A női düh ereje

A düh erős érzelem, figyelmeztet minket a méltatlanságra, a veszélyre, a bántalomra és a sértésre. Világszerte a lányokat és nőket arra neveljük, hogy ne fejezzék ki indulataikat - meséli Soraya Chemaly. Mi is ez, mit vesztünk ezzel a hallgatással? Chemaly ebben a motiváló, tanulságos előadásban kifejti a veszélyes téveszmét, mi szerint a düh nem nőies. Jogos és egészséges a női harag, a változás katalizátora lehet.

Néha felmérgelődöm,

és sok évbe telt,
amíg ki tudtam mondani e szavakat.

A munkám során

néha az egész testem beleremeg,
annyira dühös vagyok.

De nem számított,
dühöm mennyire volt jogos,

egész életemben

folyton azt tudatosították bennem,
hogy a dühöm túlzás,

helytelen viselkedés,

emiatt gorombának
és barátságtalannak fognak tartani.

Kislányként főként azt tanultam meg,
hogy a düh érzését jobb,

ha egyáltalán nem fejezzük ki.

Édesanyám jut eszembe egy pillanatra.

Amikor 15 éves voltam, egyszer
arra jöttem haza az iskolából,

hogy ott állt a hosszú tornácon
kint a konyhánk előtt,

óriási halom tányért tartva a kezében.

Képzelhetik a megdöbbenésemet,
mikor elkezdte frizbiként dobálni őket...

(Nevetés)

bele a forró, párás levegőbe.

Amikor minden egyes tányér
ezernyi darabra tört

a dombon odalent,

odajött hozzám, és kedvesen
megkérdezte: "Milyen volt a napod?"

(Nevetés)

Érthető, hogy ilyen eset láttán
miért gondolja egy gyerek,

hogy a düh csendes, elszigetelő,
romboló és még rémisztő is.

Különösen, ha a dühös személy
lány vagy nő.

A kérdés az, hogy miért.

A düh emberi érzés,
se nem jó, se nem rossz.

Valójában figyelmeztető érzelem.

Méltatlanságra, veszélyre, fenyegetésre
és sértésre figyelmeztet minket.

Minden kultúrában a düh mégis
morális tulajdonként van fenntartva

fiúk és férfiak számára.

Valóban vannak különbségek.

Az Egyesült Államokban például

egy dühös fekete férfire
bűnözőként tekintenek,

de egy dühös fehér férfi
a polgári erények képviselője.

Nem számít, hol vagyunk,
az érzelem nemtől függő.

Gyermekeinknek így tanítjuk meg:
nőkben és lányokban vessék meg a dühöt,

és ezt büntető felnőttekké növünk fel.

De mi lenne, ha nem így tennénk?

Mi lenne, ha a dühöt
nem határolnánk el a nőiességtől?

Ha elválasztjuk a dühöt a nőiességtől,
akkor elválasztjuk a lányokat és nőket

a minket az igazságtalanságtól
legjobban megvédő érzelemtől.

Mi lenne, ha helyette inkább

a fiúk és lányok érzelmi
hozzáállását fejlesztenénk?

A valóság az, hogy gyermekeinket
jellemzően még mindig

nagyon kettős és ellentétes
módon neveljük.

A fiúknak a férfiasság abszurd
és merev normáinak kell megfelelniük,

el kell hagyniuk a bánat vagy félelem
nőies érzelemvilágát,

és elsajátítaniuk az erőszakosságot
és dühöt: a valódi férfiasság jellemzőit.

Másfelől pedig, a lányoknak
meg kell tanulniuk tisztelettudónak lenni,

a düh pedig nem fér össze
a tisztelettudással.

Megtanultuk a lábunkat keresztbe
tenni és a hajunkat kezelni,

ugyanúgy megtanultuk tartani a szánkat,
és lenyelni a büszkeségünket.

Mindannyiunk számára teljesen mindennapos,

hogy a megaláztatás a nőiességhez tartozó.

Hosszú személyes és politikai története
van ennek a megosztottságnak.

Ha dühösek vagyunk, nevünk:
elkényeztetett hercegnő, hisztis tini,

nehezen kezelhető satrafa
és sápítozó, ronda zsémbeskedő.

Vannak hangulataink. Éljük meg őket!

Csípős, forró latinák vagyunk dühösen?

Vagy szomorú ázsiai lányok?
Dühös fekete nők? Vagy örült fehérek?

Lehet választani.

De a valóság az, hogy amikor
elmondjuk, mi a fontos számunkra, –

ez az, amit a düh közvetít –,

az emberek többnyire ránk lesznek
dühösek, amiért dühösek vagyunk.

Mindegy, hogy otthon vagyunk, iskolában
vagy munkában vagy a politikában,

a düh a férfiasság jele,
és nem illik a nőiesség képébe.

A férfiakat megjutalmazzák érte,

a nőket pedig ugyanezért büntetik.

Ez óriási hátrány számunkra,

különösen akkor, amikor magunkat
és érdekeinket meg kell védenünk.

Ha fenyegető utcai zaklatóval,
kizsákmányoló munkáltatóval,

szexistával, rasszista osztálytárssal
kerülünk szembe,

az agyunk azt sikítja:
"Te most szórakozol velem?"

De szánk ezt mondja: "Elnézést, tessék?"

(Nevetés)

Ugye?

Ez feszültséget kelt bennünk,
mert a düh teljesen összegubancolódik

a szorongással és a félelemmel
és a kockázattal és a megtorlással.

A nők a dühükre kapott reakciók közül

nem az erőszaktól félnek legjobban,

hanem a gúnyolódástól.

Gondoljunk csak bele, hogy ez mit jelent.

Ha több marginális identitásunk van,
ez nem csak gúnyolódás.

Ha megvédjük magunkat,
ha kiállunk magunkért,

annak borzalmas következményei lehetnek.

E mintákat szoktuk ismételgetni,
nem nagy, merész, nyers módon,

hanem az életi mindennapi apróságai során.

Amikor a lányom óvodába járt,
minden egyes reggel

bonyolult kastélyt épített
szalagokból és kockákból,

és minden reggel ugyanaz a fiú
vidáman lerombolta.

A szülei ott voltak,
de soha nem léptek közbe.

Csak közhelyeket mondtak elégedetten:

"A fiúk már csak ilyenek."

"Annyira hívogató volt,
hogy nem tudott ellenállni."

A tanult mintát követtem.

Békés megelőzést kerestem,

és megtanítottam a lányomat is,
hogy így tegyen.

Próbálkozott szavakkal.

Megpróbálta kedvesen az útját állni.

Másik helyen épített
a csoportban, de nem használt.

Mi, felnőttek közösen sajátos
férfijogosultságot hoztunk létre.

A fiú féktelenkedhetett,
és uralhatta a környezetet,

a lányom megtartotta magának az érzelmeit,
és próbált megfelelni a fiú igényeinek.

Elbuktunk mindkét esetben: a lányomnak
nem adtuk meg, hogy dühös legyen,

sem a döntési jogot, ami megillette.

Ez itt cseppben a tenger.

Mert kulturálisan, világszerte

előnyben részesítjük
a férfias teljesítményt:

az erőt és a vele járó kiváltságot

a nők és gyerekek jogaival,
szükségleteivel és szavával szemben.

Talán senkit nem lep meg a teremben,

hogy a nők sokkal kitartóbban
és hevesebben dühöngenek,

mint a férfiak.

Néha azért, mert úgy szocializálódtunk,

hogy rágódjunk, nyeljünk
és újra rágódjunk.

De meg kell találjuk a társadalmilag
elfogadható módját,

hogy kifejezzük erős érzelmeinket,

és tudatosítsuk, hogy kihozzon
a jelentéktelenségünkből.

Teszünk pár dolgot ennek érdekében.

Ha a férfiak tudnák, milyen sokszor
forr bennünk düh, mikor sírunk,

akkor beleremegnének.

(Nevetés)

Mi meg mellébeszélünk:

"Feszült vagyok. Semmiség, rendben van."

(Nevetés)

Tárgyiasítjuk magunkat,

és elveszítjük a dühre utaló fiziológiai
jelek felismerésének képességét.

De sokszor megbetegszünk tőle.

A düh a betegségek
széles skáláját hozza létre,

melyekre mellékesen legyintenek:
"á, ezek női betegségek".

Krónikus nagy fájdalmak, autoimmun
betegségek, étkezési rendellenességek,

mentális distressz, szorongás,
önmarcangolás, depresszió.

A düh hat az immunrendszerünkre,
a szív- és érrendszerünkre.

Kutatások támasztják alá,
hogy hozzájárul az elhalálozáshoz,

különösen rákos néger nőknél.

Belebetegedtem és belefáradtam
a sok beteg és fáradt nőbe.

Dühünk nagyon kényelmetlen,

ellentétes a vigasztaló szerepünkkel.

Létezik elfogadható düh.

Lehetünk dühösek, ha betartjuk
a szabályokat, és óvjuk a status quót.

Mint anyák és tanárok lehetünk őrültek,

de nem haragudhatunk a neveltetésünkért.

Haragudhatunk édesanyánkra.

Mondjuk, tiniként, a patriarchális
törvények és szabályok miatt

nem szidjuk a rendszert, őt okoljuk.

Lehetünk mérgesek a többi nőre,
kinek van ellenére az igazi veszekedés?

Haragudhatunk alacsonyabb
beosztású férfiakra –

rasszista és idegengyűlölő
hierarchiánkban.

Ebben hatalmas energiánk rejlik.

Az érzelmek határozzák meg
hatalmunk hatáskörét,

és az emberek nincsenek
hozzászokva a dühünkhöz.

Hozzá kell szoktatni őket
e kényelmetlenséghez,

mikor a nők nem mentegetőzésként
mondanak nemet.

Fogadjuk az érzelmeket, és alkalmasság
szerint gondolkodjunk, nemiség helyett.

Akik tudják kezelni a haragjukat,
értelmet adnak neki,

azok kreatívabbak, optimistábbak,

több meghittségben van részük,

jobb feladatmegoldók,

és jobb a politikai hatásosságuk.

Nő vagyok, nőkről és érzésekről írok,

nagyon kevés befolyásos férfi

veszi komolyan mondandómat
politikai szempontból.

Politikára és dühre megvetéssel,
lekicsinyléssel és indulattal gondolunk,

ez a világban a macsó-fasizmus
elterjedéséhez vezet.

De minden méregre létezik ellenszer.

A remény dühével találkozunk naponta

a nők és peremre szorultak ellenállásában.

Az együttérzés, empátia
és szeretet érzésével hasonlatos,

a dühöt is fel kellene ismerjük.

A nők indulatait nem tisztelő
társadalmak a nőket sem tisztelik.

Dühünk veszélyét nem felbomló
kapcsolatok és törött tányérok jelentik.

Azt mutatja meg, hogy mennyire
vesszük komolyan magunkat,

és másoktól is ezt
az elismerést várjuk el.

Mikor erre sor kerül, jó esély van arra,

hogy a nők szabad akaratukból
mosolyogjanak.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps) (Ujjongás)