Elképesztő díszlettervek zene és technológia ötvözésével

Egy vázlattal indul; majd kifejlődik az elképesztő méretű vizuális mestermű, mely az emberi összetartás gyümölcse. A legendás művész és díszlettervező, Es Devlin végigvezet bennünket munkásságának vizuális útján, beleértve olyan ikonikus színpadi szobrokat, mint amilyet Beyoncé, Adele, Kanye West, U2 és más előadók számára készített, illetve megosztja velünk a 2020-as dubaji világkiállításra készült tervét.

[E.M.Forster: Szellem a házban c. regényét Réz Ádám fordította – A lektor megjegyzése]

Jeleneteket láthatunk
a Lehman-trilógia című darabból,

mely a nyugati kapitalizmus
eredetét követi nyomon

három órában,

három színésszel és egy zongorával.

Az én szerepem volt a díszlet
megtervezése

és a mű lefordítása vizuális nyelvre.

A darab bemutatja
az atlanti-óceáni átkelést,

az alabamai gyapotföldeket,

New York sziluettjét

és mindezt egyetlen
forgó kockába helyeztük el,

évszázadokon átívelő
egyfajta kinetikus moziba.

Olyan, mint egy hangszer,

melyen három előadó játszik.

Amint lépésről lépésre bemutatják

a Lehman-testvérek életét,

mi, a közönség,

közelebb kerülünk

az összetett pénzügyi világrendszerek
egyszerű emberi eredetéhez,

melyek hatalmukban tartanak még ma is.

Fiatalkoromban én is
játszottam hangszeren.

Kedvencem volt a hegedű.

Az energia meghitt áramlását jelentette.

A szívünkhöz emeljük
ezt az organikus szobrot,

és egész testünk energiáját
adjuk át ennek a kis fadarabnak,

és halljuk, ahogy zenévé formálja.

Sosem voltam kifejezetten ügyes hegedűs,

de régen a második hegedűsök
hátsó sorában ülhettem

a Hasting Youth Zenekarban,

cincogva a kottát.

Mind cincogtunk,

és csodáltuk a belőle létrejött
szimfonikus hangzást,

mely sokkal szebb és erőteljesebb volt,

mint bármi, amire egyedül
képesek lettünk volna.

Most, hogy nagyszabású
előadásokat készítek,

olyan csapatokkal dolgozom,

amelyek legalább
egy szimfonikus zenekar méretűek.

Nem számít, hogy éppen

ilyen hatalmas forgó sakkbábu-alakú
időgépeket készítünk

Richard Wagner egyik operájához,

vagy cápaakváriumokat
és hegyeket Kanye Westnek,

mindig arra törekszünk,
hogy a legkifejezőbb szobrokat,

a legköltőibb kommunikációs
eszközt formáljuk a közönség felé.

Költőin pedig

a nyelv legtöményebb változatára gondolok,

pl. egy dalszövegre,

egy megfejtésre váró költői rejtélyre.

Amikor Beyoncé Formation turnéjának
megtervezésére készültünk,

megnéztük az összes dalszöveget,

és rátaláltunk erre a versre,
amit Beyoncé írt.

„Volt egy tévéprédikátor,
amikor rémálomból ébredtem,

azt ígérte, mond értem egy imát,
ha a tévére teszem a kezem.

Ez az első emlékem az imáról,
mint elektromos hullám rohanásáról.”

Ez a tévé, amely imádságot közvetített
a még gyermek Beyoncénak,

ez a forgó monolit lett,

amely Beyoncét vetítette ki
a stadion teljes területére.

A stadion olyan, mint egy gyülekezet,

százezer emberből álló ideiglenes tömeg,

akik mind azért jöttek,
hogy együtt énekeljenek,

de azért is, hogy bizalmas
kapcsolatba kerüljenek az előadóval.

Mi pedig, amikor megtervezzük
a koncertet, meghittségre törekszünk

tömegi szinten.

Általában vázlatokkal kezdődik.

Felvázoltam ezt a közel 20 méteres, forgó,

kivetített portrét az előadóról,

aztán kettétéptem a papírt.

Eltéptem az álarcot,

hogy hozzáférjek
az alatta megbújó emberhez.

Egy dolog felvázolni valamit,
de persze, átalakítani egy vázlatot

szállítható, forgó, hatemeletes építménnyé

kiváló mérnöki munkát igényelt,
három hónapos állandó készültséggel,

amikor végre megérkeztünk Miamiba,

és megkezdtük a turnét 2016 áprilisában.

(Videó: Éljenzés)

(Zene: Beyoncé - Formation)

Beyoncé: Ti gyűlölködők
az elcsépelt illuminatit emlegetitek

Paparazzi, kapd le a szettem
és a pimaszságom

Önfeledt vagyok a Givenchy ruhámban

Annyira megszállott vagyok,
hogy a Roc nyaklánca is rajtam van

Apukám alabamai,

anyukám lousianai

Keverj össze egy kreolt egy négerrel,

texasi munkás lesz az eredménye

(Zene vége)

Es Devlin: A munkámat...

(Éljenzés, taps)

Köszönöm.

(Éljenzés, taps)

A munkámat színpadi szobrászatnak nevezem,

de amit valójában formálunk,
az a közönség élménye,

és rendezőkként és tervezőkként

felelősséget kell vállaljunk

minden percért,
amelyet a közönség velünk tölt.

Kicsit olyan, mintha pilóták lennénk,

akik a repülési útvonalon
százezer utast szállítanak.

A kanadai előadó, The Weeknd esetében

egészen szó szerint értelmeztük a repülést

egy hajtogatott papírrepülő formájában,

mely a nézők feje felett szállt fel,

repülés közben összetört, bonyodalmak,

majd a hamuból újjászületve felszállt

a koncert végén.

Minden repülésnél

a legérzékenyebb rész
a felszállás, a kezdet,

mert amikor popkoncertet tervezünk,

a legfőbb elem, amellyel dolgozunk,

teherautóval vagy stábbal nem szállítható.

Nem kerül semmibe,

mégis már a koncert kezdete előtt betölti
az aréna levegőjének minden részecskéjét.

Ez a nézők várakozása.

Mindenki hoz egy történetet
arról, hogyan került oda,

a megtett távolságról,

a több hónapi munkáról,
amellyel a jegy árát megkeresték.

Van, hogy az aréna előtt
töltik az éjszakát,

és a mi elsődleges feladatunk
megjutalmazni ezt a várakozást,

megjutalmazni őket
az előadó első megpillantásával.

Amikor férfiakkal dolgozom,

előszeretettel alakítják
a zenét metaforákká:

űrutazássá, hegyekké.

De nők esetében álarcokkal
s háromdimenziós portrékkal dolgozunk,

mert a női előadó rajongói

a nő arcára vágynak.

Amikor a nézők megérkeztek
Adele első koncertjére öt év után,

ez a kép fogadta őket:
Adele álomra csukódott szeme.

Hogyha figyelmesen hallgatóztak,

hallatszott Adele alvó lélegzete,
ahogyan az arénában visszhangzott,

várva az ébredést.

Így indult a koncert.

(Videó: Éljenzés, taps)

(Zene)

Adele: Helló.

(Éljenzés, taps)

Es Devlin: A U2-val átvezetjük a nézőket

három évtized politikáján,
költészetén és zenéjén.

A sok hónap alatt az együttessel
és kreatív csapatukkal egyeztetve

mindig visszatért ez a vázlat.

Ez a vonal, ez az utca.

Az utca, mely összeköti
az együttes múltját és jelenét,

a kötél, melyen aktivistaként
és művészként táncolnak,

egy valós film,

mely engedi, hogy az együttes
főhőse lehessen

a saját költészetének.

(Zene: U2 - Where the Streets
Have No Name)

Bono: Futni akarok

El akarok bújni

Le akarom rombolni a falakat

Amik bent tartanak

Es Devlin: A koncert vége olyan,
mint a repülés vége.

Megérkezés.

Visszatérés a színpadról a nézőtérre.

Az angol Take That együttessel

a koncert végén 24 méteres
gépembert helyeztünk

a nézők közé.

(Zene)

Tudtuk, hogy a zenét
mechanikává varázsolni,

és ezt megvalósítani
gyakorlatilag képtelenség.

Az első három megkeresett mérnök
elutasította az ötletet.

Végül úgy sikerült megoldanunk,

hogy a teljes vezérlőrendszert
egyben tartottuk,

miközben az országot jártuk.

Össze kellett hajtogatnunk
egy platós teherautóra,

hogy egészben tudjuk szállítani.

Ez természetesen azt jelentette,

hogy a fej méretét teljesen
a legalacsonyabb autópályahíd szabta meg,

amely alatt át kellett mennünk útközben.

Kiderült,

hogy van egy elkerülhetetlen és
bosszantóan alacsony híd

Hamburg közelében.

(Nevetés)

(Zene)

Egy másik, műszakilag bonyolult
darab, amelyen dolgoztunk,

a Carmen opera

az ausztriai Bregenzer Festspielére.

Megterveztük Carmen kezeit,
ahogy kiemelkednek a Boden-tóból,

és egy pakli kártyát dobnak a levegőbe,

amelyek az ég és a víz között lebegnek.

E röpke mozdulatnak,
a csuklók hajlításának

olyan szoborrá kellett válnia,

amely képes kiállni két telet Ausztriában.

Rengeteg dolog nem látható ezen a képen,

amely lényeges munkát végez.

Rengeteg nehezék és váz
tartja ezt az egészet hátulról,

és mutatok önöknek néhány képet,
melyek nem láthatók a honlapomon.

Ilyen egy díszlet hátulja,

a rész, melyet nem arra terveznek,
hogy a nézők lássák,

működése mégis jelentős.

Ez az igazi dilemma

olyan művésznek,
aki színpadi díszlettervező,

mert annyi minden, amit készítünk mű,

csupán illúzió.

Mégis minden művész arra törekszik,
hogy az igazságra mutasson rá.

Folyton azt kérdezzük magunktól:

Lehet-e az igazat közvetíteni
hamis dolgokkal?

Amikor elmegyek a koncertekre,
amelyeken dolgoztam,

sokszor azt veszem észre,
hogy egyedül én nem nézem a színpadot.

Azt nézem, amit ugyanannyira
lenyűgözőnek találok:

a közönséget.

(Éljenzés)

Hol máshol láthatunk ilyet?

(Éljenzés)

Ennyi ember együtt, összetartva,

teljes lényükben és teljes figyelemmel.

Az utóbbi időben ebből ered
a munka, amelyet végzek:

a közönség együttes hangjából.

A Poem Portraits közös vers.

A londoni a Serpentine Galériából indult,

és bárki hozzáadhatott
egy-egy szót a közös vershez.

A hatalmas LED portré helyett,

amely a stadionban volt kivetítve,

itt a közönség minden tagja

magával viheti a saját portréját,

amely beleszövődött a szavakba,

melyekkel kiegészítette a közös verset.

Így a folyamatosan fejlődő mű
egy töredéke velük marad.

Jövőre a közös vers építészeti alakot ölt.

Ez az Egyesült Királyság-pavilon
terve a 2020-as világkiállításra.

Az Egyesült Királyság...

Soha nem éreztem ennyire
megosztottnak, mint most.

Soha nem voltak ennyire
hangosak az eltérések.

Soha nem éreztem
ennyire szükségét helyeknek,

ahol a hangok egyensúlyba kerülhetnek.

Azt remélem, hogy ez a faépület,
ez a fahangszer,

akárcsak a hegedű, amelyen régen
játszottam, olyan hely lehet,

ahol az emberek hozzáadva a szavukat

belépnek egyik végén,

s az épület másik felén kilépve láthatják,

hogy a szavuk része lett
a közös versnek, a közös hangnak.

(Zene)

Ezek a gépi tanulás egyszerű kísérletei.

A közös verset összeállító
algoritmus egészen egyszerű.

Olyan, mint a prediktív szöveg,

csak a 19. század költőinek
több millió szavából tanult.

Ha úgy nézzük, az intelligencia,
a múlt és a jelen ötvözete,

szerves és mesterséges.

Ihletet nyertünk
Stephen Hawking szavaiból.

Élete vége felé egyszerű kérdést tett fel:

Ha az ember mint faj
egy idegen, fejlett életformával,

egy fejlett civilizációval találkozna,

hogyan kommunikálna vele?

Bolygóként milyen
közös nyelvet beszélnénk?

A fény nyelve minden közönséget elér.

Mindegyikünket megragadja,
mégis megfoghatatlan.

A színházban minden munkát
sötétben kezdünk, fény nélkül.

Átdolgozzuk az éjszakát, hogy a fényeket
összpontosítsuk, beprogramozzuk,

próbálunk új módokat találni
a fény faragására.

(Zene)

Ez a munkánk portréja,

mindig új módjait keressük
a fény újra- és átformálásának,

minden dologra találunk szavakat,
melyeket nem kell kimondanunk.

Azt el kell árulnom önöknek,

hogy abból, amit itt mutattam önöknek,

már semmi sem létezik fizikai formában.

(Zene)

A legtöbb dolog,
amelyet az előző 25 évben készítettem,

már nem létezik.

De a munkánk emlékekben,
szinaptikus szobrokként marad meg,

azok elméjében,

akik valaha ott voltak a közönségben.

(Zene)

Valahol olvastam,
hogy a vers, amelyet fejből tudunk,

mindig velünk marad,

nem tudjuk elveszíteni.

Még ha a házunk leég is,
és mindenünk odavész.

Befejezésül megosztanék néhány
sort, melyeket régen tanultam meg.

(Zene)

Az angol regényíró, E.M. Forster írása,

1910-ből, néhány évvel azelőtt,
hogy Európa, az én földrészem,

(Zene)

elkezdte saját magát szétszakítani.

(Zene)

Az összefogásra való felszólítása
még most is ott visszhangzik

a ma megoldandó dolgainkban.

(Zene)

„Csak összekötni! Ennyiből állt
az egész prédikációja.

Csak összekötni a prózát a szenvedéllyel,

akkor mindkettő felmagasztosul,

és az emberi szeretet felszáll a csúcsra.

Legyen vége a töredékes életnek.”

Köszönöm a figyelmet.

(Taps) (Ujjongás)