A vályogházak melege és bölcsessége

Számtalan anyagot ad a természet ingyen, csak észre kell vennünk, és leleményesnek kell lennünk, hogy használjuk tudjuk őket. Anna Heringer közönségesnek tartott anyagokat (pl. agyagot, bambuszt) használ építményeihez Kínától Svájcig, Bangladesben, és még messzebb. Lenyűgöző előadásában meglátogatunk egy fenséges iskolát, egy elegáns irodát és barátságos közösségi tereket, amelyek mind természetes anyagból készültek.

Október vége volt,
Ausztriában, a hegyek között.

Tanulmányi kiránduláson voltunk
zürichi építészhallgatóimmal.

Amikor megérkeztünk
az egyik magas völgybe,

azzal leptem meg őket,
hogy nincs szállás foglalva éjszakára,

sem szálloda, sem kunyhó.

Nem tévedésből.

Teljesen szándékosan.

Az volt a feladat, hogy abból építsünk
menedéket magunknak, amit találunk.

Túléltük mindannyian.

Hideg volt, tényleg nagyon kemény hideg.

Nagyszerű lehetőséget adott
annak megtapasztalására,

hogy a természet
sok ingyenes forrással szolgál,

csak észre kell vennünk ezeket,

és leleményesen kell felhasználnunk.

Voltam már ilyen helyzetben.

Körülbelül 13 éve építészhallgatóként
Bangladesbe mentem,

egy távoli faluba – a neve Rudrapur – ,
hogy szakdolgozatom részeként

megtervezzek és felépítsek egy iskolát.

Éltem már korábban is itt, 19 évesen
önkéntesként a Dipshikhánál:

ez egy vidékfejlesztéssel foglalkozó
bangladesi civil szervezet.

Megtanultam tőlük,

hogy a fenntartható fejlődés
legfenntarthatóbb stratégiája

saját forrásaink és lehetőségeink
becsben tartása és felhasználása,

függetlennek kell maradni
a külső tényezőktől.

Próbáltam ezt tenni az épületeimmel is.

Nem kellett messze mennem,
hogy megfelelő építőanyagot találjak

az iskolám számára.

Ott volt a lábunk alatt:

sár, föld, vályog, agyag –
mindegy, hogyan nevezzük –,

és bambusz, ami mindenütt megterem.

Banglades távoli vidékein ritkán van áram,

de nekünk nem is kellett.

Volt emberi erőnk,

és az emberek örültek,
hogy dolgozhattak.

Az eszközök, az más kérdés.

Ott voltak ezek a fickók,

a bivalyok.

Próbáltuk marhákkal is,

de érdekes: azok túl intelligensek.

Mindig a korábbi lábnyomaikba léptek.

Nem tudták összedolgozni
a fal alapanyagait,

(Nevetés)

az agyagot, a szalmát és a homokot.

Leszámítva egy kis tanácsadó csapatot,

pl. Eike Roswagot, aki
a megvalósításban segített,

és kosárfonó unokatestvéremet, Emmanuelt,

mindent a falu mesterei építettek.

Ez a METI iskola
hat hónapnyi építkezés után.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Földből készült főfalak,
– ezek tartják valójában az iskolát – ,

és nagy bambusz szerkezetek,
amelyek a fényt biztosítják.

Ez a földszinti tanterem.

Mellette kuckók vannak,

ide lehet befészkelődni
olvasáshoz, egyéni munkához,

meditálni, játszani...

És ez az emeleti tanterem.

Minden gyerek felírta a nevét
bengáli írással az ajtóra,

de nem csak felírták,
hanem segítettek is az iskola építésében.

Biztosan mindannyiuk kezében
volt már sár vagy agyag.

Csodálatos a tapintása. Imádom.

A gyerekek is szerették.

El tudják képzelni, mit érez
egy kislány vagy kisfiú,

vagy egy analfabéta napszámos,
amint ott áll az iskola előtt,

azzal a tudattal, hogy ezt ő építette

közönséges bambuszból
és a lába alatt heverő földből,

a puszta kezével?

Hallatlan mértékben emeli
az emberek és a közösség

önbecsülését és önbizalmát.

Az alapanyagot is megtanulják megbecsülni.

A sár különösen alulértékelt.

Ha a sárra gondolunk, a kosz jut eszünkbe,

hogy csúnya és nem tartós.

Változtatni akarok ezen a képen.

Ez már a tizenegyedik esős évszak
az iskola életében,

tényleg durva, vízszintes
monszun esők áztatták,

a falak mégis szilárdan állnak.

(Taps)

Szóval, miként működik ez?

Első szabály a jó alapozás, ami a faltól
elszigeteli a föld nedvességét.

A második: a jó tető, ami felülről védi.

A harmadik: az erózió fékentartása.

A sárból készült falaknál fontos
csillapítani a lefolyó víz sebességét,

hogy az esővíz ne tudjon
gyorsan lefolyni,

erre a bambuszszálak vagy a kövek,

vagy a sárral kevert szalma
jelenthetnek megoldást,

ahogyan a dombnak is fákra vagy sziklákra
van szüksége, hogy a víz le ne mossa.

Ez is ugyanúgy működik.

Folyton kérdik tőlem, hogy teszek-e
cementet a sárhoz,

erre a válaszom az, hogy nem.

Nincs erősítés, sem bevonat
ezeken a falakon,

csupán az alapban.

Ez a fal közelről,

tíz esős évszak után,

és ahogy egy kicsit én is öregedtem,

a falon is megjelent néhány barázda.

Az élek már nem olyan élesek,
mint korábban,

de még mindig egész jól néz ki,

és ha javításra szorul,

tényleg nagyon könnyű megcsinálni.

Csak fogjuk a letört részt,

megnedvesítjük, és visszatesszük a falra,

épp olyan lesz, mint korábban volt.

Bárcsak rajtam is így működne!

(Nevetés)

És ami még nagyszerű,

ha egy vályogfalra már nincs szükség,

mehet vissza a földbe, ahonnan vétetett,

kert lesz belőle,

vagy újrahasznosítják, anélkül,
hogy veszített volna a minőségéből.

Semmi más anyag nem képes erre.

Ettől olyan előnyös a vályog
környezetvédelmi szempontból.

Mi a helyzet a fenntarthatósággal,
gazdasági értelemben?

Amikor építettük az iskolát,

gyakorlatilag ott éltem
az építkezés helyszínén,

esténként eljártam
a munkásokkal a piacra,

és láthattam, hogyan költik el a pénzüket.

Vettek zöldséget a szomszédaiktól,

levágatták a hajukat,
új inget csináltattak a szabóval.

És mert az építkezés
költségvetésének nagy részét

a mesteremberekre költötték,

az iskola nem csupán egy épület volt,

hanem a helyi fejlődés katalizátora lett,

aminek nagyon örültem.

Ha cementből és vasból
terveztem volna az iskolát,

a pénz kikerült volna a közösségből,
és nem a családokhoz jutott volna.

(Taps)

Az építés költségvetése
akkor 35 ezer euró volt –

ma alighanem a kétszeresébe kerülne –

ez rengeteg pénzt jelent a területnek,

főleg, mert ez a pénz
a közösségben fejti ki hatását,

nem a tőzsdén,

és gyorsan forog.

Tehát amikor gazdasági értelemben
kerül szóba a projektem fenntarthatósága,

a fő kérdés számomra,
hogy kié lesz a nyereség.

Tegye fel a kezét,
aki élt már valamennyit

vályogházban!

Chris Anderson, nem látom a kezed!

(Nevetés)

Ön? Rendben.

Hát igen.

Alig ismerjük,

pedig kb. hárommilliárd ember a bolygón

ilyen házakban él.

A föld hagyományos építőanyag

úgy Európában, mint Afrikában.

Furcsa módon

a sarat nem tartják arra érdemesnek,
hogy az egyetemeken tanulmányozzák...

ezért elvittem a Harvardra,

(Nevetés)

pontosan 60 tonnányi agyagot, egyenesen

az építész kar főbejárata elé.

A hallgatók és az egész kar
felgyűrte az inge ujját,

összesarazta kezét,

és barátságos közösségi térré
alakította át az utcára néző oldalt.

Gyerekek másszák meg az építményt,

a rámpát görkorcsolyázók használják,

diákok töltik ott az ebédszünetet.

Különösen jó volt látni,
hogy hányan megtapogatják a falat,

pedig általában nem szoktuk
körüljárni a várost falakat simogatva.

(Nevetés)

(Nevetés)

Persze ez a fal csak egy kisebb projekt,

de az épület-tudatosság
és a nevelés szempontjából

olyan, mint egy akupunktúrás pont.

Tény, hogy egyre több országban
nem engednek már

földből építeni tehertartó építményeket,

noha hagyományosak,
és már évszázadok óta állnak ilyenek.

Nem azért, mert gyenge az anyaguk,

hanem mert nincsenek
építészek és mérnökök,

akik tudnának bánni ezzel az anyaggal.

Tehát nagy szükség van az oktatásra

minden szinten: szakmunkások, mérnökök,

építészek részére egyaránt.

Ugyanilyen fontos
a technológia fejlesztése,

például az előregyártott elemeké, amikkel
munkatársam, Martin Rauch foglalkozott.

Ő osztrák művész, és a földből készülő
struktúrák szakembere.

eljárásokat dolgozott ki
döngöltföld-elemekre,

olyan döngöltföld-elemek előregyártására,

amelyek már tartalmazzák a szigetelést,
a fal fűtését és hűtését,

és mindenféle olyan
elektromos szerelvényt,

amit egy többszintes épületbe
be lehet építeni.

Ez azért fontos, hogy nagy kapacitással

és gyorsabban dolgozzunk,

ahogyan Svájcban
a Ricola Herb Center építkezésén is.

És végül, jó építési programokra is
szükségünk van,

amelyek bebizonyítják,
hogy ősi anyagokból is építkezhetünk

nagyon is korszerű módon.

Nem érdekes, milyen régi az anyag,

az számít csak, hogy milyen kreatívan
tudjuk ma használni.

Ez itt például a három hostel,

amit Kínában építtettem
a Baoxi nevű faluban,

busszal körülbelül
hat órányira van Shanghaitól.

Kívül bambuszfonatok alkotják,

belső magja pedig kő és döngölt föld.

Hagyományos építőanyagok.

A Kínai Nagy Fal is jórészt

döngölt földből épült,

de betonnal pótolják.

Gyorsan zajlik ez a folyamat.

Pár éven belül

Kína több cementet használ el,
mint az Egyesült Államok

az egész 20. században.

A természetes építőanyagok
lecserélésének folyamata

olyan anyagokkal,

amelyek előállítása sok energiát igényel,

és rengeteg széndioxid-kibocsátással jár,

egyértelműen hozzájárul
a klímaváltozáshoz.

Van más választásunk: az agyag, a kő,

a faanyag, a bambusz és a föld

mindenféle célra megfelel.

Ez itt például egy irodaépület,

amit mi építettünk az
Omicron Electronics Austriának.

Az agyag nemcsak bolygónknak,
de az emberi testnek is egészséges.

Közönséges anyag,

ami mégis high-tech szinten teljesít.

A földből készült falak természetes módon
szabályozzák a páratartalmat,

így biztonságban tartják
a nagyon érzékeny eszközöket.

Ez a fal az én otthonomban van,

ez a mi párásítónk.

Imádjuk ezt a hat tonnányi sarat otthon,

és nem csak azért,
mert egészséges és fenntartható.

Ősi melegsége mélyen megérint.

Nagy álmom, hogy felhőkarcolót építsek
agyagból, Manhattan közepén.

(Nevetés)

Tényleg.

(Taps)

Nem is olyan bolondság ez,

ha a jemeni agyagtégla-városra,
Sibámra gondolunk,

amit a 16. században építettek,

és már 500 éve áll.

Ami akkor lehetséges volt,
ma is lehetséges,

és hozzáigazíthatjuk minden
technikai tudásunkat

ehhez az ősi anyaghoz,

hogy kielégítse az összes
igényünket és álmunkat.

Körülöttünk és közvetlenül a lábunk alatt

csodálatos természetes

építőanyagok vannak.

Használjuk tehát őket!

Meg vagyok győződve róla,

hogy otthonaink, munkahelyeink, városaink

egészségesebbek, fenntarthatóbbak

emberibbek

és gyönyörűek lesznek.

Köszönöm.

(Taps)