Carne Ross: Egy független diplomata

15 évnyi brit külügyi testületi szolgálat után, Carne Ross "szabadúszó diplomata" lett, merészen működtetve egy közhasznú szervezetet, amely apró, fejlődő, még fel nem fedezett nemzeteknek ad hangot a nemzetközi kapcsolatok terén. A BIF-5 konferencián felhívást intéz egy újfajta, kis országoknak hangot adó diplomácia érdekében, amely változó keretek közt működik, és üdvözli az újításokat.

A történetem némiképpen a háborúról szól.

A kiábrándulásról.

Halálról.

És az idealizmus

újrafelfedezéséről

ez alatt a törmelék alatt.

És lehet, hogy arról is szól ez a tanítás,

hogy hogyan bánjunk ezzel az elcseszett,

darabokra hullott és veszélyessé vált

21. századi világunkkal.

Nem hiszek a lényegi elbeszélésekben.

Nem hiszek az olyan életekben, vagy történetekben

amelyek szerint A döntés B következményhez

majd pedig C következményhez vezetett --

ezekben a takaros megfogalmazásokban, amiket előadnak nekünk,

és amikre talán mi magunk bátorítjuk egymást.

Hiszek a véletlenben,

és az egyik ok, ami miatt hiszek benne az,

hogy maga az a tény, hogy diplomata lettem,

véletlen. Színvak vagyok.

Úgy születtem, hogy képtelen vagyok felismerni a legtöbb színt.

Emiatt viselek legtöbbször szürkét és feketét,

és magammal kell vinnem a feleségemet,

a ruhavásárláshoz.

Kisfiúként mindig is vadászpilóta akartam lenni.

Imádtam nézni, ahogy a gépek száguldoztak

a vidéki házunk fölött,

És gyermekkorom álma volt, hogy magam is vadászpilóta legyek.

Meg is csináltam a tesztet a Királyi Légierőnél, hogy pilóta lehessek,

és persze felsültem.

Nem vettem észre a különböző fények villogását,

és nem tudtam megkülönböztetni a színeket.

Így hát más karrier után kellett néznem,

amivel valójában egész könnyű dolgom volt,

mivel végigkísérte a gyermekkoromat egy maradandó szenvedélyem,

ami nevezetesen a nemzetközi kapcsolatok.

Gyermekként

alaposan elolvastam az újságot.

Le voltam nyűgözve a hidegháborútól,

az INF tárgyalásoktól, amelyek

a közepes hatótávolságú nukleáris rakétákról szóltak,

a Szovjetúnió és az USA közti helyettesítő háborútól,

amit Angolában vagy Afganisztánban vívtak.

Az ilyenek tényleg nagyon érdekeltek.

Így egész fiatalon elhatároztam,

hogy diplomata akarok lenni.

És egy napon be is jelentettem ezt a szüleimnek --

s bár apám tagadja ma már ezt a történetet --

én azt mondtam "Apu, diplomata akarok lenni!"

Ő hozzám fordult és azt mondta: "Carne,

nagyon okosnak kell lenned ahhoz, hogy diplomata lehess!"

(Nevetés)

Így az ambícióm megpecsételődött.

1989-ben

beléptem a Brit Külügyi Szolgálathoz.

Abban az évben 5000-en jelentkeztünk diplomatának,

amiből 20-an kerültünk be.

És ahogy ezekből a számokból le lehet vonni

a következtetést, be lettem vezetve egy elit

és lélegzetelállítóan lenyűgöző világba.

A diplomataság, mind akkor, mind most,

egy hihetetlen munka, imádtam is minden

pillanatát. Imádtam a vele járó státuszt.

Vettem magamnak egy szép öltönyt és bőrtalpú cipőt viseltem,

és nagyon élveztem, hogy elképesztő

bejárásom volt a világeseményekre.

Elutaztam a Gázai övezetbe.

Én vezettem a közel-keleti békefolyamat

szekcióját a Brit Külügyi Szolgálatnál.

Én lettem a brit külügyminiszter

beszédfogalmazója.

Találkoztam Yasser Arafattal.

Tárgyaltam Saddam diplomatáival

az ENSZ-ben.

Később Kabulba utaztam,

és Afganisztánban szolgáltam a tálibok eleste után.

C-130-as katonai

teherszállítókkal röpültem

és felkerekedtem, hogy hadvezérekkel találkozzak

hegyekben a búvóhelyükön,

és ott tárgyaljak velük arról, hogyan fogjuk

tudni felszámolni az Al Qaedát Afganisztánban,

a különleges erők kíséretével övezve, akiket magukat is

a Királyi Tengerészgyalogság egyik szakasza biztosított,

mivel annyira veszélyes volt.

És ez izgalmas volt. Jól szórakoztam.

Tényleg nagyon érdekes volt.

És ez egy fantasztikus testület,

hihetetlenül szorosan összetartó közösség.

És kiderült, hogy a karrierem csúcspontja

az volt, amikor kineveztek New Yorkba.

Szolgáltam akkor már Németországban,

Norvégiában, sok más helyen,

de kineveztek New Yorkba azzal a céllal,

hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a brit delegációban tevékenykedjek.

Felelősségi területem a Közel-Kelet volt,

ami a szakterületem.

És ott olyan dolgokkal foglalkoztam,

mint a közel-keleti békefolyamat,

a Lockerbie ügy --

erről beszélhetünk majd később, ha akarják --

de mindenekelőtt Irak volt az én felelősségi

területem és a tömegpusztító fegyverei,

valamint az Irakra gyakorolt szankcióink,

amivel rá akartuk kényszeríteni őket a leszerelésre.

Én voltam ebben a témakörben

a vezető brit tárgyalófél,

és teljesen át voltam itatódva ezzel a témával.

Na mindegy,

ez az utazásom -- nagyon izgalmas időszak volt.

Úgy értem, hogy nagyon drámai diplomácia zajlott.

Több háborút végigszolgáltunk

mialatt New Yorkban voltam.

Én vittem hírül a saját országomnak,

a 2001. szeptember 12-én kelt

Biztonsági Tanács határozatot,

amely elítélte az előző napi támadásokat,

amelyek persze mindannyiunkat nagyon mélyen érintettek,

akik épp New Yorkban éltünk akkoriban.

Tehát amolyan jó idő-rossz idő féle

tapasztalat volt ez.

Elit életet éltem.

Ugyan rengeteg órát dolgoztam egy nap,

de egy Union Square-i felhőkarcoló tetején laktam.

Én voltam az egyetlen brit diplomata New York városában;

képzelhetik, mit jelentett ez.

(Nevetés)

Klassz idők voltak.

De aztán 2002-ben,

amikor a kiküldetésem véget ért,

úgy döntöttem, nem megyek vissza

abba a munkakörbe, ami Londonban várt rám.

Úgy döntöttem, alkotói szabadságot

veszek ki, de tényleg, a New York-i New School-ban, Bruce.

Valamiféle kezdetleges, kiforratlan módon

rájöttem, hogy valami nem OK a munkámmal,

és velem sem.

Kimerült voltam,

és persze kiábrándult is,

és ráadásul fogalmam sem volt miért.

Ezért elhatároztam, hogy kis időre abbahagyom ezt a tevékenységet.

A Külügyminisztérium nagyon nagylelkű volt.

Kivehettem egy speciális fizetetlen szabit, így nevezték,

úgy, hogy közben a diplomataszolgálat tagja maradhattam,

anélkül, hogy konkrétan dogoztam volna valamin. Klassz volt.

És végül elhatároztam,

hogy elfogadok egy kiküldetést és csatlakozok az ENSZ-hez Koszovóban,

ami akkor ENSZ felügyelet alatt volt.

És két dolog történt Koszovóban,

ami szerintem megint csak

az élet véletlenszerűségét mutatja,

hiszen kiderült, hogy ezek lettek

életem két csúcspontja

és segítettek abban, hogy eljussak a következő szakaszba.

De nagyon is véletlenszerűek voltak.

Az egyik az volt, hogy 2004 nyarán

a brit kormány, kissé vonakodva ugyan,

de elhatározta, hogy hivatalos vizsgálatnak veti alá

a tömegpusztító fegyverek hírszerzési célzatú bevetését

az iraki háború beindításának kezdetén,

ami egy nagyon körülhatárolt téma.

Titokban tanúvallomást tettem a vizsgálat során.

Nagyon sokat tudtam az iraki hírszerzésünkről,

és a tömegpusztító fegyvereikről,

és a vallomásomból három dolog derült ki:

hogy a kormány eltúlozta a hírszerzést,

ami teljesen nyilvánvaló volt az évek során, amikor olvastam őket.

És valóban, a saját belső vizsgálatunk nagyon egyértelműen mutatta,

hogy az irakiak tömegpusztító fegyverei

egyáltalán nem jelentettek fenyegetést a szomszédjaikra nézve sem, nemhogy ránk.

Másodsorban, a kormány figyelmen kívül hagyott minden háborún kívüli

lehetséges alternatívát, ami valamiféleképpen

még szégyenletesebb volt.

A harmadik okba inkább nem mennék bele.

De mindenesetre, megtettem a vallomásomat,

és ez megmutatta, hogy válságban vagyok.

Mit tegyek?

Ez a vallomás komolyan kritizálta a kollégáimat,

minisztereimet, akik szerintem

hazugságból indítottak el egy háborút.

Így aztán válságba kerültem.

És nagyon nem volt kellemes.

Morgolódtam, bizonytalankodtam,

rengetegszer fordultam szegény sokat szenvedett feleségemhez,

és végül elhatároztam, hogy kilépek a Brit Külügyi Szolgálatból.

Úgy éreztem magam, mint tudják, "A bennfentes" c.

Al Pacino filmben egy jelenetben, amikor visszamegy a CBS-hez,

miután cserbenhagyták a dohányos sráccal szemben,

és akkor azt mondja: "Tudják, egyszerűen nem tudom tovább csinálni. Valami eltört bennem."

És velem is pont ugyanaz volt. Imádom azt a filmet.

Úgy éreztem, valami véget ért.

Egyszerűen nem ülhetek ott a külügyminiszteremmel,

vagy a miniszterelnökömmel újra, mosollyal az arcomon,

és tehetem meg nekik azt, amit azelőtt szívesen tettem meg.

Úgyhogy nekifutottam,

és leugrottam a szikla pereméről.

És mondhatom, nagyon, nagyon kényelmetlen, kellemetlen érzés volt.

Zuhanni kezdtem.

És ez a zuhanás máig sem maradt abba;

még mindig zuhanok!

De egy bizonyos szempontból hozzászoktam az érzéshez.

És igazából szeretem is ezt az érzést,

mindenesetre jobb,

mint amennyire szeretek a szikla peremén

állni, azon vívódva, mit is tegyek.

Történt egy másik dolog is Koszovóban,

amolyan -- elnézést, egy gyors korty vízre van szükségem.

Tehát a másik dolog, ami Koszovóban történt,

ami úgymond meghozta a választ,

arra, amit tényleg nem tudtam megválaszolni,

vagyis: "Mit kezdjek az életemmel?"

Imádom a diplomáciát.

Karrierem nuku.

Azt terveztem, hogy egész életemben diplomata leszek és a hazámat szolgálom.

Nagykövet akartam lenni,

mint a mentoraim, a hőseim,

azok, akik a szakmám krémje voltak,

és ezen a ponton mindezt eldobtam.

Egy csomó barátom még mindig benne volt.

A nyugdíjam is oda volt.

És feladtam.

És akkor mit tegyek?

És abban az évben Koszovóban,

megtörtént ez a szörnyűségesen szörnyű dolog, aminek szemtanúja voltam.

2004 márciusában szörnyű felkelések törtek ki,

tartományszerte -- ahogy akkor volt --Koszovóban.

18 embert megöltek.

Kitört az anarchia.

És anarchiát látni szörnyű,

tudni, hogy a rendőrség és a katonaság --

rengeteg katonai csapat volt ott --

tényleg nem tudja megállítani az őrjöngő tömeget

akik hömpölyögve közelednek az utcán.

És az egyetlen mód arra, hogy ez az őrjöngő tömeg megálljon,

az lesz, ha ők maguk úgy határoznak, hogy megállnak,

és amikor elegük lesz a gyújtogatásból és gyilkolásból!

És ezt nem valami klassz érzés azt látni, márpedig én láttam.

És keresztül mentem rajtuk. Keresztül vágtam magam ezeken a tömegeken.

És az albán barátaimmal megpróbáltuk megállítani, de nem sikerült.

Na és ez a felkelés megtanított valamire,

ami nem magától értetődő és elég bonyolult történet is.

De az egyik oka annak, hogy az a felkelés megtörtént --

azaz azok a felkelések, amik napokig eltartottak --

az volt, hogy a koszovóiakat

megfosztották a saját jövőjük megválasztásának lehetőségétől!

Koszovó jövőjéről folytak diplomáciai tárgyalások,

akkoriban éppen,

és a koszovói kormány magára hagyva a koszovóiakat,

nem igazán vett részt

azokban a tárgyalásokban!

Ott volt az az egész díszes diplomáciai rendszer,

ez a Koszovó jövőjéről szóló tárgyalási folyamat,

és a koszovóiak nem voltak bevonva!

Milyen érdekes, hogy begőzöltek ettől...

Azok a felkelések annak a frusztrációnak a megnyilvánulásai voltak.

Nem ez volt az egyetlen ok,

és az élet sem olyan egyszerű, hogy egy okból fakadjon minden.

Bonyolult ügy volt,

és nem tettetem, hogy egyszerűbb lett volna, mint ami valójában volt.

De ez volt az egyik ok.

És ebből úgymond inspirációt nyertem --

vagy, hogy pontosabban fogalmazzak,

a feleségem nyert inspirációt.

Azt kérdezte: "Mért nem adsz tanácsot a koszovóiaknak?"

Miért nem adsz tanácsot a kormányuknak a diplomáciájukkal kapcsolatban?"

És a koszovóiaknak nem lehetett diplomáciai szolgálatuk.

Nem volt neki megengedve, hogy diplomatáik legyenek!

Nem lehetett külügyi szolgálatuk,

aki segítene nekik ezzel a mérhetetlenül bonyolult folyamattal, ami végül

Koszovó végleges státuszrendezési folyamata néven vált ismertté.

Ez volt tehát az ötlet.

Ez volt az eredete annak, amiből a Független Diplomata létrejött,

a világ első diplomáciai tanácsadó testülete,

és egy non-profit szervezet, amit fel kellett ehhez állítani.

Akkor kezdődött, amikor hazarepültem Londonba

a Koszovó miatt az ENSZ-nél töltött időm lejártakor.

Hazarepültem és együtt vacsoráztam a koszovói miniszterelnökkel

és azt mondtam neki:" Nézze, felajánlom magam, hogy eljövök Önökhöz diplomáciai

tanácsadónak. Ismerem a témát. Ez a szakmám. Miért is ne segítenék Önöknek?"

Rám emelte a pohár rakiját, majd azt mondta,

"Rendben Carne! Jöjjön!"

És elmentem Koszovóba,

és a koszovói kormány tanácsadója lettem.

A Független Diplomata végül 3 egymást követő koszovói miniszterelnöknek

és a koszovói többoldalú tárgyaló csoportnak lett a tanácsadója.

És Koszovó függetlenné vált.

A Független Diplomata ma a világ

5 diplomáciai központjában jelen van,

és 7 vagy 8 különböző országnak,

politikai csoportnak -- attól függően,

hogyan akarjuk őket megközelíteni -- adunk tanácsot,

én magam nem vagyok túl jó a definiálásban.

Tanácsadói vagyunk Észak-Ciprusnak abban a kérdésben, hogyan egyesítsék újra a szigetet.

Tanácsadó vagyunk a burmai ellenzékieknek,

a dél-szudáni kormánynak,

amely -- itt hallhatják először --

új országgá fog avanzsálni a következő évek valamelyikében.

Tanácsadói vagyunk a nyugat-szaharai Polisario Frontnak,

akik azért harcolnak, hogy visszaszerezzék

országukat a marokkói elnyomás alól,

34 évnyi elbitorlás után.

Több szigetállam tanácsadója is vagyunk az éghajlatváltozási tárgyalások során,

ami nemsokára összeül

Koppenhágában.

Itt is van némi véletlenszerűség,

hiszen amikor elindítottam a Független Diplomatát,

elmentem egy ügyfélhez a Lordok Házában,

ami egy röhejes hely,

de így tartottam az italomat, és beleütköztem

egy fickóba, aki épp mögöttem állt.

Beszélgetésbe elegyedtünk, és azt mondta --

mert elmondtam neki, mibe fogtam,

és elég grandiózusan írtam le,

hogy New Yorkban fogom megnyitni a Független Diplomatát.

Akkoriban magam voltam,

és a feleségemmel kettesben költöztünk vissza New Yorkba.

Szóval azt mondta: "Keresse fel a kollégáimat New Yorkban!"

És mint kiderült,

egy '?Mi van ha!' ('?What If!') nevű fejlesztő cégnek dolgozott,

amiről talán néhányuk már hallott.

Egyik dologból következett a másik,

és kikötöttem a '?Mi van ha!' New Yorki irodájában

egy saját íróasztallal,

amikor a Független Diplomatát beindítottam.

És miközben figyeltem hogyan fejleszt ki a '?Mi van ha!'

új ízű rágógumikat a Wrigley-nek,

vagy új ízeket a Coke-nak,

nekem is segítettek kifejleszteni

új stratégiákat a koszovóiak számára,

és a nyugat-szaharai saharawik számára.

Kezdtem felismerni, hogy diplomáciát különböző módokon lehet gyakorolni,

hogy a diplomácia az üzlethez hasonlóan

problémák megoldásából áll,

mindazonáltal az innováció szó nem létezik a diplomácia szótárában;

kizárólag nulla-összegű játszmákról és reálpolitikáról lehet szó

és ősi intézményekről, melyek generációk óta jelen vannak,

és ugyanúgy végzik a dolgukat, ahogy mindig is tették.

És a Független Diplomata ma próbálja beépíteni

azokat a dolgokat, amiket a '?Mi van ha!' -nál tanultam.

Mind egy irodában ülünk és átkiabálunk egymásnak az irodán.

Mind kis laptopokon dolgozunk, és próbáljuk az asztalokat áttologatni annak megfelelően,

ahogy gondolkozunk. Alkalmazunk olyan naív szakembereket,

akik lehet, hogy semmit sem tudnak arról az országról, amivel éppen dolgozunk,

de lehet, hogy tudnak valami mást, olyat,

amivel újfajta gondolkodást fecskendezhetnek

be azokba a problémákba,

amikkel a klienseinket szembesíteni próbáljuk.

Ez persze nem könnyű, mivel a klienseinknek értelemszerűen

nagyon nehéz dolguk van diplomáciai szempontból.

Vannak, nem is tudom,

ebből adódóan olyan tanulságok,

személyesek és politikaiak --

amik valamilyen módon ugyanarról szólnak.

A személyest, hogy milyen

a szikláról zuhanni,

az tulajdonképpen egész klassz dolog, mindenkinek csak ajánlani tudom.

És nagyon jó kipróbálni legalább egy életben egyszer,

csak hogy darabokra tépjünk mindent és ugorjunk.

A második egy kicsit nagyobb lecke, a világ mai helyzetéről.

A Független Diplomata annak a trendnek a része,

ami kezd elterjedni és nyilvánvalóvá válni a világban,

azaz, hogy a világ kezd darabokra hullani.

Az állam ma kevesebbet jelent, mint régen,

és az állam hatalma is csökken.

Ez azt jelenti, hogy mások hatalma nő.

Ezt a többi szereplőt nem állami szereplőknek nevezik.

Lehetnek ezek cégek,

lehetnek maffiózók, vagy jóravaló civil szervezetek,

bármik lehetnek,

szinte akármi.

Egy igen komplikált és széttöredezett világban élünk.

Amennyiben a kormányok egyre kevésbé képesek

azokra a problémákra hatással lenni,

amelyek ma hatnak ránk a világban,

akkor le lehet vonni a következtetést, hogy akkor vajon ki marad,

kinek kell a nagyobb felelősséget felvállalni, hogy ezekkel foglalkozzon?

Nekünk!

Ha ők nem képesek elbánni ezekkel, akkor ki maradt?

Nincs más választásunk, mint felölelni ezt a valóságot.

Ami azt jelenti,

hogy többé nem elég kinyilatkoztatni,

hogy a nemzetközi kapcsolatok, globális ügyek,

vagy akár a szomáliai zavargások,

vagy ami Burmában zajlik, ahhoz semmi közünk,

és nyugodtan a kormányokra hagyhatjuk, hogy ők elbánjanak ezekkel.

Össze tudom kötni bármelyiküket

6 lépésben

a szomáliai Al-Shabaab fegyveres erőivel.

Később kérdezzék meg hogyan, de ha esznek halat,

az akármilyen fura is, de akkor fennáll a kapcsolat.

Mindannyian nagyon szoros összeköttetésben vagyunk.

És ez nem csak Tom Friedman esetére igaz,

hanem ténylegesen bizonyítható minden egyes ügyben!

Ez annyit jelent, hogy ahelyett, hogy a politikusainkra várnánk, hogy ők tegyenek

valamit, magunknak kell összeszednünk magunkat és megtenni dolgokat!

A Független Diplomata egyfajta minta errre,

egyfajta laza módon.

Nincsenek rendes példák, de azért ez az:

az, hogy a világ hogyan változik,

nagyon jól leolvasható abból, ami ott játszódik le, ahol régebben dolgoztam,

az ENSZ Biztonsági Tanácsánál.

Az ENSZ-et 1945-ben hozták létre.

A chartája alapjában arra irányul, hogy

államok közti konfliktusokat rendezzen --

államközi konfliktusokat.

Ma az ENSZ Biztonsági Tanácsánál

az aktualitások 80 %-a

az államokon belül zajló konfliktusokról szól,

nem állami résztvevő felekkel --

gerillákkal, szeparatistákkal,

terroristákkal, ha így akarjuk hívni őket,

olyanokkal, akik nem a normál kormány, nem a normál állam.

Itt tart ma a világ.

Amikor erre rájöttem,

és amikor visszatekintek a Biztonsági Tanácsnál eltöltött időszakomra,

és arra, ami a koszovóiakkal történt,

és gyakran észrevettem,

hogy azok, akikre leginkább tartozott az,

amivel éppen foglalkoztunk a Biztonsági Tanácsnál,

valójában ott sem voltak, meg sem voltak hívva,

hogy elmondhassák szempontjaikat a Biztonsági Tanácsnak,

akkor azt kell, hogy mondjam, ez nem helyes!

Ezzel kapcsolatban valamit tenni kell!

Ezért a hagyományos módon indultam el.

Én és a kollégáim a Független Diplomatánál,

körbejártunk az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Meglátogattunk 70 ENSZ tagállamot --

a kazahokat, etiópokat, izraelieket --

bárkit megnevezhetnek, meglátogattuk --

a főtitkárt, mindenkit,

és elmondtuk nekik: "Ez így rossz.

Szörnyű, hogy nem konzultálnak azokkal az emberekkel, akikre konkrétan vonatkozik

az ügy! Fel kell, hogy állítsanak egy rendszert,

amiben ténylegesen meghívják a koszovóiakat,

hogy eljöhessenek és elmondhassák, mit gondolnak!

Ez lehetővé teszi majd azt, hogy elmondják nekem -- elmondhassák nekik,

hogy mit gondolnak. Ez fantasztikus lesz! Véleményeket cserélhetnek.

Ténylegesen bevonhatják ezeknek az embereknek a véleményét a döntéseikbe,

aminek következtében döntéseik hatékonyabbak és tartósabbak lesznek!"

Szuperlogikus, azt gondolnánk.

Azaz szerintem hihetetlenül logikus. Annyira nyilvánvaló lehetne bárki számára.

És persze, mindenki felfogta. Mindenkinek ez volt a véleménye: "Persze,

teljesen igazuk van! Jöjjenek vissza hozzánk

mondjuk 6 hónap múlva."

És persze semmi sem történt! Senki nem tett semmit!

A Biztonsági Tanács éppen ugyanúgy

végzi a dolgát ma,

mint ahogyan X évvel ezelőtt,

mint amikor 10 évvel ezelőtt ott voltam.

Vettük tehát ezt a megfigyelést,

ami valójában kudarc volt,

és elgondolkodtunk rajta, mit tehetnénk mi

az ügyben. Arra jutottam, hogy belebolondulok,

ha életem hátralévő részében

ezeknek a morzsányi kormányoknak kell lobbiznom,

hogy megtörténhessen, aminek meg kell.

Tehát azt fogjuk tenni,

hogy magunk hozzuk létre ezeket a találkozókat.

Most tehát a Független Diplomata

azt a folyamatot intézi, hogy megszervezi

a találkozókat az ENSZ Biztonsági Tanácsa

és a vitás felek közt,

akik a Biztonsági Tanács napirendjén vannak.

El fogjuk tehát hozni

a darfúri lázadók csoportját,

az észak-ciprusiakat és a dél-ciprusiakat,

az acehi lázadókat,

és szörnyű hosszú a széles világ

kaotikus konfliktusainak szennyes listája.

Megpróbáljuk ezeket a feleket elhozni New Yorkba,

hogy leüljenek egy csendes szobába,

egy magánbeszélgetésre, a sajtó kizárásával,

és ténylegesen elmagyarázni az ENSZ

Biztonsági Tanácsa tagjainak, ki mit akar,

és hogy ők is elmondhassák fordítva,

mit akarnak tőlük.

Nos, kialakult tehát egy párbeszéd,

ami eddig még soha.

És persze, mindezt elmesélni,

és Önök közül, akik ismerik a politikát, tudják, hogy mindez hihetetlenül nehéz,

teljesen egyetértek Önökkel.

A kudarc esélyei igen magasak,

azonban biztosan nem fog bekövetkezni,

ha meg sem próbáljuk!

Politikám alapjában megváltozott,

onnantól, amikor diplomata voltam és ahol most tartok,

és szerintem a végcél a fontos, nem a folyamat maga,

őszintén szólva szerintem nem is a technológia számít.

Prédikálhatjuk a technológiát

az iráni tüntetők twitterező csoportjának,

akik most mind politikai fogságban vannak Teheránban,

ahol Ahmadinejad maradt hatalmon.

A technológia nem hozta meg a politikai változást Iránban.

A végcélt kell szem előtt tekinteni, és fel kell tennünk a kérdést magunknak,

"Mit tehetek én magam annak érdekében, hogy az a bizonyos végcél

bekövetkezhessen?" Ez a 21. század politikája!

És egyfajta módon a Független Diplomata

megtestesíti ezt a fragmentációt, ezt a változást,

ami mindannyiunkkal bekövetkezik.

Ez az én történetem. Köszönöm.