A kazettás bombák halálos öröksége

A háború pusztítása a harcok befejeződésével sem ér véget. A 34 napig tartó 2006-os Izrael–Hezbollah háború során becslések szerint négymillió kazettás lőszert dobtak Libanonra, amelyek válogatás nélkül öltek. A veszély még mindig fennáll , mivel sok kis bomba nem robban fel a levegőben, így a földön hevernek, várva azt, hogy a következő áldozatukat megcsonkíthassák vagy megöljék. Előadásában Laura Boushnak fényképész és TED Fellow mutat be rémisztő fotókat a kazettásbomba-túlélőkről. Felkéri az e fegyvereket gyártókat és azokat, akik szemet hunynak alkalmazásuk fölött, beleértve az USA-t is, hogy változtassanak nézetükön, és hagyjanak föl vele.

Volt egy rémálmom:

egy elhagyatott aknamező
kellős közepén álltam.

A valós életben imádok túrázni,

de minden alkalommal
nyugtalanná válok, ha túrázni indulok.

Mindig az motoszkál a fejemben,

hogy elveszíthetem a végtagjaim.

Tíz éve kezdődtek félelmeim

amikor 2006 nyarán,
a libanoni Izrael–Hezbollah háború során

megismertem Mohammedet,
egy kazettásbomba-túlélőt.

Mohammednek, hasonlóképpen
a túlélők zöméhez világszerte,

naponta kell szembenéznie

a kazettás lőszerek utóhatásaival.

Amikor az egy hónapos konfliktus
kitört Libanonban,

még mindig Párizsban dolgoztam
az Agence France-Presse-nél.

A képernyő rabja voltam,

és nyugtalanul követtem a híreket.

Meg akartam nyugtatni magam,

hogy a zuhanó bombák
elkerülték szüleim házát.

Amikor Bejrútba érkeztem,
hogy az ottani háborúról tudósítsak,

megkönnyebbülten találkoztam családommal,

miután végre sikerült elmenekülniük
Dél-Libanonból.

Amikor a háborúnak vége lett,

a következő kép tárult elém:

eltorlaszolt utak,

otthonukat elhagyni kényszerültek,
akik türelmetlenül igyekeznek délre, haza,

függetlenül attól, hogy mit találnak ott.

Kb. 4 millió résztöltet szóródott szét

a 34 napos konfliktus során Libanonban.

Mohammed mindkét lábát elvesztette
a konfliktus utolsó hetében.

Mivel öt percre lakik a szüleimtől,

könnyű volt megfigyelni őt az évek során,

és már lassan tíz éve,
hogy először találkoztunk.

Láttam mint kisfiút,

akit testi és lelki trauma ért.

Láttam mint tinit,
aki tetoválásokat árult barátainak

öt dollárért cserében.

Ismerem mint fiatal munkanélküli
férfit is, aki órákat tölt az interneten,

hogy megismerjen egy lányt,
aki talán a barátnője lesz.

A sorsa és lába elvesztésének utóhatása

számára a mindennapi valóságot jelenti.

Egy robbanás túlélőjének,
mint amilyen Mohammed is,

számos olyan részlettel kell megbirkóznia,
ami nekünk fel sem tűnik.

Ki hinné,

hogy olyan mindennapi dolgok,
amelyek nekünk természetesek,

mint kimenni a tengerpartra,
vagy felvenni valamit a földről,

stressz és szorongás forrása lehet.

Ez történt Mohameddel,

mivel nem hajlékony a műlába.

Tíz éve fogalmam sem volt,
hogy mit jelent a kazettás bomba,

és milyen borzalmas a hatása.

Megtudtam, hogy ezt a kíméletlen fegyvert

szerte a világon használják,

és továbbra is rendszeresen pusztít,

különbséget nem téve egy katonai célpont

és egy gyerek között.

Naivan elmélkedtem:

"De hát ki gyártja e fegyvereket?"

"Minek?"

A kazettás bomba

kis bombákat tartalmazó nagy tartály.

Ledobják,

és félúton kis bombák százait bocsátja ki.

Nagy területen szóródnak szét,

és becsapódáskor,

nem mindig robbannak fel.

Amelyek nem robbannak fel,
olyanok, akárcsak az aknák:

a földön hevernek,

és a következő áldozatukra várnak.

Ha valaki véletlenül rájuk lép,

vagy felemeli,

felrobbanhatnak.

E fegyverek nagyon kiszámíthatatlanok,

ami jobban megnöveli a veszélyt.

Egyik nap még nyugodtan műveli
a gazda a földterületét,

másnap tüzet rak, hogy ágakat égessen,

és a közelben levő résztöltetek
a hő hatására felrobbanhatnak.

Az a baj, hogy a gyermekek játékokkal
tévesztik össze a kis bombákat,

ugyanis pattogó labdáknak,
vagy üdítős doboznak nézhetik őket.

Dokumentarista fotósként úgy döntöttem,

hogy visszatérek Libanonba
pár hónappal a konfliktus vége után,

hogy kazettásbomba-túlélőkkel találkozzak.

Megismertem egy párat –

Husszeint és Rasát,

mindketten elvesztették fél lábukat.

Történetük hasonlít bármely más gyerekére,

és tanúsítják,
milyen iszonyú következményei vannak

e fegyverek alkalmazásának.

Ekkor, 2007 januárjában
találkoztam Mohammeddel.

11 éves volt,

és pontosan négy hónapja volt a balesete.

Mikor legelőször láttam,

fájdalmas fizioterápián ment keresztül,

hogy friss sebei begyógyuljanak.

Zsenge korban,
még mindig sokkos állapotban,

Mohammed azzal küszködött,
hogy új testét megszokja.

Éjnek évadján megébredt,
hogy hiányzó lábát megvakarja.

Sokkal személyesebbé vált a története,

amikor rájöttem, milyen nehézségeket kell
Mohammednek leküzdenie a jövőben.

A gyötrelmek, melyek sérüléséhez való
hozzászokása során érték,

11 évesen,

megtöbbszöröződnek.

Mohammed élete a baleset előtt

sem volt egy habos torta.

A Rashidieh palesztin
menekülttáborban született,

és jelenleg is ott él.

Libanonban kb. 400 ezer
palesztin menekült él,

diszkriminatív törvényekkel korlátozva.

Nem dolgozhatnak a közszférában,

nem dolgozhatnak bizonyosok szakmákban,

és nincs joguk a magántulajdonhoz.

Ez egyik oka annak,

hogy Mohammed nem bánja,
hogy otthagyta az iskolát

rögtön a sérülése után.

"Mit kezdjek egy diplomával,

ha úgysem találok munkát?" – mondta.

A kazettás bomba hatása ördögi kört alkot,

mert nemcsak az áldozatok életére,
hanem a közösségére is hat.

Sok sebesült abbahagyja az iskolát,

nem talál munkát, vagy elveszíti állását,

ezáltal nem tudja eltartani családját.

Nem beszélve az állandó testi fájdalomról,

és az elszigeteltség érzéséről.

E fegyverek a legszegényebbeket sújtják.

A drága orvosi ellátás
teher a családoknak.

Segélyszolgálatokra támaszkodnak,

ami elégtelen és fenntarthatatlan,

főleg azoknak, akik életük
végéig segítségre szorulnak.

Mohammednek 10 évvel a sérülése után,

még mindig nincs elég pénze
megfelelő műlábakra.

Nagyon óvatosan lépked,

mivel egy pár esés az évek során

szégyenbe hozta a barátai előtt.

Azzal viccelődött, hogy lábai hiányában

néha megpróbál kézen járni.

Az egyik legveszélyesebb,
mégis láthatatlan utóhatás:

a fegyver okozta lelki hegek.

Mohammed egyik korábbi orvosi leletében

PTSD korai jelei mutatkoztak.

Gyötörte őt szorongás,
étvágytalanság, alvászavar,

és harag is emésztette.

Mohammed sosem kapta meg
a kellő segítséget a felépüléséhez.

Most a rögeszméje az,
hogy mindenáron elhagyja Libanont,

akkor is, ha ez veszélyes utazást jelent:

Európa felé sodródni a Földközi-tengeren
más menekültekkel.

A veszélyes utazás tudatában
Mohammed azt mondta:

"Az sem számít,

ha meghalnék az úton,

mert itt már úgyis halott vagyok."

A kazettás bomba világprobléma,

mivel egész közösségeket puszit el,

s ez vár következő nemzedékekre is.

A Mines Advisory Group
civil szervezet elnöke,

Jamie Franklin,

azt nyilatkozta az interneten,

hogy az amerikai sereg 2 millió tonna
lőszert dobott Laoszra.

Ha nem akadtak célpontra Vietnamban,

akkor Laosz üres területeire dobták le
,

mielőtt visszatértek a támaszpontjukra,

mivel bombákkal tele landolni veszélyes.

A Vöröskereszt Nemzetközi
Bizottsága szerint

csak Laoszban, a világ egyik
legszegényebb országában

9–27 millió résztöltet
maradt felrobbanatlan.

Kb 11 ezren sebesültek meg,
vagy hunytak el 1973 óta.

A halálos fegyvert több mint 20 állam
használta fegyveres konfliktusok során,

több mint 35 országban,

pl. Ukrajnában, Irakban és Szudánban.

Eddig 119 ország írta alá

kazettás lőszerek tilalmáról szóló

nemzetközi egyezményt.

Ugyanakkor a legnagyobb
kazettáslőszer-gyártók,

név szerint az USA, Oroszország és Kína,

nem írták alá az életmentő egyezményt,

és továbbra is gyártják,

fenntartva a jövőbeni gyártás jogát is,

tárolják ezeket az ártalmas fegyvereket,

és talán be is vetik őket a jövőben.

Jelentések szerint a kazettás bombákat

legutóbb a jelenleg is zajló jemeni
és szíriai konfliktusban használták.

A kazettáslőszer-gyártók
befektetéseiről készült

egyik nemzetközi kutatás szerint,

amelyet a holland Pax
civil szervezet végzett,

pénzintézetek dollármilliárdokat fektettek

kazettáslőszer-gyártó cégekbe.

Ezek zöme olyan országban székel,

amely még nem írta alá az egyezményt.

Visszatérve Mohammedre,

egyike a kevés állásának, amelyben el
tudott helyezkedni, a citromszedés volt.

Megkérdeztem tőle,
hogy biztonságos-e a mezőn dolgozni,

válasza "nem tudom" volt.

Bizonyított, hogy a kazettás lőszerek
gyakran ott szennyeznek,

ahol a mezőgazdaság a fő bevételforrás.

A Handicap International kutatása alapján,

az ilyen lőszerektől megsebesültek
vagy elhunytak 98%-a polgári személy.

Az áldozatok 84%-a férfi.

Egyes országokban az embereknek
nincs más választásuk,

mintsem kimenni azokra a mezőkre,

kénytelenek dolgozni

és kockáztatni.

Mohammed egyedüli fiú
a három lánytestvére mellett.

A hagyomány szerint ő a családfenntartó,

de erre egyszerűen nem képes.

Már számos munkával próbálkozott,

de fogyatéka miatt mindeniket elvesztette,

mert a fogyatékkal élők számára,
kicsit sem barátságos a környezet,

hogy finoman fogalmazzak.

Nagyon fáj neki, amikor munkát keres

és elutasítják,

majd sajnálatból adnak neki
egy kis alamizsnát.

Mondja nekik, hogy nem koldulni jött,

meg akar dolgozni érte.

Mohammed épp 21 éves.

Írástudatlan,

és hangüzenetekkel kommunikál.

Itt van egyik üzenete.

(Hang) Mohammed: (Arabul beszél)

Laura Boushnak:
Azt mondta: "Az álmom, hogy szaladjak,

és tudom, ha egyszer nekifutamodok,

sosem fogok megállni."

Köszönöm

(Taps)