A nő, aki átalakította az agyát | Barbara Arrowsmith- Young | TEDxToronto

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Barbara Arrowsmith-Young az Arrowsmith Iskola és Arrowsmith Program alapítója és igazgatója és „A nő, aki átalakította az agyát” című nemzetközi sikerkönyv szerzője.
Őt tartják azon gyakorlati módszer megalkotójának, amely a neuroplaszticitás alapelveit elsőként alkalmazta a tanulási nehézségek kezelésére.
Programját nemzetközi szinten 54 iskolában alkalmazzák.

Szeretnék megosztani egy titkot,

ami remélem nem marad
titok az előadás végére.

Igazi, őrült, mélységes szenvedéllyel
viseltetek az emberi agy iránt.

A tudomány azt tanította nekünk,
hogy agyunk alakít minket,

hogy ez tesz minket egyedülállóan azzá,
akik vagyunk.

És ha belegondolunk, az agyunknak
200 milliárd idegsejtje van.

Gondoljunk csak a világ népességére:
ez csupán 7 milliárd.

És nekünk többszáz billiónyi kapcsolat
van az agyunkban.

Ha magunk elé képzeljük
a Tejútrendszer összes csillagát,

több összeköttetés van az agyunkban,
mint ahány csillag együttvéve.

Tehát, ez a hihetetlenül összetett szerv,
amit hordozunk magunkkal mindenhová,

alakítja, hogy kik vagyunk.

Ez egy szűrő, amely megszűri
az érzékelésünket

és a tudásunkat önmagunkról,
másokról, a világunkról,

és a helyünkről ebben a világban.

És az a hihetetlenül lenyűgöző,

hogy nincs két teljesen egyforma agy.

Ha ránézel a melletted ülőre,

és megfigyeled az összes
testi különbséget köztetek:

az orrotok alakját, a szemetek színét,
a magasságotokat,

több különbség van a két agy között,

mint az összes fizikai
különbség kombinációja.

Tehát az agyunk tesz minket
egyedülállóan önmagunkká.

És én ma azért vagyok itt,
hogy megosszam veletek

a történetemet, arról,
hogyan tanultam meg,

nemcsak az agyunk formál minket,

de valójában mi is tudjuk
alakítani az agyunkat.

Az én történetem az első
osztályban kezdődött.

És az első osztályban mentális blokkot
azonosítottak nálam.

Azt mondták, hogy fogyatékosságom van.

És hogy soha nem fogok úgy tanulni,
mint a többi gyerek.

És valójában az üzenet abban az időben
hangos és világos volt.

Azt mondták, hogy meg kell tanulnom
ezekkel a korlátokkal együtt élni.

Ez 1957-ben volt, amely a
megváltoztathatatlan agy időszaka volt.

A gyerekkor mélységes
küzdelem volt számomra.

Nem tudtam leolvasni az órát.

Nem értettem a kapcsolatot az óra
nagymutatója és a percmutatója között.

Nem értettem a nyelvet.

A legtöbb, amit olvastam, vagy hallottam,
érthetetlen volt a számomra.

A konkrét dolgokat megértettem.

Ha valaki azt mondta nekem, hogy:
"Az az ember fekete kabátot visel",

fel tudtam idézni képet a fejemben,
és meg is értettem azt.

De nem voltam képes
megérteni fogalmakat,

képzeteket, vagy kapcsolatokat.

Tehát sok minden zavaros volt.

Eltűnődtem azon, hogyan lehet a
nagynéném az anyám testvére is egyben?

És azon, hogy az mit is jelent
valójában az, hogy 1/4?

Bármilyen elvont fogalom
bonyolult volt számomra.

Irónia és viccek: lehetetlen volt.

Így megtanultam akkor nevetni,
amikor a többi ember tette.

Az ok-okozati összefüggés
nem létezett a világomban.

Nem volt ok a történések mögött.

A világom összefüggéstelen
töredékek szétesett sorozata volt.

És végezetül a töredezett világképem

egy nagyon is töredezett
önképet eredményezett.

És ez még nem minden:
a testem egész bal fele olyan volt,

mint egy idegen lény, ami
nem kapcsolódik a többi részemhez.

A testem bal felével folyton
nekimentem mindennek.

Ha bármit felemeltem ezzel a bal
kezemmel, azt elejtettem.

Ha rátettem a bal kezemet
a forró tűzhelyre,

éreztem a fájdalmat,

de fogalmam sem volt, honnan jön.

Igazán önveszélyes voltam.

Anyám meg volt győződve róla,
hogy nem érem meg az 5 éves kort.

És, ha ez még nem lett volna elég,
térérzékelési problémám is volt.

Nem tudtam elképzelni
a háromdimenziós teret.

Nem tudtam a fejemben
térképeket alkotni.

Állandóan eltévedtem,
még a barátom házában is.

Átkelni az utcán rémisztő volt.

Nem tudtam megítélni,
milyen messze van az autó.

A geometria egy rémálom volt.

Hihetetlenül szégyelltem magam.

Úgy éreztem, hogy valami borzasztóan,
rettenetesen rossz velem.

És a gyermeki elmémmel, amikor hallottam,
hogy a diagnózis mentális blokk,

Én igazából azt hittem, hogy
egy fakocka van a fejemben,

ami nehézzé teszi a tanulást.

Nem volt egy darab fa a fejemben,
de nem jártam messze az igazságtól.

Ahogy később megtudtam,
gátak voltak az agyam kritikus részein.

Próbálkoztam az összes
hagyományos megközelítéssel,

mind az ellensúlyozásról szóltak,
és a probléma körüli munkáról,

találni egy erősséget, ami
támogatni tud egy gyengeséget.

Ezek nem a probléma gyökerét célozták,
sok erőfeszítést igényeltek,

és meglehetősen szerény
eredményeket hoztak.

Aztán a 8. osztályban elértem a határt.

Nem tudtam elképzelni,
hogyan mehetnék középiskolába,

hogyan tudnék még összetettebb
tananyagot kezelni.

Az egyetlen lehetőségként azt láttam,
hogy véget vetek az életemnek.

így elhatároztam,
hogy véget vetek a fájdalomnak.

És másnap reggel, amikor a sikertelen
öngyilkossági kísérlet után felébredtem,

lehordtam magam, hogy
még erre sem vagyok képes.

Tehát tovább küzdöttem.

És ami tovább hajtott, az részben
az apámtól tanult hozzáállás volt.

Apám feltaláló volt, és szenvedélyesen
hitt a kreatív folyamatokban.

Arra tanított, hogy ha van egy probléma,
és nincs megoldás,

akkor menj és hozz létre egy megoldást.

És egy másik dolog, amit megtanított,

hogy mielőtt megoldanál egy problémát,
meg kell ismerned a természetét.

Tehát folytattam a vadászatot.
Elmentem pszichológiát tanulni,

hogy megpróbáljam megérteni, mi a baj
velem, mi a problémlám forrása.

Aztán 1977 nyarán valami
sorsfordító történt.

Találkoztam egy olyan elmével,
mint az enyém.

Egy orosz katona volt az,
Lev Zasetsky.

Az egyetlen különbség köztünk az volt,
hogy az ő agyát egy golyó formálta,

míg az enyém ilyen volt születésem óta.

Zasestkyvel a zseniális orosz neurológus,
Alexander Luria

"Az összetört világú ember"
c. könyvének oldalain találkoztam.

Ahogy olvastam Zasetsky történetét,
nem tudta megmondani az időt,

úgy írta le, mintha sűrű ködben élne.
Minden csak töredék volt, dirib-darabok.

Ez az ember az én életemet élte.

Tehát így, 25 évesen, 1977-ben
már ismertem a problémám forrását.

Az agyam egy része a bal féltekén
nem működött.

Aztán rábukkantam Mark Rosenzweig
munkájára és ő mutatott egy megoldást.

Rosenzweig patkányokkal dolgozott,
és felfedezte, hogy

a patkányok ingergazdag és ösztönző
környezetben jobb tanulók.

Aztán megnézte az agyukat:

az agyuk fiziológiailag megváltozott,
hogy támogassa a tanulást.

És ez volt a neuroplaszticitás
működés közben.

A neuroplaszticitás egyszerű
szavakkal: az agy képessége, hogy

stimuláció hatására fiziológiailag
és funkcionálisan megváltozzon.

Tehát most már tudtam,
hogy mit kell tennem.

Meg kellett találnom a módját,
hogy dolgoztassam, eddzem az agyam,

hogy megerősítsem a gyenge részeket.

És ez volt a kezdete
az átalakulásomnak és életem munkájának.

El kellett hinnem, hogy az emberek
agya legalább annyira formálható,

mint a patkányoké,
sőt, remélhetően még inkább.

Így aztán megalkottam
az első gyakorlatot.

órákat használtam, mert az órák
egyfajta összefüggést jelentenek,

és én soha nem volt képes
megmondani az időt.

A két mutatós órával kezdtem,

hogy az összefüggések
feldolgozására kényszerítsem az agyam,

majd hozzátettem egy harmadik mutatót,
aztán egy negyediket, mert azt akartam,

hogy az agyam egyre keményebben és
keményebben és keményebben dolgozzon,

hogy összerakjon fogalmakat
és megértse a kapcsolatukat.

Körülbelül 3-4 hónapon belül tudtam,
hogy valami alapvetően megváltozott.

Mindig is szerettem volna
filozófiát olvasni,

de soha nem voltam képes megérteni.

És egyszer csak szabad bejárásom lett
egy filozófia könyvtárba.

Tehát bementem, és levettem
egy könyvet a polcról,

és véletlenszerűen kinyitottam
egy oldalon,

és elolvastam, és megértettem,
amit olvastam.

Ilyen még soha nem történt,
egész életemben.

És akkor azt gondoltam,
hogy ez talán véletlen,

lehet, hogy ez egy egyszerű könyv volt.

Így kihúztam egy másik könyvet a polcról,
kinyitottam, elolvastam, és megértettem.

és mire végeztem, könyvek százaiból
álló halom vett körül,

és képes voltam elolvasni
és megérteni minden oldalt.

Tehát tudtam, hogy valami megváltozott.

(Taps)

Köszönöm.

A kísérletem működött.
Az emberi agy képes volt a változásra.

Aztán elhatároztam, hogy létrehozok egy
gyakorlatot a testem idegenszerű részére.

És tudtam, hogy ehhez
a jobb agyfélteke egy területén,

a szomatoszenzoros kérgen kell dolgoznom,
amely az érzékelés területe.

Létrehoztam erre egy gyakorlatot
és már nem vagyok önveszélyes.

És aztán a térbeli problémát intéztem el,
mert belefáradtam, hogy mindig eltévedek,

és így létrehoztam erre egy másik
gyakorlatot, és már nem veszek el,

tudok térképet olvasni.
Nem kedvelem a GPS-t,

most már, hogy képes vagyok rá,
jobban szeretek térképet olvasni.

(Nevetés)

Tehát most már tudtam,
hogy az agy képes változni.

A neuroplaszticitás élő
emberi bizonyítéka voltam.

És amitől igazán megszakad a szívem,
az az, hogy még ma is találkozom

emberekkel, gyerekekkel, egyénekkel,
akik tanulási problémákkal küzdenek,

és még mindig azt mondják nekik,
amit nekem mondtak 1957-ben, hogy

meg kell tanulniuk együtt élni
a korlátaikkal, hogy ne merjenek álmodni.

Amit megtanultam 1977 óta, amikor
megismertem Zasetskyt és Luriát

és Rosenzweiget, az az, hogy igen,
az agyunk formál minket,

hatással van arra, miként tudunk
kapcsolatba lépni,

részt venni és létezni a világban,

és mindannyiunknak megvan
a maga egyedi profilja

kognitív erősségekkel és gyengeségekkel.

És ha van egy korlát, akkor nem
feltétlenül kell, hogy együtt éljünk vele.

Most már tudnunk a neuroplaszticitásról,

és ki tudjuk használni az agy
változtatható jellemzőit, hogy

olyan programokat hozzunk létre,

amelyek ténylegesen erősítik és ösztönzik
és megváltoztatják az agyunkat.

És 1966-ban Rosenzweig
a világ arcába dobta a kesztyűt.

Azt mondta, a kihívása a következő:

"Vegyük alapul, amit a patkányokról tanult
és alkalmazzuk azt az emberi tanulásra."

És fel kell karolnunk ezt a feladatot,

és kétségbe kell vonnunk a még ma is
működő általános gyakorlatot,

ami a megváltoztathatatlan
agy paradigmájából ered.

Közösen kell dolgoznunk azért,

hogy fogjuk azt, amit most
a neuroplaszticitásról tudunk,

és olyan programokat fejlesszünk,
amelyek valójában alakítják az agyunkat,

azért, hogy megváltoztassuk
a tanulás jövőjét.

Az álmom egy olyan világ,
amit mi teremtünk,

amelyben egyetlen gyermeknek
sem kell együtt élnie

a tanulási nehézség okozta folyamatos
küzdelemmel és fájdalommal.

Az álmom az, hogy a kognitív gyakorlatok
a tananyag normális részév válnak.

Az álmom az, hogy az iskola egy olyan
hellyé válik, ahová azért megyünk,

hogy az agyunkat erősítsük, hogy igazán
hatékony és eredményes tanulók legyünk,

bekapcsolódva a tanulási folyamatba, ahol
nem csak, mint tanulók merhetünk álmodni,

de meg is tudjuk valósítani álmunkat.

És számomra ez a tökéletes házasság

az idegrendszer tudománya
és az oktatás között.

Köszönöm