Ragályosak vagyunk | Vanessa Van Edwards | TEDxLondon

Előadásában Vanessa rámutat arra, hogy viselkedésünk – a kézmozdulatoktól a "halló"-ig – megváltoztatja azt, ahogyan mások érzékelik a magabiztosságunkat.

Vanessa Van Edwards interperszonális intelligencia-szakértő és előadó. "Emberi tudomány" elnevezésű viselkedéskutató laboratóriumát a Fast Company, Inc., a Men's Health, a Forbes és a Fox News is bemutatta. Vanessa Van Edwards az Entrepreneur havi rovatának vezetője, az Udemy és a CreativeLive emberi képességekkel foglalkozó vezető előadója, és az Amerikai Egyesült Államok ötszáz legnagyobb árbevételű cégénél, az ún. Fortune 500-nál vezet tanfolyamokat a világ számos pontján.
Jelenleg Portlandben, Oregon államban él.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Üdvözlöm önöket, a nevem Vanessa,

és egy gyógyulófélben lévő
fura figura vagyok.

(Nevetés)

Íme én, abból az időből, amit szeretek
kockás mellényes korszaknak hívni.

(Nevetés)

Szerencsére szociális ügyefogyottságom
évei lenyűgöző karrierhez vezettek:

arra próbáltam megtalálni a választ,
hogyan működnek az emberek.

Akkor még nem tudtam,

hogy sok évvel ezelőtti kísérleteim,

egyenesen erre a színpadra
vezetnek majd – ide önök elé.

Laboratóriumi munkatársaimmal
a TED-előadásokra voltunk kíváncsiak.

Meg akartuk tudni,

vajon miért lesz népszerű néhány
TED-előadás, míg a többi nem?

Ezért egy nagyszabású
kísérletet indítottunk.

Több ezer órányi TED-előadást
elemeztünk, mintákat keresve.

Nem voltam biztos benne,
hogy bármit is találunk.

Elemeztük a testbeszédet,
a gesztusokat, a hangszínt –

még a megjelenést is vizsgáltuk,

ami különös nyomást gyakorolt rám,
mikor a mai napra készültem.

Az adatok nagyon hamar kiadtak
egy mintát, amely kíváncsivá tett.

Miután egyre több TED-előadást kódoltunk,

ez a minta még egyértelműbben megjelent.

Nos, mielőtt elmondanám, mi is ez,
egy személyes kérdésem lenne önökhöz,

mégpedig, hogy amikor
találkoznak valakivel,

melyik testrészét figyelik meg először?

Csak mondják ki.

Mit néznek meg először egy találkozásnál?

Arc, szem – vagyis a legtöbben... –

cipő.

(Nevetés)

Az enyém most extra magas sarkú.

Szóval, az emberek többsége
a szemet, az arcot vagy a szájat nézi.

De valójában, mikor először
találkozunk valakivel,

az első, amit megnézünk, a kéz.

Ez még ősember korunkból maradt:

ha ugyanis egy idegen ősember
közelített felénk,

először a kezét néztük meg,

hogy lássuk, nincs-e nála
kő vagy lándzsa.

Tudni akartuk, biztonságban vagyunk-e,
hogy barát-e vagy ellenség.

Ez tehát ősember korunk óta velünk van,

és amikor nem látjuk a másik kezét,

érdekes dolog történik.

Most én is egy kis merényletet
követtem el az agyuk ellen.

és talán máris kezdik magunkat
kicsit kényelmetlenül érezni.

Ennek az az oka, hogy mikor
nem látják a kezem, azon tűnődnek:

"Mit csinál ott hátul?"

(Nevetés)

És aztán, minél tovább tartom
a kezem a hátam mögött,

egyre jobban zavarja önöket,
hogy nem látják.

Végül az agyuk szinte felkiált:

"Mikor veszi már végre elő
a kezét a háta mögül?"

És abban a pillanatban,
amikor ezt megteszem,

sokkal jobban érzik magukat.

Ez azért van, mert az agyunk tudja,
hogy ha nem látjuk a kezeket,

nem látjuk a szándékot sem.

És ahogy a legnézettebb TED-előadásokat
összehasonlítottuk

a legkevésbé nézettekkel,

mintát találtunk a kézmozdulatokban.

Egészen pontosan

a legnépszerűbb TED-előadók
átlagosan 465 kézmozdulatot használtak

18 perc alatt.

Igen, lelkiismeretesen
megszámoltuk az összeset.

Én is 465-tel készültem ma önöknek.

(Nevetés)

A legkevésbé népszerű TED-előadók
átlagosan 272 kézmozdulatot tettek.

Ez majdnem a fele.

Hogy mi ennek a jelentősége?

Mikor a TED-előadók a színpadra lépnek,

először azt mutatják nekünk:
"Barát, barát, barát."

Talán emlékeznek rá,
hogy a színpadra lépve én is integettem.

Azt mondtam: "Barát, barát, barát."

(Nevetés)

A másik, amit a TED-előadók tesznek –

talán ez is ismerős lesz önöknek –

idejönnek a vörös körre,
és valami ilyesmit csinálnak:

"Egy nagyszerű elképzelést
szeretnék ma önöknek bemutatni."

(Nevetés)

"Ezt három különböző részre bontom majd,

ami megváltoztatja az életüket."

Ugye?

(Taps)

Szóval, a legnépszerűbb TED-előadók

úgy tűnik, ugyanazokkal
az eszközökkel élnek,

kézmozdulataikkal azt üzenik:

"Olyan jó vagyok abban,
amiről beszélni szeretnék,

hogy két különböző módon
is be tudom mutatni.

El tudom mondani szóban,

de el tudom magyarázni
kézmozdulatokkal is."

Így hangsúlyozzák a szóbeli közlést.

Ha például azt mondanám:

"Egy igazán nagy ötletet hoztam ma."

(Nevetés)

"Óriási ötletet."

(Nevetés)

Nevetnek, és azt gondolják:
"Vanessa, ez nagyon kicsi, nem nagy."

Ez pedig azért van, mert agyuk 12,5-szer
nagyobb súlyt helyez a kézmozdulatokra.

Szóval, ma egy igazán,
igazán nagy ötletet hoztam,

és ezt háromféleképpen is
el fogom magyarázni önöknek.

A nagy elképzelés az,
hogy ragályosak vagyunk.

Mi, emberi lények

folyamatosan testnyelvi jeleket
küldünk egymásnak és fejtünk meg:

érzelmi szinten és vegyi úton is.

Ezt egy eléggé gusztustalan,

ám igen lenyűgöző tanulmányon keresztül
szeretném önöknek elmagyarázni.

Ebben a tanulmányban a kutatók
izzadságmintákat gyűjtöttek,

futópadon edző emberektől,

aztán izzadságmintákat olyanoktól

akik életükben akkor
ugrottak először ejtőernyővel.

Ez két igen különböző minta.

És most jön a gusztustalan rész:

Jöttek a szegény, gyanútlan résztvevők...

(Nevetés)

Tudom.

Jöttek a gyanútlan résztvevők
a laboratóriumba,

(Szippantás)

fMRI gépre tették őket, és megszagoltatták
velük az izzadságmintákat.

Itt válik a dolog érdekessé:

Bár a résztvevők nem tudták,
milyen szagmintát kaptak,

azoknál, akik az ejtőernyősökét szagolták,

az agy félelemközpontja aktiválódott.

Más szavakkal, átragadt rájuk a félelem.

Ezek szerint érzelmeink ragadósak.

Ragadós a félelmünk,
de ragadós az önbizalmunk is.

Ez pedig felveti a nagy kérdést:

Ha érzelmeink ragadósak,

hogyan biztosíthatjuk, hogy megfelelő
érzéseket adunk át másoknak?

Úgy vélem, érzelmeinket
három módon adhatjuk át:

Először is szavak nélkül.

Hogy teszteljem ezt az elméletet,

nagyon egyszerű kísérletet végeztem
Portland utcáin, Oregonban.

Csak megálltam az utcán,

és néztem a semmit.

Látni akartam,

hogy az emberek észre veszik-e,
és tükrözik-e nonverbális viselkedésem.

Ezen a videón láthatják,

ahogy állok az utcákon, és nézem a semmit.

és lassanként, egyesével –

(Nevetés)

hatásom alá vonom az elhaladó embereket.

(Nevetés)

És lassan...

(Nevetés)

tömeggé gyűlünk össze.

(Nevetés)

(Taps)

Tudják, ez a szegény nő,
ott állt mellettem,

ott álltunk, és ne felejtsék,
néztük a semmit –

ott álltunk és bennem felmerült a kérdés:
Meddig fogunk itt állni?

Ki töri ezt meg először?

És miután kb. 40 másodperc telt el így,

a nő odahajolt hozzám és azt kérdezte:

"Le fog ugrani?"

(Nevetés)

Ez a tapasztalat tanított meg arra,
hogy valóban átvesszük az érzéseket,

és még okot is kreálunk arra,
hogy miért tesszük ezt.

Nos, ez tulajdonképpen jó dolog.

Emberként biztonságérzetet ad.

Dr. Paul Ekman az úgynevezett
mikro-arckifejezéseket tanulmányozta.

Ezek általánosan
megfigyelhető arckifejezések.

Ekman hetet talált belőlük.

Nemünktől és faji
hovatartozásunktól függetlenül

mindannyian ugyanúgy fejezzük ki
intenzíven megélt érzéseinket.

Ez a félelem mikro-arckifejezése.

A félelem rendkívül fontos érzelem,

hiszen megjelenése
figyelmeztethet mások arra,

hogy valami nincs rendben.

Ez az arckifejezés biztonságérzetet ad.

Képzeljük el egy pillanatra,
hogy sétálunk, és meglátunk egy kígyót.

Szemünket tágra nyitjuk,
szemöldökünk a homlokunkra ugrik,

így próbáljuk biztosítani, hogy a lehető
legtöbbet lássuk magunk körül.

"Van másik kígyó? Hogy tudok elmenekülni?"

Aztán kinyitjuk a szánkat,
hogy oxigénhez juthassunk,

ha harcolnunk kell, segítségért
kell kiáltanunk, vagy menekülnünk kell.

Már akkor felvesszük ezt az arckifejezést,
mielőtt tudatosulna, hogy kígyót láttunk.

Ebben pedig az az érdekes,

hogy ilyenkor mások is megijednek kicsit.

Azért van ez, mert ha látjuk,
hogy a másik fél,

ha egy ilyen arcot látnánk a metróban,

azt gondolnánk: "Mi a baj? Mi folyik itt?"

Mert ez a mi biztonságunkat is biztosítja.

Próbáljuk ezt ki együtt:

Nyissák a szemüket a lehető legnagyobbra.

Vonják fel szemöldöküket. Nagyon jó.

Most lélegezzenek rövideket.

(Levegővétel)

Tökéletes.

Aggódnak már?

Ami érdekes az arckifejezésekben,

hogy érzelmeket váltanak ki.

Tehát nemcsak érzelmeink
változtatják meg az arcunkat,

de az arckifejezésünk is
kivált belőlünk érzelmeket.

Ez az ún. válaszreakció elmélet.

Tehát amikor meglátjuk, hogy valaki
ilyen arcot vág, átvesszük az érzelmeit,

és máris készen állunk a harcra,
a menekülésre vagy a segélykiáltásra.

Szerencsére ez működik
pozitív érzelmekkel is.

Az egyik arcon mögöttem
a boldogság mikro-arckifejezése valódi,

a másikon viszont hamis.

(Nevetés)

Az igazi boldogság mikro-arckifejezése az,
mikor a mosoly felfut a szemünk sarkáig,

egészen arcunk felső izmaiig.

És ez nagyon fontos.

Mert tudják, mikor egy állítólagos
barátnak elmondunk egy jó hírt,

(Nevetés)

és ő azt mondja, mennyire örül,
mi tudni fogjok, hogy ez nem igaz.

Ez így néz ki: "Ó, igen, annyira örülök!"

(Nevetés)

Próbálják ki a kedvemért először
a hamis kifejezést.

Próbálják ki ezt a hamis mosolyt:
csak az arc alsó fele mosolyog.

Még azt is mondhatják, hogy "nn, nn".

Nem olyan jó érzés, ugye?

Nem hangzik őszintén.

Most húzzák fel a mosolyt
egészen a szemükhöz.

Mosolyogjanak a felső arcizmokig.

Á, mennyivel jobb is ez!

Ami érdekes ebben az arckifejezésben,

hogy mi is boldogabbak leszünk ilyenkor,

átragad ránk, amikor látjuk.

Egy finn egyetem kutatói
megvizsgálták ezt a két arckifejezést.

A kísérlet résztvevői fotókat néztek

igazán boldog és hamis boldogságot
mutató emberekről.

Arra jutottak,

hogy mikor a megfigyelőknek
valódi boldogságról mutattak képeket,

átvették az érzelmeket –

a pozitív érzelmeket,

és pozitív hangulatváltozáson
mentek keresztül.

De amikor a hamisan mosolygó arcra néztek,

nem történt semmi.

Vagyis, ha nem szívesen
veszünk részt egy eseményen,

ha olyan emberekkel beszélünk,
akiket nem igazán kedvelünk,

kevésbé fognak emlékezni ránk.

Ez nemcsak személyes kapcsolatban igaz,
hanem telefonon is.

Sok olyan ügyféllel is dolgoztam
a vállalati szférából,

akik egész nap telefonálnak.

Ezt mondták: "Vanessa, azt értem,
milyen személyesen a valódi öröm,

de hogy működik ez telefonon?"

Így elhatároztuk,
hogy végzünk egy kísérletet.

Laboratóriumi résztvevőinkkel a "halló"
különböző változatait rögzítettük,

ez ugyanis az első benyomás telefonon.

Azt akartunk megtudni,

hogy az emberek hallják-e, ha örülünk,
ha szomorúak vagy dühösek vagyunk.

Felvettük tehát a különböző "halló"-kat.

Mondták boldogan, szomorúan
dühösen és fontoskodva.

Azt akartuk kideríteni,
hallatszik-e a különbség?

Most két különböző "halló"-t
fogok lejátszani önöknek.

Kitalálják, melyiket mondták örömmel?

Készen állnak? Rendben.

Ugyanaz a személy. Íme az "A":

(Hangfelvétel) Halló.

Íme a "B":

(Hangfelvétel) Halló.

Hányan gondolják,
hogy az "A" a boldog "halló"?

Hányan gondolják, hogy a "B"
a boldog "halló"?

Nagyon jó.

Pontosan halljuk a különbséget.

Halljuk a mikrokifejezést.

Bár ezt is érdekesnek találtam,
de még ennél is tovább akartam lépni.

Ezért kidolgoztuk
a kísérlet második részét,

ahol a résztvevőket arra kértük, hogy
a laborban hallgassák meg a felvételeket,

és szimpátia alapján osztályozzák
a hallott személyeket.

Az akartuk kideríteni,

hogy az öröm mikrokifejezése,
a düh mikrokifejezése

vagy a fontoskodás mikrokifejezése
lesz hangsúlyosabb.

Íme az eredmény.

Alanyaink így osztályoztak:

"Nagyon kedvelem ezt az embert."

"Kicsit kedvelem ezt az embert"
vagy "Nem kedvelem ezt az embert."

Megfigyeltük, hogy a boldogság
mikrokifejezést mutatók

minden tesztben, férfiak
és nők esetében egyaránt,

sokkal szerethetőbbek voltak.

Míg ugyanazok a személyek dühös
vagy szomorú mikrokifejezéssel

kevésbé szerethetőnek bizonyultak.

Ez az örömteli mellékhatása annak,
ha önbizalmunk másokra is átragad.

Nemcsak az örömöt adjuk át,

de még szerethetőbbnek is
fognak találni minket.

Eddig a nonverbális jelekről beszéltünk,

és most beszéljünk arról,
mi következik a "halló" után.

Hogyan legyünk verbálisan is magabiztosak?

Ebben a tanulmányban,
melyet az oregoni Portlandben végeztünk,

500 üzletembert választottunk ki,

és felkértük őket, hogy villám
kapcsolatteremtés keretében

kezdeményezzenek telefonbeszélgetéseket:

nyolc sorozat volt.

Minden résztvevőnek
adtunk egy kezdő témát,

amit ismeretlen beszélgetőpartnerének
kellett felvetnie.

A helyiség minden sarkában
kamerákat állítottunk fel,

és mintákat keresve elemeztünk
minden villámbeszélgetést.

A hívó testbeszédében kerestünk
ismétlődő elemeket:

mikor hajol előre, mikor bólint, nevet
mosolyog, mikor hangzik magabiztosnak.

Figyeltük a hangerő változását is.

Egy jó beszélgetésben a hangerő emelkedik.

Egy kínos párbeszédben viszont

sokszor van csönd,
és a hangunk is halkabb.

A résztvevőket felkértük arra is,
hogy értékeljék a kezdőtémákat.

Meg akartuk tudni, melyek vezettek
a legeredményesebb beszélgetésekhez.

Azt találtuk, hogy azok a kezdőtémák
működtek legjobban,

melyek egy kis vegyület,
a dopamin szintjére hatottak.

A dopamin olyan ingerületátvivő anyag,
mely akkor termelődik,

ha jól érezzük magunkat,
vagy valamilyen jutalmat kapunk.

Megfigyeltem,

hogy a különböző összejöveteleken
elhangzó csevejeink egyformák.

Nagyjából ilyesmiket mondunk:

"Mivel foglalkozol?"

"Hová valósi vagy?"

"Errefelé laksz?"

"Megyek, hozok még egy kis bort.

Örültem, hogy beszéltünk."

Ilyen párbeszédek
hangzanak el újra meg újra.

Majdnem úgy, mintha forgatókönyv
alapján zajlana minden,

közben viszont agyunk
robotpilóta üzemmódban van.

A vizsgálat azt mutatta,

hogy a leggyengébb kezdőtémák,

melyek a legalacsonyabb értékelést kapták,

ahol a leghalkabban beszéltek,
legtöbbször fordultak ki a beszélgetésből,

melyeket a legnegatívabb fejmozgások
és mikrokifejezések kísértek,

azok voltak, amelyeket
leggyakrabban használunk:

"Mivel foglalkozol?"
"Hogy vagy?"

"Hová valósi vagy?"

Pszichológiai szempontból
ezek teljesen hatástalanok.

Nem okoznak örömöt.

Így aztán olyan kezdőtémákat
próbáltunk találni,

melyek valamiféle izgalmat
képesek a másikban felébreszteni.

Ki tudjuk-e verbálisan váltani
a dopamintermelést?

Arra jutottunk, hogy az agy
roppant érdekesen működik.

Ha felteszünk egy kérdést, az agy
megerősítő válaszokat keres.

Ezalatt azt értem,
hogy ha megkérdezünk valakit:

"Sok dolgod van mostanában?",

agyuk azonnal azt kezdi el keresi,
hogy milyen dolguk volt.

A megtörtént negatív dolgokra gondolnak –

a stresszre, a túlterheltségre,
mindenféle rossz dologra az életükben.

Ha viszont azt kérdezzük valakitől:
"Dolgozol valami izgalmason mostanában?",

az agyuk azonnal az
"izgalmas" szóra keres találatokat,

és azonnal jó és örömteli
dolgokra kezd gondolkodni:

mindenféle izgalmas dologra,
amely épp az életükben zajlik.

Ez két dolgot jelent:

Ez egyrészt egy örömforrás.

Lényegében arra kérjük őket,

vegyenek kölcsön egy kis izgalmat
életük valamilyen más helyzeteiből,

és hozzák be abba a szituációba,
amelyben éppen vannak.

Másrészt ránk is
jobban fognak így emlékezni.

Dr. John Medina jött rá arra,

hogy a párbeszéd során képződött dopamin

nyomot hagy az emlékezetünkben.

Vagyis, ha valakit megkérünk, gondolja át,
mi izgalmas van az életében,

annak az lesz az örömteli mellékhatása,
hogy ránk is jobban fog a másik emlékezni.

Íme a mai nap nagy kihívása.

A szokásos kérdéseket, úgy mint:

"Mivel foglalkozol?",

"Hogy vagy?" és "Honnan jöttél?",

száműzzük végleg
a párbeszédindító témák sorából,

és keressünk inkább olyanokat, melyek
segítségével az agy izgalmakat keres.

Próbáljuk ki ezeket: "Dolgozol valami
izgalmas témán mostanában?",

"Mégy a közeljövőben szabadságra?",

"Történt ma valami jó veled?"

Azt hiszem, ez a legnagyszerűbb ajándék,
amit embertársainknak adhatunk.

Így lehetőséget adunk nekik,
hogy optimista szemléletre váltsanak.

Beindul a dopamintermelés,
az élménykeresés, kikapcsol a robotpilóta.

Van még egy terület, ahol ragályosak
vagyunk: ez az érzelmek területe.

Ez az egyik kedvenc tanulmányom.

Ebben a kísérletben diákokat kértek arra,

hogy a "Don't Stop Believing" c. számot

énekeljék fel egy nagy
pontosságot igénylő programra.

Idegörlő kísérlet volt.

Értékelték a hangszínt,
a szövegpontosságot,

és nem adtak felkészülési időt.

Ezt a kísérletet
háromféleképpen vitték véghez.

Első körben az alanyok
csak bejöttek a szobába,

és felénekelték a dalt a programra.

A második csoportnak a szobába lépve
hangosan azt kellett mondania:

"Ideges vagyok."

Az utolsó csoportnak a szobába lépve
azt kellett mondania:

"Ez izgalmas."

Az eredmény az lett,
hogy ezzel a kis változtatással

az ideges csoport 53%-os,

a kontroll csoport 69%-os,

a kellemesen izgatott csoport
80%-os pontosságot ért el.

Miért?

Az aggódás és az izgatottság
igen hasonló érzelmek.

Az egyetlen különbség a hozzáállásban van.

Ezért mai kihívásom az önök számára az,

hogy gondolkozzanak el azon,
hogyan akarják "megfertőzni" az embereket.

Ha biztatni szeretnének valakit,
vagy izgalmat akarnak kiváltani belőlük,

törekedjenek arra, hogy kezdőtémáik
serkentsék a dopamintermelést,

használjanak több kézmozdulatot,

mosolyogjanak őszintén,

és soha ne vegyék fel a telefont
ha rossz a kedvük.

(Nevetés)

És végül szeretném, ha az előadás is
izgalmasan érne véget.

Szeretném önöket igazán ragályossá tenni.

Az előadás végén
azt szeretném önöktől kérni,

hogy mire hármat számolok,
teljes erőbedobással

kiáltsák azt: "Ez izgalmas!"

Készen állnak?

Egy, kettő, három!

"Ez izgalmas!"

Megcsinálták!

(Taps)