A nacionalizmus és a globalizmus békés egymás mellett élése

Miért kellene választanunk nacionalizmus és globalizmus között, aközött, hogy szeressük a hazánkat és törődjünk a világgal? Ebben a deklaráltan globalisták és nacionalisták számára egyaránt tanulságos beszédben Wanis Kabbaj kifejti, hogyan utasíthatjuk el e megosztó, bináris gondolkodást – és lehetünk egyszerre büszke polgárai saját országunknak és a világnak.

Úgy két hete rákerestem a Twitteren
a "nacionalista" alapszóra.

A találati lista igen sokszínű lett,

köztük olyan kifejezésekkel, mint
"nekibátorodott rasszista agykárosult,"

(Nevetés)

"fehér felsőbbrendűség-elvű idióta,"

"fasiszta zoknibáb,"

(Nevetés)

"orwelli, hitleri, lidérces."

Aztán rákerestem a "globalista" szóra,

és olyanok jöttek ki, mint
"szocialista országkiárusítás,"

"gusztustalan kollektivista propaganda,"

"elitista pénzpiaci hűbérurak,"

"lelketlen kozmopolita patkányok."

(Nevetés)

E szavak kegyetlenek és gusztustalanok,
még a közösségi média mércéje szerint is.

Viszont híven tükrözik napjaink
egyik legalapvetőbb kérdésének

húsbavágó voltát:

Nacionalizmus vagy globalizmus –
mi a haladás legjobb útja?

A kérdés hatással van mindenre,
ami fontos számunkra:

kulturális identitásunkra,

jólétünkre,

politikai rendszerünkre,

bolygónk egészségére,
egyszóval: mindenre.

Itt van tehát egyfelől a nacionalizmus.

A Collins definíciója szerint
"valakinek a nemzete iránti odaadása,"

ugyanakkor "a nemzeti érdekeket

a nemzetközi szempontok
fölé helyező doktrína" is.

A nacionalisták szemében
modern társadalmunk nemzetalapú:

egyazon föld, történelem, kultúra
részesei vagyunk, és megvédjük egymást.

E hatalmas, zűrzavaros világban

a nemzetállamiságot tartják a társadalmi
stabilitás egyetlen lehetséges útjának.

Az aggódó globalisták viszont óva intenek:

az önközpontú nacionalizmus
könnyen fordulhat csúnya világba.

Láttuk a 20. század fasiszta rendszereit:

véres háborúk, áldozatok milliói,
mérhetetlen károk.

A másik oldalon a globalizmus áll.

Az Oxford Living Dictionary
így definiálja:

"a gazdaság- és a külpolitika globális
alapon történő tervezése

vagy működtetése."

A nacionalisták szemében a globalizmus
villámgyorsan lerombolja,

amit elődeink évtizedek alatt
építettek fel.

Mintha leköpnénk hőseink emlékművét:

kikezdi nemzeti szolidaritásunkat,

és ajtót nyit az idegen inváziónak.

A globalisták azzal érvelnek, hogy csak
a globális kormányzás képes kezelni

nagy, nemzetek feletti problémákat:

a nukleáris fegyverkezést,

a világméretű menekültválságot,

a klímaváltozást, a terrorizmust,

vagy akár az emberfeletti mesterséges
intelligencia következményeit.

Keresztúthoz érkeztünk,

és választanunk kellene:

nacionalizmus vagy globalizmus?

Mivel már négy kontinensen is éltem,

mindig is érdekelt a kérdés.

De az egész egy teljesen új szintre
került, amikor ezt tapasztaltam:

a nacionalista szavazatok
legerőteljesebb felívelése következett be

a nyugati demokráciákban
a második világháború óta.

Hirtelenjében az egész
már nemcsak elmélet volt.

Úgy értem, e politikai mozgalmak
olyan eszmékkel értek el sikereket,

amelyek könnyen jelenthetik
francia állampolgárságom elvesztését,

csak mert észak-afrikai vagyok,

vagy hogy nem jöhetek többé
haza az USA-ba,

mert egy muszlim többségű
országból származom.

Ha valaki demokráciában él,

az él benne, hogy a kormánya
mindig meg fogja védeni,

amíg ő is betartja a törvényeket.

A nemzeti populizmus felemelkedésével,

hiába vagyok a lehető legrendesebb polgár,

el kell fogadnom, hogy a kormányom
olyan okok miatt bánthat engem,

amelyekre semmilyen befolyásom nincs.

Ez elég felkavaró.

Engem viszont a kérdés folytonos
újragondolására késztetett és arra,

hogy nézzek mélyebbre.

Minél többet gondolkodtam a dolgon,

annál inkább megkérdőjeleztem
magát a kérdést is.

Miért kellene választanunk nemzetállamiság
és globalizmus között,

aközött, hogy szeressük a hazánkat
és törődjünk a világ sorsával?

Semmi okunk erre.

Nem kell választanunk a család és a haza,

sem a vallásunk és országunk közt.

Már most is összetett identitással bírunk,
és remekül elvagyunk annak aspektusaival.

Miért kellene választanunk
ország és világ között?

Mi lenne, ha ezen abszurd döntéshelyzet
elfogadása helyett

inkább felvennénk a harcot ezzel
a veszélyes bináris gondolkodással?

Kedves globalisták a közönség soraiban,

azt kérdem önöktől:

Amikor azt mondom, "nacionalista,"
milyen kép jelenik meg az elméjükben?

Valami ilyesmi?

Higgyék el, én is szoktam erre gondolni.

De szeretném, ha megjegyeznék,
a legtöbb ember számára

a nacionalizmus inkább ezt jelenti.

Vagy talán ezt.

Tudják, az a belső valami,

amikor épp valami érthetetlen
olimpiai sportágat néznek a tévében –

(Nevetés)

várjanak –

és a nemzeti színeiket viselő
ismeretlen sportoló puszta látványától

rögtön tűzbe jönnek.

Felmegy a pulzusuk,

felszökik a stressz-szintjük,

állnak a tévé előtt,

és szívből ordítva drukkolnak
annak a sportolónak.

Ez a nacionalizmus.

Hogy az emberek örülnek,
hogy együtt lehetnek,

hogy egy nagy nemzeti
közösséghez tartoznak.

Mi rossz lenne ebben?

Önök, globalisták, talán úgy gondolnak
a nacionalizmusra,

mint egy régi, 19. századi eszmére,
ami elhalásra ítéltetett.

Sajnálattal közlöm, hogy a tények
önök ellen beszélnek.

Amikor a World Values Survey
megkérdezett több mint 89 000 embert

úgy 60 országból,

mennyire büszkék a hazájukra,

88,5% vallotta "nagyon büszkének,"
vagy "meglehetősen büszkének" magát.

88,5%!

A nacionalizmus nem fog egyhamar kiveszni.

Ez egy erőteljes érzés,
amely egy másik tanulmány szerint

az egyéni boldogság
nagyon fontos fokmérője.

Őrület, de a személyes boldogságunk jobban
összefügg a nemzeti elégedettséggel,

mint más, logikusnak tűnő tényezőkkel,
mint pl. a család bevételeivel,

a munkahelyi elégedettséggel,

vagy az egészségi állapotunkkal.

Ha tehát a nacionalizmus boldoggá tesz,

miért kéne tőle megfosztani az embereket?

Globalista társaim! Ha rám hajaznak,

önök talán emberbaráti okokból
kötődnek a globalizmushoz,

és örömmel tölti el önöket annak
néhány 1945 óta elért eredménye.

Végül is, a kontinensek nagy részén
folyamatosan béke honol;

a mélyszegénység aránya
világszerte csökken;

és több mint két milliárd ember
életszínvonala, különösen Ázsiában,

látványos javulást mutat.

De a tanulmányok rámutatnak
a globalizmus sötét oldalára is.

Otthagyták az út szélén

a nyugati középosztály
tagjainak százmillióit,

akiknek a jövedelme több mint két,

egyes tanulmányok szerint
három évtizede stagnál.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül
ezt az óriási problémát.

Kollektív energiáinkat inkább
arra kellene használnunk,

hogy megoldást találjunk
a globalizmus eme visszásságára,

ahelyett, hogy megosztó harcot
vívunk a nacionalizmus ellen.

Most az itt ülő nacionalistákhoz szólok.

Van néhány lenyelésre váró,
nem bináris békám az önök számára is.

(Nevetés)

Amikor azt mondom, "globalista",
mi jut eszükbe?

Megközelíthetetlen,
felső tízezerbeli plutokraták?

(Nevetés)

Vagy talán a szívtelen, kapzsi
Wall Street-i figurák?

Vagy esetleg a vegyes családok sarjai,
amilyen én is vagyok,

egy nagy kozmopolita metropoliszban.

Nos, emlékeznek még az imént említett
World Values Survey felmérésére?

Volt egy másik izgalmas megállapításuk is:

A világ lakosságának 71%-a értett egyet
a kijelentéssel, miszerint

"én a világ polgára vagyok."

Tudják, ez mit jelent?

Legtöbbünk egyidejűleg büszke a hazájára,

és vallja magát világpolgárnak.

És ez még semmi.

A magukat világpolgárnak vallók
erősebb nemzeti büszkeséget mutattak,

mint akik visszautasították e címkét.

Egyszer s mindenkorra, globalistának lenni
nem jelent hazaárulást.

Csak annyit tesz, hogy kellő
szociális empátiával bírunk,

és odafigyelésünk kiterjed
az országhatáron túlra.

Amikor saját nemzeti érzeteim
mélyét firtatom,

a globalizmussal szembeni
egyik szorongásom tárgya

a nemzeti identitás:

Hogyan őrizzük meg mindazt,
amitől különlegesek vagyunk,

amitől mások vagyunk,

ami összehoz minket?

Ahogy erről gondolkodtam,
valami furát fedeztem fel:

nemzeti identitásunk legfőbb
összetevőinek javarésze

nemzeti határainkon kívülről
kerül hozzánk.

Gondoljanak csak a betűkre,
amiket naponta használunk.

Nem tudom, tudják-e,

de az általunk használt latin írásjelek
és a latin ábécé

több ezer évvel ezelőttről,

a Nílus környékéről származik.

Az egész egy ilyesféle ökörrel kezdődött,

amit egy írnok egy elegáns hieroglifa
formájába öntött.

Egy sínai sémi átírta a hieroglifát,

ebből lett az "alef" betű.

Az alef továbbutazott a főníciaiakkal
és Görögországnál elérte Európa partjait,

ahol is "alfa" lett belőle,

ez pedig a mi "A" betűnk anyja.

Így lett egy egyiptomi ökörből
a mi A betűnk.

(Nevetés)

Ugyanez történt az egyiptomi házzal,
amiből "bet", "béta" majd "B" betű lett.

Az egyiptomi halból pedig "daleth",
"delta" majd "D".

A legsarkalatosabb okirataink
tele vannak egyiptomi tehenekkel,

házakkal és halakkal.

(Nevetés)

És annyi más példa is van.

Ott az Egyesült Királyság és monarchiája.

II. Erzsébet?

Német felmenők.

A királyi címer feliratai?

Mind franciául van,
egyetlen angol szó nélkül.

Vagy vegyük Franciaországot
az ikonikus Eiffel-toronnyal.

Mi inspirálta?

Az Amerikai Egyesült Államok –

no nem Las Vegas,

hanem a 19. századi New York.

(Nevetés)

A 19. század közepén ez volt
New York legmagasabb építménye.

Emlékezteti önöket valamire?

Gyakran gondolunk úgy Kínára,
mint egy önmagába zárt civilizációra

a Nagy Fal védelme mögött.

De gondoljuk csak át még egyszer!

Mi Kína hivatalos ideológiája?

A marxizmus, "made in Germany."

Kína egyik legnagyobb vallása?

A buddhizmus, Indiából importálva.

India kedvenc szabadidősportja?

A krikett.

Nagyon szeretem Ashis Nandy idézetét:

"A krikett indiai játék, amit teljesen
véletlenül a britek fedeztek fel."

(Nevetés)

Emlékezetes példái ezek annak, hogy amit
nemzeti hagyományainkban igazán kedvelünk,

valójában korábbi globalizációs
hullámokból ered.

Az egyes szimbólumok mögött pedig
olyan komplett nemzeti tradíciók állnak,

melyek a globalizáció nélkül
nem is létezhettek volna.

Példaként egy világkedvenc
nemzeti hagyomány jut eszembe:

az olasz konyha.

Barátaim, ha egyszer lehetőségük adódik

elmenni egy szuperautentikus
olasz étterembe,

ahol csak ókori
római étkeket szervíroznak,

azt tanácsolom: ne menjenek!

(Nevetés)

Hatalmasat csalódnának.

Se spagetti, se "pasta" –

ezek valójában szicíliai ételek
a nyolcadik századból,

az arab uralom idejéből.

Se tökéletes "espresso",
se tejszínes cappuccino –

merthogy ezek meg, Jemen útba ejtésével,
Abesszíniából jöttek a 17. században.

És persze, sehol egy rendes
Pizza Napoletana –

hogy is készíthettek volna ilyet
az Újvilág paradicsomai nélkül?

Viszont valószínűleg szervíroznának
jó sok kását,

némi zöldséget –főként káposztát –,
egy kis sajtot,

és ha mázlijuk van,

a korabeli ínyencségek netovábbját –

mmm, hizlalt pelét jól átsütve.

(Nevetés)

Szerencsére e konyha eredetiségét
nem óvták fanatikus hagyományőrzők.

Nem. Ez egy nyitott folyamat volt,

mely felfedezők, kereskedők, utcai árusok
és kreatív amatőrök keze alatt alakult.

A globalizáció sok tekintetben
lehetőséget nyújt

saját tradícióink megkérdőjelezésére,
újraélesztésére, újraértelmezésére,

vonzóbbá tételére, hogy folyamatosan
elevenek és időszerűek maradhassanak.

Véssék emlékezetükbe:

A legtöbb nacionalista
a világon globalista,

és a legtöbb globalista
a világon nacionalista.

Amit szeretünk nemzeti hagyományainkban,

sokszor országhatárainkon
kívülről származik.

És azért kalandozunk
országhatárainkon kívülre,

hogy felfedezzük ezeket.

A kérdés lényege tehát

nem a választás nacionalizmus
és globalizmus között.

A valódi kérdés az:
Hogyan csinálhatnánk mindkettőt jobban?

Komplex kérdés egy komplex világ számára,

mely kreatív, nonbináris
megoldásokért kiált.

Mire várunk hát?

Köszönöm.

(Taps)