Megjelentettem egy cikket a New York Times Modern szerelem rovatában idén januárban. "Ha bele akarsz szeretni valakibe, tedd ezt." A cikk egy pszichológiai módszerről szól, amit azzal a céllal fejlesztettek ki, hogy mesterségesen szerelmet ébresszenek, illetve a személyes élményeimről, amikor kipróbáltam a dolgot tavaly, egy nyári estén. A folyamat elég egyszerű: két idegen felváltva feltesz egymásnak 36, egyre személyesebb kérdést, majd mélyen egymás szemébe néznek, négy percen át, szótlanul. Íme néhány mintakérdés. 12.: Ha holnap egy új képesség, vagy jó tulajdonság birtokában ébredhetnél, mi lenne az? 28.: Mikor sírtál utoljára egy másik ember szeme láttára? És egyedül? Mint látják, tényleg egyre személyesebbek lesznek, ahogy haladunk előre. 30., ezt különösen kedvelem: Mondd el a partnerednek, miket kedvelsz benne; légy különösen őszinte, mondd el azt is, amit amúgy nem mondanál el olyannak, akivel először találkoztál. Mikor pár éve először hallottam erről a tanulmányról, a részlet, ami igazán meglepett, az a hír volt, hogy két résztvevő hat hónappal később összeházasodott, és meghívták az egész kutatócsoportot az esküvőjükre. Persze nagyon szkeptikus voltam az egész mesterségesen kreált szerelem dologgal kapcsolatban, ugyanakkor érdekelt is. Amikor esélyt kaptam a kipróbálására, valakivel, akit ismertem ugyan, de nem annyira jól, nem vártam azt, hogy szerelmes legyek. De aztán megtörtént, és -- (Nevetés) És gondoltam ez elég jó sztori, így beküldtem a Modern szerelem rovatba pár hónappal később. Januárban jelent meg a cikk, most pedig augusztus van, szóval gondolom, néhányukban felvetődött a kérdés, együtt vagyunk-e még. Azért gondolom, hogy ezen tűnődhetnek, mert az elmúlt hét hónapban folyamatosan ezt a kérdést kapom mindenhonnan. És igazából erről a kérdésről szeretnék ma beszélni. De majd még visszatérünk rá. (Nevetés) Szóval egy héttel a cikk megjelenése előtt, nagyon izgatott voltam. Az elmúlt pár évben egy szerelmes sztorikról szóló könyvön dolgoztam, így hozzászoktam ahhoz, hogy a saját élményeimet írom meg a szerelemmel kapcsolatban a blogomon. De egy blog poszt legfeljebb pár száz megtekintést kap, azok is többnyire a Facebook ismerősök, és rájöttem, hogy a New York Times cikk valószínűleg több ezres olvasottságú lesz. Elég nagy figyelemnek tűnt ez egy viszonylag új kapcsolat felé. De mint kiderült, fogalmam sem volt, mi vár rám. Tehát a cikk péntek este jelent meg az online felületen, és szombatra ez történt a blogom forgalmával. Aztán vasárnap a Today Showtól és a Good Morning Americatól is hívtak. Egy hónap leforgása alatt a cikket több, mint 8 millióan olvasták, én pedig, finoman szólva, nem voltam felkészülve ekkora figyelemre. Egy dolog összeszedni a magabiztosságot, hogy őszintén írhass a szerelmi tapasztalataidról, de rádöbbenni arra, hogy a szerelmi életed nemzetközi híreseménnyé vált, kicsit más -- (Nevetés) és megint más tudatosítani, hogy az emberek világszerte őszintén érdeklődnek az új kapcsolatod iránt. (Nevetés) És mikor hívtak, vagy emaileztek, és tették ezt heteken át, minden nap, mindig ugyanaz volt az első kérdés: együtt vagytok még? Amikor készültem erre a beszédre, gyorsan rákerestem a bejövő leveleimben az "Együtt vagytok még?" kifejezésre, és rengeteg találatot dobott ki rá. Tanulóktól, újságírókon át barátságos idegenekig, mint ez itt. Rádiós interjúkban is megkérdezték. Sőt, egyszer beszédet tartottam, és egy nő felkiáltott a színpadra, "Hé, Mandy, hol a barátod?" Én meg persze rögtön elvörösödtem. Megértem, hogy ez ezzel jár. Ha egy nemzetközi lapban írsz a kapcsolatodról, akkor számítanod kell arra, hogy az emberek úgy érzik, kérdezhetnek róla. De ekkora méretű érdeklődésre nem voltam felkészülve. A 36 kérdés önálló életet kezdett élni. A New York Times még egy folytatáscikket is megjelentetett Valentin nap alkalmából, mely írt az az olvasók különböző sikerű saját élményeiről, amikor kipróbálták a módszert. Az első, ösztönös reakcióm erre a hatalmas érdeklődésre az volt, hogy elkezdtem nagyon védeni a kapcsolatomat. Nemet mondtam minden olyan megkeresésre, mely együtt akart minket szerepeltetni a médiában. Tévéinterjúkat mondtam le, és minden közös fotóra való kérést elutasítottam. Azt hiszem, féltem attól, hogy akaratlanul is a szerelembe esés egyfajta jelképekké válunk, amire nem éreztem magam alkalmasnak. Persze megértem: az embereket nem csak az érdekelte, működik-e a módszer, hanem, hogy tényleg működik-e: azaz képes-e hosszan tartó szerelmet kreálni, nem csupán fellángolást, hanem igazi, fenntartható szerelmet. De úgy éreztem, ezt a kérdést nincs módomban megválaszolni. A kapcsolatom csupán pár hónapja tartott, és úgy éreztem, eleve helytelen kérdést tettek fel. Mit mondana el nekik az, hogy együtt vagyunk-e még? Ha a válasz nem, akkor vajon kevésbé lenne érdemes kipróbálni a 36 kérdést? Dr. Arthur Aron volt az első, aki ezekről a kérdésekről írt ebben az 1997-ben megjelent tanulmányban, ám itt a kutató célja nem romantikus érzések keltése volt. Egyetemi hallgatók között akartak közelebbi kapcsolatot kialakítani a "hosszan tartó, fokozott, kölcsönös személyes ön-közlés" által, ahogy Aron nevezte. Romantikusan hangzik, ugye? De a módszer működött. A résztvevők közelebb érezték magukat egymáshoz, és számos későbbi tanulmány felhasználta Aron gyorsbarátság-módszerét, hogy gyorsan bizalmat és meghittséget hozzon létre idegenek között. Használták a rendőri állománynál, és egyéb közösségekben, és használták ellentétes politikai ideológiájú embereknél. A történet eredeti verziója, az, amit én is kipróbáltam tavaly nyáron, ami a személyes kérdéseket a négyperces szemkontaktussal párosítja, megemlítésre kerül a cikkben, de sajnálatos módon ez sosem jelent meg. Pár hónappal ezelőtt egy bölcsészeti egyetemen tartottam előadást, és egy hallgató megkeresett utána, és félénken annyit mondott: "Kipróbáltam a módszerét, és nem működött." Úgy tűnt, nem igazán érti, miért történt ez. "Úgy érted, nem lettetek szerelmesek azzal, akivel próbáltad?" - kérdeztem. "Nos..." Itt megállt. "Azt hiszem, azt szeretné, ha csak barátok lennénk." "De jobb barátok lettetek?" - kérdeztem. "Úgy éreztétek, jobban ismeritek egymást a módszer alkalmazása után?" Igenlően bólintott. "Akkor mégis működött" - mondtam. Nem hiszem, hogy ezt a választ várta. Ami azt illeti, egyikünk sem erre a válaszra vár, ha szerelemről van szó. 29 éves voltam, amikor először találkoztam a módszerrel, és éppen egy bonyolult szakításon mentem keresztül. 20 éves korom óta tartott az a kapcsolat, tulajdonképpen teljes felnőttkoromon át, és ő volt az első igazi szerelmem, és fogalmam sem volt, hogyan élhetnék nélküle, ha egyáltalán. Így a tudományhoz fordultam segítségért. Mindent áttanulmányoztam, amit csak a szerelem tudományáról találtam, és titkon azt reméltem, hogy valahogy majd megvédenek a bánattól. Nem tudom, akkoriban ez tudatosult-e bennem -- úgy gondoltam, csak a készülő könyvem miatt kutatok -- de visszatekintve elég nyilvánvaló. Azt reméltem, ha felfegyverkezem a szerelem tudományos ismereteivel, akkor többé nem kell magam olyan rosszul és magányosan éreznem, mint akkor. És mindez a tudás valóban hasznosnak bizonyult, bizonyos szempontból. Türelmesebb vagyok a szerelemmel. Nyugodtabb vagyok. Magabiztosabban tudom kérni, amit szeretnék. Ugyanakkor magamat is tisztábban látom, és érzékelem, hogy amit akarok, az néha több, mint amit ésszerűen el lehet várni. Garanciát várok a szerelemtől, nem csak azt, hogy ma szeressenek, és hogy holnap is így legyen, hanem hogy folyamatosan szeressen az, akit én is végtelenül szeretek. Talán épp ennek a garanciának a lehetősége volt az, ami igazán érdekelte az embereket, mikor azt kérdezgették, együtt vagyunk-e még. A média úgy állította be a 36 kérdés módszerét, mint egy lehetséges rövidebb utat a szerelem felé. Mintha ezzel valamiképp csökkenteni lehetne a kockázat egy részét, és ez egy nagyon vonzó történet, mert szerelembe esni fantasztikus érzés, de ugyanakkor rémisztő is. Abban a pillanatban, ahogy beismered, hogy szeretsz valakit, beismered, hogy van veszíteni valód, és ezek a kérdések valóban adnak egy keretet ahhoz, hogy gyorsan megismerj valakit, s egyúttal téged is megismerjenek, és szerintem ez az, amit legtöbbünk a szerelemtől vár: hogy megismerjenek, észrevegyenek, megértsenek minket. De úgy gondolom, a szerelem esetében túlságosan hajlamosak vagyunk elfogadni a rövid verziót. Azt a verziót, ami azt kérdezi, "Együtt vagytok még?" és beéri egy igennel vagy egy nemmel. Így ehelyett a kérdés helyett azt javaslom, tegyünk fel bonyolultabb kérdéseket, olyanokat, mint: Hogyan döntöd el, ki méltó a szerelmedre, és ki az, aki nem? Hogyan maradsz szerelmes, mikor bonyolult lesz a helyzet, és honnan tudod, mikor érdemesebb inkább feladni? Hogy élsz együtt a kétellyel, ami óhatatlanul belép minden kapcsolatba, vagy még inkább, hogyan élsz együtt a társad kételyével? Nem feltétlenül tudom a választ ezekre a kérdésekre, de úgy hiszem fontos kiinduló pontjai egy mélyebb párbeszédnek, ami arról szól, mit jelent szeretni valakit. Szóval, ha erre kíváncsiak, a kapcsolatom történetének rövid verziója ez: egy éve én és egy ismerősöm kipróbáltunk egy módszert, amit szerelem ébresztésének céljával hoztak létre, szerelmesek lettünk, azóta is együtt vagyunk, aminek nagyon örülök. De szerelembe esni nem ugyanaz, mint szerelmesnek maradni. Szerelembe esni a könnyű rész. A cikkem végén azt írtam, "A szerelem nem megtörtént velünk. Azért vagyunk szerelmesek, mert úgy döntöttünk, azok szeretnénk lenni." Kicsit megborzongok, mikor ezt visszaolvasom, nem azért, mert nem igaz, hanem mert akkoriban nem is vettem figyelembe mindazt, ami ennek a döntésnek része. Nem vettem figyelembe, hányszor kell még mindkettőnknek meghozni ezt a döntést, hányszor fogom még folyamatosan ezt a döntést hozni, anélkül, hogy tudnám, ő is mindig mellettem dönt-e majd. Szeretném, ha elég lenne feltenni és megválaszolni 36 kérdést, és a szerelem mellett dönteni valakivel, aki kedves, nagylelkű és vicces, aztán hírt adni erről a döntésről a legnagyobb amerikai lapban. Ehelyett azonban a kapcsolatomat összekapcsoltam egy olyan mítosszal, amiben én sem egészen hiszek. Nagyon szeretném, és alighanem egész életemben az lesz a vágyam, hogy ez a mítosz valódi legyen. Szeretném a boldog végkifejletet, amire a cikkem címe céloz, ami véletlenül az egyetlen része, amit nem én írtam. (Nevetés) Ehelyett azonban megvan az esélyem dönteni, hogy szeressek valakit, és a reményem, hogy ő majd viszont szeret, ami rémisztő ugyan, de ilyen a szerelem. Köszönöm.