Hogyan fokozzuk a fertőzöttekkel való érintkezések lekövetését az Egyesült Államokban

Az érintkezések lekövetése – az a folyamat, amely révén megállapítjuk, kik kerültek kapcsolatba a koronavírussal, hogy így is lassítsuk terjedését – alapvető eszköz a COVID-19 elleni harcban. Hogyan lehet ezt a kritikus folyamatot az egész Egyesült Államokra kiterjeszteni? Joia Mukherjee, a Partners in Health vezető orvosszakértője arról beszél, csapata hogyan dolgozik össze közegészségügyi szervezetekkel az érintkezések lekövetésének felfuttatásán az ország legsérülékenyebb közösségeiben , és rámutat, miért az együttérző megközelítés az igazán hatékony. (Ezen ambiciózus terv a TED "The Audacious Project"-jének része, amely célja világméretű változások ösztönzése és támogatása. Ezt a beszélgetést, amelynek házigazdái a TED igazgatója, Chris Anderson, továbbá Whitney Pennington Rodgers, aktuális ügyek kurátora voltak, 2020. május 27-én rögzítették.)

Chris Anderson: Joia,
ön és a Partners in Health

évtizedeket töltöttek
különböző csatamezőkön,

járványok ellen harcolva.

Az érthetőség kedvéért esetleg
bemutathatna néhányat e munkából.

Joia Mukherjee: Tehát a Partners in Health

több mint 30 éves,
globális, nonprofit szervezet.

Haitin remekül indult,
a szegénysoron kezdtük

hajléktalanokkal.

Ahogy beszéltünk velük,

kiderült, egészségügyi ellátást, oktatást,

lakhatást, állást akartak.

A szenvedőkhöz való közelség

befolyásolta a munkánkat.

Mikor a szegények egészségügyi
ellátására gondolunk:

mindig is aránytalan szenvedés jellemezte

a történelmileg perifériára szorultakat,

ahogy az általunk szolgált
haiti közösséget is.

Mindig is a Föld
legszegényebbjeinek próbáltunk

egészségügyi ellátást biztosítani.

Nemzetközi szinten tanácskoztunk,

hogy van-e erre lehetőség

a gyógyszer-rezisztens tuberkulózis
és a HIV esetében,

továbbá a műtétek, a rák,

a mentális egészség

és a krónikus betegségek esetében.

Szerintünk ez megvalósítható,

és része alap emberi jogoknak.

Amikor kitört a COVID-járvány,
rögtön tudtuk,

hogy a legszegényebbek veszélyben vannak.

A Partners in Health most
11 országban tevékenykedik,

öt afrikai országban, Latin-Amerikában,

a karibi térségben,

továbbá az egykori Szovjetunióban.

Azonnal felkészültünk
a fokozott tesztelésre,

az érintkezés nyomon követésére,
a betegek ellátásra,

majd azt láttuk, hogy minderre
nem kerül sor az Egyesült Államokban.

Tulajdonképp tétlenül vártuk,
hogy az emberek megbetegedjenek,

és kórházban kezeljék őket.

Ez az üzenet eljutott
Massachusetts kormányzójához,

és elkezdtük támogatni az államot
a COVID-os érintkezések lekövetésében,

hogy így beazonosíthassuk
a legsérülékenyebb közösségeket,

és gondoskodjunk róluk.

CA: Igazán ironikus, hogy a fejlődő
világban és másfelé szerzett

több évtizedes tapasztalat

most milyen nélkülözhetetlen
lett az Államokban.

Ez különösen igaz az érintkezés
nyomon követésére.

Beszéljünk hát egy kicsit erről,

miért is fontos ennyire,

és hogyan is nézne ki

egy tökéletes nyomon követés?

JM: Nos, elsőként említeném,

hogy bármilyen betegségről legyen is szó,

mindig a megelőzésre törekszünk,

továbbá a diagnózisra,
a kezelésre és gondozásra.

Ilyen a mindenre kiterjedő megközelítés.

Számunkra az ellátás rész azt jelenti,

hogy gondoskodunk a szociális
és anyagi támogatásról,

hogy szükséges ellátásban részesüljenek.

Ez lehet szállítás, lehet élelmiszer is.

Ha egy fertőző betegségnél

az átfogó megközelítésre gondolnak,

a megelőzés részét képezi,
hogy tudjuk, hol és hogyan,

kik révén terjed a fertőzés,

hogy így átcsoportosíthassuk
az erőforrásokat

a nagy kockázatú területekre.

Az érintkezések nyomon követése
a közegészségügy fontos része,

ez pedig azt jelenti, hogy akárhányszor
egy új személyt diagnosztizálnak

COVID-dal vagy egyéb fertőző betegséggel,

felkutatják és megszámolják mindazokat,
akikkel kapcsolatba kerültek,

majd felhívják őket, hogy elmondják:
megfertőződhettek,

vagy beszélnek velük,
hogy megfertőződhettek,

és ezzel kapcsolatban
milyen tudnivalójuk van.

Megkérdezik, hogy érzik magukat,

szükségük van-e ellátásra,

majd intézkednek.

Ezen túl közlik, mit kell tudniuk arról,
hogyan tarthatják biztonságban magukat:

a karanténról, megelőzésről.

Ez kellene legyen a helyzet
minden fertőzés esetén,

az ebolától a koleráig, vagy a szexuális
úton terjedő fertőzésekig, mint a HIV.

Megkérdezzük azt is,

hogy a helyzetük ismeretében

rendelkeznek-e a védekezéshez
szükséges eszközökkel.

Ugyanis a leggyakrabban

a védőeszközök nem állnak
az emberek rendelkezésére.

Itt jön képbe az erőforrás kérdése,

ahol elengedhetetlen az egyenlőség,

hogy megfékezhessük a járványt,

és mind az erőforrásokat,
mind információt juttassuk el

az ezekre leginkább rászorulóknak.

CA: Járvány esetén pedig
a leginkább rászorulók,

a legsérülékenyebbek,
ahogy ön nevezte őket,

valószínűleg

köztük terjed leginkább a betegség.

A cselekvés közös érdekünk.

A segítségnyújtás nemcsak
csodás, jótékony cselekedet,

melyet módunkban áll megtenni.

Valójában mindannyiunk érdeke ez, nem?

JM: Igen.

Igen, az emberiség egységes,

és ha bármilyen járvány,
fertőző betegség terjed,

az mindenkit veszélyeztet.

Az erkölcsi kötelesség csak egy részlet,

mellette ott a járványügyi kötelesség,

amely szerint ha nem tudjuk mindenütt
kontrollálni e betegségeket,

az bárhol veszélyt jelent.

Ha megnézzük, milyen társadalomban
élnénk szívesen:

a jó egészségért mindannyiunknak
megéri tennünk.

CA: Néhány ország jól alkalmazta
az érintkezések nyomon követését,

szinte azelőtt megállítva a járványt,
hogy az elterjedt volna az országban.

Az Egyesült Államok képtelen volt rá,

így néhányan úgy vélték,

hogy emiatt az érintkezések
lekövetése lényegtelenné vált,

a stratégia a mérséklés volt,
mindent bezártak.

Önök érveltek a módszer ellen,

mert a lezárás esetén is

kulcsszerepe van az érintkezések
nyomon követésének.

Segítsen megértenünk,

hogy magas esetszámnál

milyen méreteket ölt a követés,

továbbá azok lekövetése,
akikkel találkozhattak,

és az ő kapcsolataiké.

Gyorsan hatalmas feladattá növi ki magát.

JM: Óriás méretű.

CA: Milyen munkaerőre van szükségük,

hogy az Egyesült Államok
jelen állapotában változást érjenek el?

JM: Nagy léptékű,

mármint a lekövetés mértéke,

és nem kellene félvállról vennünk.

Nem is vesszük,

mivel mi, a Partners in Health-nél,
a megoldáson vagyunk,

és én mindig úgy érzem,
ha az ebolát meg tudtuk állítani

a világ legszegényebb
országai közül néhányban,

természetesen itt is boldogulunk,

és vajon mennyire volt késői intézkedés,
amikor már 28 ezren haltak meg Ebolában?

Az biztos, hogy mindig késő van.

Korábban kellett volna kezdjük,

ám még nem késő, hogy hatásosak legyünk.

Az időzítést és nagyságrendet
három tényező befolyásolja.

Először is: minél hamarabb kezdjük,

annál jobb, ugye?

Ezt láttuk Ruandában.

A korai tesztelés és érintkezések
nyomon követése miatt,

egy hónappal azt követően,
hogy az első két eset az országba lépett

március 15-én,

a nyomon követés, izoláció
és sok tesztelés miatt,

csak 134 esetet regisztráltak.

Ez igen figyelemre méltó.

Georgia államban,
ahol a Járványügy főhadiszállása is van,

a népesség hasonló, 12 millió fő,

az első hónap első két esetéből

4400 esett lett.

Belgiumban,

hasonló népességgel,

két esetből 7400 lett.

Nagy léptékben kell gondolkodnunk,
ha meg akarjuk állítani a járványt.

Minél korábban cselekszünk,

annál több előnnyel jár a társadalomnak

és az orvosi ellátásra szorulóknak is:

pl. várandós nőknek,

csonttörést szenvedőknek,

mivel az Egyesült Államokban az ellátást

igen megnehezítette
a COVID-os esetek nagy száma.

Az első pont tehát az,

hogy mindig késő, de sosem túl késő.

Miért?

Mert a sérülékeny lakosság könnyű préda.

Képzeljék csak el, hogy egy kapcsoltuk
segédápolóként dolgozott

egy idősek otthonában.

Egyetlen segédápoló is képes
az egész otthonban elterjeszteni a vírust.

Fontos, hogy kapcsolatként
beazonosítsuk ezt a személyt,

és biztosítsuk, hogy az illető
karanténban maradjon.

Ez kritikus.

Túlzás azt mondani,

hogy nem számít,
hiszen csak egy vagy két főről van szó.

Minden élet számít,

ahogy az illető minden kapcsolata is
számít a közösségben.

Ez hát az egyik dolog.

A nagyságrendhez kapcsolódik az is,
hogy szükség van munkahelyekre.

Mindenki szeretne a megoldás része lenni,

és a tapasztalt frusztráció egy része,

a korlátozások elleni tiltakozás

a dühből és frusztrációból ered,

továbbá a tehetetlenség érzéséből.

Az érintkezések követése révén az emberek
a megoldás részének érezhetik magukat,

és állások ezreit teremthetjük meg.

Harmadrészt azt mondanám,
hogy az iskolák, templomok,

munkahelyek újranyitásához

tudnunk kell, hol terjed a vírus,

hogy ne terjesszük tovább az adott helyen.

Az érintkezések lekövetésével
kézben tartjuk az irányítást,

de a terjedést is időben észleljük,

és rögtön reagálhatunk rá.

Számos oka van tehát annak,
hogy fokozzuk a lekövetést.

Még ha késői is.

CA: Így, különösen azért,
mert vissza kell menjünk dolgozni,

az érintkezések lekövetése
a stratégiánk része kell legyen,

vagy néhány hét múlva
újabb katasztrófát szabadítunk el.

Nem számít, milyen megszorító
intézkedéseket vezetünk be.

JM: Pontosan, pontosan.

Ezért is fontos ez a rész, Chris,

olyasvalami, ami miatt szeretünk
másképp tekinteni

az Egyesült Államokra.

Miféle közegészségügyi ellátási
rendszerre van szükségünk,

hogy meg tudjuk védeni magunkat
egy második, harmadik hullám során,

vagy a későbbi, jövőbeli járványok esetén?

CA: Whitney, magáé a szó.

Whitney Pennington Rodgers:
Tudják, ezzel kapcsolatban

közösségünk egy névtelen tagja

megkérdezte,

hogy az érintkezések követése miért nem
része már egészségügyi rendszerünknek.

Logikusan hangzik,

csökkenti a járvány terjedését.

Beszélne erről kicsit?

JM: Úgy hiszem, sokan mondták már –

és én nem vagyok politikus –,

hogy az amerikai
egészségügyi ellátórendszer

a kezelésre, és nem a megelőzésre irányul.

Gyógyítási protokollra épül,

nem az egészség megőrzésére.

Ez részben a profit hajszolása miatt,

részben szükségből alakult így,

ám át kell gondoljuk, e környezetben
hogyan gondoskodhatunk az emberekről.

WPR: Adatvédelmi okokból félünk
és bizalmatlanok vagyunk

az érintkezések követésekor,
hogyan változtassuk ezt meg?

JM: Nagyszerű kérdés,

aggódnak a magánszféra miatt,

és ez részben az érintkezések
lekövetéséről alkotott elképzelésből ered.

Ezért vagyunk előnyös helyzetben.

Sokkal másabb, ha a gondoskodás,

erőforrások szerzés, adat gyűjtés irányít

és ezzel segítünk másoknak,

mintha csak arról érdeklődnénk,

ki a beteg, ki jelent veszélyt.

A kommunikáció a lényege,

és ezért is jó ma itt lenni,

ezen a TED-előadáson.

Nem a nyomozásról szól,

hanem kommunikációról,
gondoskodásról és támogatásról.

Ez az egyik oldala.

Meg fogjuk hallgatni

műszaki vonalon dolgozó kollégáinkat is.

A technikát is bevethetjük,
még a gondoskodásba is

a megfelelő eszközök biztosításával.

A magánszféra védelmére

és az ellátásukra is van mód.

Ráadásul a közegészségügyben
számos vonatkozó törvény létezik.

Mindezeket állami közegészségügyi
törvényeink szabályozzák.

A szóban forgó kommunikáció lényege,

hogyan gondoskodjunk egymásról,

hogyan gondoskodjunk
a legvédtelenebbekről.

Ha az érintkezések
lekövetése az ellátás része,

az máris másfajta diskurzushoz vezet.

CA: Hm...

Joia, beszélne kissé részletesebben arról,

mit tanácsolna Massachusettsnek

a lekövetésekről?

Tudná érzékeltetni a nagyságrendjét?

JM: Nos, a nagyságrend... köszönöm.

Ma körülbelül 10 000 kontakt személyt

hívunk fel naponta.

Ha bejön egy új eset,

valaki megkezdi a nyomozást telefonon,

ami azt jelenti,

hogy felírja azok nevét és telefonszámát,

akikkel a betegségük alatt
és pár nappal előtte

kapcsolatba kerültek.

E számok birtokában aztán "nyomozóink",

akik számát megdupláztuk, megnöveltük,

sőt több mint megdupláztuk,

támogatni tudják a közegészségügyet

az érintkezések lekövetésében.

1700 főt alkalmazunk juttatásokkal,
teljes munkaidőben,

hogy felhívják a kontaktokat,
és megkérdezzék, jól érzik-e magukat,

és elmondják a tudnivalókat.

Kritikus mozzanat az,

amikor valaki nem ismeri a teendőket,

ugyanis ilyenkor az ellátásért
felelős csoport veszi át az ügyet,

segítenek az illetőnek olyan dolgokban,

amelyek a védelmét szolgálják.

Lehet ez élelmiszerszállítás,

a munkanélküli segélyre való regisztráció,

orvosi ellátás vagy teszt szervezése.

Ők a gondozók.

Ez terelheti a hátralépésnek
számító társadalmi távolságtartást –

nézzenek rám: a csodaszép házamban
ülök, tartva a távolságot –

a fejlődés irányába,

és fordíthatja a figyelmet a rászorulókra.

Óriás léptékről beszélünk,

1700 főt vettünk fel a feladatra,

akik kapcsolatban állnak

a helyi élelmiszerbankokkal,
templomokkal és más szervezetekkel,

továbbá az elsődleges
egészségügyi ellátóközpontokkal is.

CA: Nagyon köszönöm, Joia.