjük a tényeket és a megoldásokat.

Csak annyit kell tennünk,
hogy felébredünk és változtatunk.

És miért is tanulnék egy jövőért,
ami hamarosan megszűnik létezni,

amikor senki nem tesz semmit,
hogy megmentse azt a jövőt?!

És mi okból tanulnak tényeket
az iskolarendszerben,

ha a legfontosabb tényeket,

amelyeket ugyanezen iskolarendszer
legkiválóbb tudománya kínálhat,

a politikusaink és a társadalmunk
nyilvánvalóan semmibe veszik.

Néhányan azt mondják,
hogy Svédország csak egy kis ország,

és hogy nem számít, mi mit teszünk,

de szerintem, ha néhány gyerek világszerte
az újságok címlapjára tud kerülni

csak azzal, hogy néhány hétig
nem megy iskolába,

képzeljék el, mit érhetnénk el
együtt, ha akarnánk.

(Taps)

Minthogy mindjárt
a beszédem végéhez érünk,

ez az a pillanat, amikor az emberek
általában elkezdenek beszélni a reményről,

napelemekről, szélenergiáról, körforgásos
gazdasági modellről és a többi –

de én nem teszem ezt.

Harminc évünk volt a buzdító beszédekre
és pozitív gondolatokra.

És elnézést, de nem működik.

Mert ha működne,

a kibocsátás mára megszűnt volna.

De nem így történt.

És igen, valóban szükségünk van reményre,

persze, hogy van.

De amire a reménynél is
nagyobb szükségünk van, az a cselekvés.

Amint elkezdünk cselekedni,
remény lesz mindenütt.

Szóval ahelyett, hogy reményt keresnénk,

keressük inkább, mit tehetnénk.

Akkor – és csak akkor – remény is lesz.

Manapság százmillió hordó olajat
használunk el minden egyes nap.

Nincs politika, amely ezt megváltoztatná.

Nincsenek szabályok arra,
hogy azt az olajat a földben tartsuk.

Vagyis nem menthetjük meg a világot úgy,
hogy a szabályok szerint játszunk,

mert a szabályoknak változniuk kell.

Mindennek változnia kell –

mégpedig mától.

Köszönöm önöknek.

(Taps)