Szerelembe esni a könnyebbik rész

Tudtad, hogy beleszerethetsz bárkibe, ha felteszel neki 36 kérdést? Mandy Len Catron kipróbálta a módszert, működött, és erről írt is egy vírusként terjedő cikket (amit valószínűleg anyukád el is küldött neked). De... lehet ez valódi szerelem? Kiállja az idő próbáját? És mi a különbség a szerelembe esés, és a szerelmesnek maradás között?

Megjelentettem egy cikket

a New York Times Modern szerelem
rovatában idén januárban.

"Ha bele akarsz szeretni
valakibe, tedd ezt."

A cikk egy pszichológiai módszerről szól,

amit azzal a céllal fejlesztettek ki,
hogy mesterségesen szerelmet ébresszenek,

illetve a személyes élményeimről,
amikor kipróbáltam a dolgot

tavaly, egy nyári estén.

A folyamat elég egyszerű:

két idegen felváltva feltesz egymásnak 36,
egyre személyesebb kérdést,

majd mélyen egymás szemébe néznek,

négy percen át, szótlanul.

Íme néhány mintakérdés.

12.: Ha holnap egy új képesség, vagy
jó tulajdonság birtokában ébredhetnél,

mi lenne az?

28.: Mikor sírtál utoljára egy másik
ember szeme láttára?

És egyedül?

Mint látják, tényleg egyre személyesebbek
lesznek, ahogy haladunk előre.

30., ezt különösen kedvelem:

Mondd el a partnerednek,
miket kedvelsz benne;

légy különösen őszinte,

mondd el azt is, amit amúgy nem mondanál
el olyannak, akivel először találkoztál.

Mikor pár éve először hallottam
erről a tanulmányról,

a részlet, ami igazán meglepett,

az a hír volt, hogy két résztvevő

hat hónappal később összeházasodott,

és meghívták az egész
kutatócsoportot az esküvőjükre.

Persze nagyon szkeptikus voltam

az egész mesterségesen kreált szerelem
dologgal kapcsolatban,

ugyanakkor érdekelt is.

Amikor esélyt kaptam a kipróbálására,

valakivel, akit ismertem ugyan,
de nem annyira jól,

nem vártam azt, hogy szerelmes legyek.

De aztán megtörtént, és --

(Nevetés)

És gondoltam ez elég jó sztori,
így beküldtem a Modern szerelem rovatba

pár hónappal később.

Januárban jelent meg a cikk,

most pedig augusztus van,

szóval gondolom, néhányukban
felvetődött a kérdés,

együtt vagyunk-e még.

Azért gondolom,
hogy ezen tűnődhetnek,

mert az elmúlt hét hónapban

folyamatosan ezt a kérdést
kapom mindenhonnan.

És igazából erről a kérdésről
szeretnék ma beszélni.

De majd még visszatérünk rá.

(Nevetés)

Szóval egy héttel
a cikk megjelenése előtt,

nagyon izgatott voltam.

Az elmúlt pár évben
egy szerelmes sztorikról

szóló könyvön dolgoztam,

így hozzászoktam ahhoz, hogy a saját
élményeimet írom meg

a szerelemmel kapcsolatban a blogomon.

De egy blog poszt legfeljebb
pár száz megtekintést kap,

azok is többnyire a Facebook ismerősök,

és rájöttem, hogy a New York Times cikk

valószínűleg több ezres olvasottságú lesz.

Elég nagy figyelemnek tűnt ez

egy viszonylag új kapcsolat felé.

De mint kiderült,
fogalmam sem volt, mi vár rám.

Tehát a cikk péntek este

jelent meg az online felületen,

és szombatra ez történt
a blogom forgalmával.

Aztán vasárnap a Today Showtól és
a Good Morning Americatól is hívtak.

Egy hónap leforgása alatt a cikket
több, mint 8 millióan olvasták,

én pedig, finoman szólva,

nem voltam felkészülve ekkora figyelemre.

Egy dolog összeszedni a magabiztosságot,
hogy őszintén írhass

a szerelmi tapasztalataidról,

de rádöbbenni arra, hogy a szerelmi életed

nemzetközi híreseménnyé vált,
kicsit más --

(Nevetés)

és megint más tudatosítani,
hogy az emberek világszerte

őszintén érdeklődnek
az új kapcsolatod iránt.

(Nevetés)

És mikor hívtak, vagy emaileztek,
és tették ezt heteken át, minden nap,

mindig ugyanaz volt az első kérdés:

együtt vagytok még?

Amikor készültem erre a beszédre,

gyorsan rákerestem a bejövő leveleimben

az "Együtt vagytok még?" kifejezésre,

és rengeteg találatot dobott ki rá.

Tanulóktól, újságírókon át

barátságos idegenekig, mint ez itt.

Rádiós interjúkban is megkérdezték.

Sőt, egyszer beszédet tartottam,
és egy nő felkiáltott a színpadra,

"Hé, Mandy, hol a barátod?"

Én meg persze rögtön elvörösödtem.

Megértem, hogy ez ezzel jár.

Ha egy nemzetközi lapban
írsz a kapcsolatodról,

akkor számítanod kell arra, hogy
az emberek úgy érzik, kérdezhetnek róla.

De ekkora méretű érdeklődésre
nem voltam felkészülve.

A 36 kérdés önálló életet kezdett élni.

A New York Times még egy
folytatáscikket is megjelentetett

Valentin nap alkalmából,

mely írt az az olvasók különböző sikerű
saját élményeiről,

amikor kipróbálták a módszert.

Az első, ösztönös reakcióm
erre a hatalmas érdeklődésre az volt,

hogy elkezdtem nagyon
védeni a kapcsolatomat.

Nemet mondtam minden olyan megkeresésre,

mely együtt akart minket
szerepeltetni a médiában.

Tévéinterjúkat mondtam le,

és minden közös fotóra
való kérést elutasítottam.

Azt hiszem, féltem attól,
hogy akaratlanul is

a szerelembe esés egyfajta
jelképekké válunk,

amire nem éreztem magam alkalmasnak.

Persze megértem:

az embereket nem csak az érdekelte,
működik-e a módszer,

hanem, hogy tényleg működik-e:

azaz képes-e hosszan tartó
szerelmet kreálni,

nem csupán fellángolást, hanem igazi,
fenntartható szerelmet.

De úgy éreztem, ezt a kérdést
nincs módomban megválaszolni.

A kapcsolatom csupán pár hónapja tartott,

és úgy éreztem, eleve
helytelen kérdést tettek fel.

Mit mondana el nekik az,
hogy együtt vagyunk-e még?

Ha a válasz nem,

akkor vajon kevésbé lenne érdemes

kipróbálni a 36 kérdést?

Dr. Arthur Aron volt az első,
aki ezekről a kérdésekről írt

ebben az 1997-ben megjelent tanulmányban,

ám itt a kutató célja nem
romantikus érzések keltése volt.

Egyetemi hallgatók között akartak

közelebbi kapcsolatot kialakítani

a "hosszan tartó, fokozott, kölcsönös
személyes ön-közlés" által,

ahogy Aron nevezte.

Romantikusan hangzik, ugye?

De a módszer működött.

A résztvevők közelebb
érezték magukat egymáshoz,

és számos későbbi tanulmány felhasználta
Aron gyorsbarátság-módszerét,

hogy gyorsan bizalmat és meghittséget
hozzon létre idegenek között.

Használták a rendőri állománynál,
és egyéb közösségekben,

és használták ellentétes
politikai ideológiájú embereknél.

A történet eredeti verziója,

az, amit én is kipróbáltam tavaly nyáron,

ami a személyes kérdéseket
a négyperces szemkontaktussal párosítja,

megemlítésre kerül a cikkben,

de sajnálatos módon ez sosem jelent meg.

Pár hónappal ezelőtt
egy bölcsészeti egyetemen

tartottam előadást,

és egy hallgató megkeresett utána,

és félénken annyit mondott:

"Kipróbáltam a módszerét,
és nem működött."

Úgy tűnt, nem igazán érti,
miért történt ez.

"Úgy érted, nem lettetek szerelmesek
azzal, akivel próbáltad?" - kérdeztem.

"Nos..." Itt megállt.

"Azt hiszem, azt szeretné,
ha csak barátok lennénk."

"De jobb barátok lettetek?" - kérdeztem.

"Úgy éreztétek, jobban ismeritek egymást
a módszer alkalmazása után?"

Igenlően bólintott.

"Akkor mégis működött" - mondtam.

Nem hiszem, hogy ezt a választ várta.

Ami azt illeti, egyikünk sem
erre a válaszra vár,

ha szerelemről van szó.

29 éves voltam, amikor először

találkoztam a módszerrel,

és éppen egy bonyolult
szakításon mentem keresztül.

20 éves korom óta tartott az a kapcsolat,

tulajdonképpen teljes felnőttkoromon át,

és ő volt az első igazi szerelmem,

és fogalmam sem volt,
hogyan élhetnék nélküle, ha egyáltalán.

Így a tudományhoz fordultam segítségért.

Mindent áttanulmányoztam, amit csak
a szerelem tudományáról találtam,

és titkon azt reméltem, hogy valahogy
majd megvédenek a bánattól.

Nem tudom, akkoriban ez
tudatosult-e bennem --

úgy gondoltam, csak a készülő
könyvem miatt kutatok --

de visszatekintve elég nyilvánvaló.

Azt reméltem, ha felfegyverkezem
a szerelem tudományos ismereteivel,

akkor többé nem kell magam olyan rosszul
és magányosan éreznem, mint akkor.

És mindez a tudás valóban hasznosnak
bizonyult, bizonyos szempontból.

Türelmesebb vagyok a szerelemmel.
Nyugodtabb vagyok.

Magabiztosabban tudom kérni,
amit szeretnék.

Ugyanakkor magamat is tisztábban látom,

és érzékelem, hogy amit akarok,
az néha több,

mint amit ésszerűen el lehet várni.

Garanciát várok a szerelemtől,

nem csak azt, hogy ma szeressenek,

és hogy holnap is így legyen,

hanem hogy folyamatosan szeressen az,
akit én is végtelenül szeretek.

Talán épp ennek a garanciának
a lehetősége volt az,

ami igazán érdekelte az embereket,

mikor azt kérdezgették,
együtt vagyunk-e még.

A média úgy állította be
a 36 kérdés módszerét,

mint egy lehetséges rövidebb
utat a szerelem felé.

Mintha ezzel valamiképp csökkenteni
lehetne a kockázat egy részét,

és ez egy nagyon vonzó történet,

mert szerelembe esni fantasztikus érzés,

de ugyanakkor rémisztő is.

Abban a pillanatban, ahogy beismered,
hogy szeretsz valakit,

beismered, hogy van veszíteni valód,

és ezek a kérdések valóban
adnak egy keretet ahhoz,

hogy gyorsan megismerj valakit,

s egyúttal téged is megismerjenek,

és szerintem ez az,
amit legtöbbünk a szerelemtől vár:

hogy megismerjenek,
észrevegyenek, megértsenek minket.

De úgy gondolom, a szerelem esetében

túlságosan hajlamosak vagyunk
elfogadni a rövid verziót.

Azt a verziót, ami azt kérdezi,
"Együtt vagytok még?"

és beéri egy igennel vagy egy nemmel.

Így ehelyett a kérdés helyett

azt javaslom, tegyünk fel
bonyolultabb kérdéseket,

olyanokat, mint:

Hogyan döntöd el, ki méltó a szerelmedre,

és ki az, aki nem?

Hogyan maradsz szerelmes,
mikor bonyolult lesz a helyzet,

és honnan tudod,
mikor érdemesebb inkább feladni?

Hogy élsz együtt a kétellyel,

ami óhatatlanul belép minden kapcsolatba,

vagy még inkább,

hogyan élsz együtt a társad kételyével?

Nem feltétlenül tudom a választ
ezekre a kérdésekre,

de úgy hiszem fontos kiinduló
pontjai egy mélyebb párbeszédnek,

ami arról szól,
mit jelent szeretni valakit.

Szóval, ha erre kíváncsiak,

a kapcsolatom történetének
rövid verziója ez:

egy éve én és egy ismerősöm
kipróbáltunk egy módszert,

amit szerelem ébresztésének
céljával hoztak létre,

szerelmesek lettünk,

azóta is együtt vagyunk,

aminek nagyon örülök.

De szerelembe esni nem ugyanaz,
mint szerelmesnek maradni.

Szerelembe esni a könnyű rész.

A cikkem végén azt írtam,
"A szerelem nem megtörtént velünk.

Azért vagyunk szerelmesek, mert
úgy döntöttünk, azok szeretnénk lenni."

Kicsit megborzongok,
mikor ezt visszaolvasom,

nem azért, mert nem igaz,

hanem mert akkoriban
nem is vettem figyelembe mindazt,

ami ennek a döntésnek része.

Nem vettem figyelembe, hányszor kell még
mindkettőnknek meghozni ezt a döntést,

hányszor fogom még folyamatosan
ezt a döntést hozni,

anélkül, hogy tudnám,
ő is mindig mellettem dönt-e majd.

Szeretném, ha elég lenne
feltenni és megválaszolni 36 kérdést,

és a szerelem mellett dönteni valakivel,
aki kedves, nagylelkű és vicces,

aztán hírt adni erről a döntésről
a legnagyobb amerikai lapban.

Ehelyett azonban
a kapcsolatomat összekapcsoltam

egy olyan mítosszal,
amiben én sem egészen hiszek.

Nagyon szeretném, és alighanem
egész életemben az lesz a vágyam,

hogy ez a mítosz valódi legyen.

Szeretném a boldog végkifejletet,
amire a cikkem címe céloz,

ami véletlenül

az egyetlen része, amit nem én írtam.

(Nevetés)

Ehelyett azonban megvan az esélyem
dönteni, hogy szeressek valakit,

és a reményem, hogy ő majd viszont szeret,

ami rémisztő ugyan,

de ilyen a szerelem.

Köszönöm.