Chris Anderson: Joia, ön és a Partners in Health évtizedeket töltöttek különböző csatamezőkön, járványok ellen harcolva. Az érthetőség kedvéért esetleg bemutathatna néhányat e munkából. Joia Mukherjee: Tehát a Partners in Health több mint 30 éves, globális, nonprofit szervezet. Haitin remekül indult, a szegénysoron kezdtük hajléktalanokkal. Ahogy beszéltünk velük, kiderült, egészségügyi ellátást, oktatást, lakhatást, állást akartak. A szenvedőkhöz való közelség befolyásolta a munkánkat. Mikor a szegények egészségügyi ellátására gondolunk: mindig is aránytalan szenvedés jellemezte a történelmileg perifériára szorultakat, ahogy az általunk szolgált haiti közösséget is. Mindig is a Föld legszegényebbjeinek próbáltunk egészségügyi ellátást biztosítani. Nemzetközi szinten tanácskoztunk, hogy van-e erre lehetőség a gyógyszer-rezisztens tuberkulózis és a HIV esetében, továbbá a műtétek, a rák, a mentális egészség és a krónikus betegségek esetében. Szerintünk ez megvalósítható, és része alap emberi jogoknak. Amikor kitört a COVID-járvány, rögtön tudtuk, hogy a legszegényebbek veszélyben vannak. A Partners in Health most 11 országban tevékenykedik, öt afrikai országban, Latin-Amerikában, a karibi térségben, továbbá az egykori Szovjetunióban. Azonnal felkészültünk a fokozott tesztelésre, az érintkezés nyomon követésére, a betegek ellátásra, majd azt láttuk, hogy minderre nem kerül sor az Egyesült Államokban. Tulajdonképp tétlenül vártuk, hogy az emberek megbetegedjenek, és kórházban kezeljék őket. Ez az üzenet eljutott Massachusetts kormányzójához, és elkezdtük támogatni az államot a COVID-os érintkezések lekövetésében, hogy így beazonosíthassuk a legsérülékenyebb közösségeket, és gondoskodjunk róluk. CA: Igazán ironikus, hogy a fejlődő világban és másfelé szerzett több évtizedes tapasztalat most milyen nélkülözhetetlen lett az Államokban. Ez különösen igaz az érintkezés nyomon követésére. Beszéljünk hát egy kicsit erről, miért is fontos ennyire, és hogyan is nézne ki egy tökéletes nyomon követés? JM: Nos, elsőként említeném, hogy bármilyen betegségről legyen is szó, mindig a megelőzésre törekszünk, továbbá a diagnózisra, a kezelésre és gondozásra. Ilyen a mindenre kiterjedő megközelítés. Számunkra az ellátás rész azt jelenti, hogy gondoskodunk a szociális és anyagi támogatásról, hogy szükséges ellátásban részesüljenek. Ez lehet szállítás, lehet élelmiszer is. Ha egy fertőző betegségnél az átfogó megközelítésre gondolnak, a megelőzés részét képezi, hogy tudjuk, hol és hogyan, kik révén terjed a fertőzés, hogy így átcsoportosíthassuk az erőforrásokat a nagy kockázatú területekre. Az érintkezések nyomon követése a közegészségügy fontos része, ez pedig azt jelenti, hogy akárhányszor egy új személyt diagnosztizálnak COVID-dal vagy egyéb fertőző betegséggel, felkutatják és megszámolják mindazokat, akikkel kapcsolatba kerültek, majd felhívják őket, hogy elmondják: megfertőződhettek, vagy beszélnek velük, hogy megfertőződhettek, és ezzel kapcsolatban milyen tudnivalójuk van. Megkérdezik, hogy érzik magukat, szükségük van-e ellátásra, majd intézkednek. Ezen túl közlik, mit kell tudniuk arról, hogyan tarthatják biztonságban magukat: a karanténról, megelőzésről. Ez kellene legyen a helyzet minden fertőzés esetén, az ebolától a koleráig, vagy a szexuális úton terjedő fertőzésekig, mint a HIV. Megkérdezzük azt is, hogy a helyzetük ismeretében rendelkeznek-e a védekezéshez szükséges eszközökkel. Ugyanis a leggyakrabban a védőeszközök nem állnak az emberek rendelkezésére. Itt jön képbe az erőforrás kérdése, ahol elengedhetetlen az egyenlőség, hogy megfékezhessük a járványt, és mind az erőforrásokat, mind információt juttassuk el az ezekre leginkább rászorulóknak. CA: Járvány esetén pedig a leginkább rászorulók, a legsérülékenyebbek, ahogy ön nevezte őket, valószínűleg köztük terjed leginkább a betegség. A cselekvés közös érdekünk. A segítségnyújtás nemcsak csodás, jótékony cselekedet, melyet módunkban áll megtenni. Valójában mindannyiunk érdeke ez, nem? JM: Igen. Igen, az emberiség egységes, és ha bármilyen járvány, fertőző betegség terjed, az mindenkit veszélyeztet. Az erkölcsi kötelesség csak egy részlet, mellette ott a járványügyi kötelesség, amely szerint ha nem tudjuk mindenütt kontrollálni e betegségeket, az bárhol veszélyt jelent. Ha megnézzük, milyen társadalomban élnénk szívesen: a jó egészségért mindannyiunknak megéri tennünk. CA: Néhány ország jól alkalmazta az érintkezések nyomon követését, szinte azelőtt megállítva a járványt, hogy az elterjedt volna az országban. Az Egyesült Államok képtelen volt rá, így néhányan úgy vélték, hogy emiatt az érintkezések lekövetése lényegtelenné vált, a stratégia a mérséklés volt, mindent bezártak. Önök érveltek a módszer ellen, mert a lezárás esetén is kulcsszerepe van az érintkezések nyomon követésének. Segítsen megértenünk, hogy magas esetszámnál milyen méreteket ölt a követés, továbbá azok lekövetése, akikkel találkozhattak, és az ő kapcsolataiké. Gyorsan hatalmas feladattá növi ki magát. JM: Óriás méretű. CA: Milyen munkaerőre van szükségük, hogy az Egyesült Államok jelen állapotában változást érjenek el? JM: Nagy léptékű, mármint a lekövetés mértéke, és nem kellene félvállról vennünk. Nem is vesszük, mivel mi, a Partners in Health-nél, a megoldáson vagyunk, és én mindig úgy érzem, ha az ebolát meg tudtuk állítani a világ legszegényebb országai közül néhányban, természetesen itt is boldogulunk, és vajon mennyire volt késői intézkedés, amikor már 28 ezren haltak meg Ebolában? Az biztos, hogy mindig késő van. Korábban kellett volna kezdjük, ám még nem késő, hogy hatásosak legyünk. Az időzítést és nagyságrendet három tényező befolyásolja. Először is: minél hamarabb kezdjük, annál jobb, ugye? Ezt láttuk Ruandában. A korai tesztelés és érintkezések nyomon követése miatt, egy hónappal azt követően, hogy az első két eset az országba lépett március 15-én, a nyomon követés, izoláció és sok tesztelés miatt, csak 134 esetet regisztráltak. Ez igen figyelemre méltó. Georgia államban, ahol a Járványügy főhadiszállása is van, a népesség hasonló, 12 millió fő, az első hónap első két esetéből 4400 esett lett. Belgiumban, hasonló népességgel, két esetből 7400 lett. Nagy léptékben kell gondolkodnunk, ha meg akarjuk állítani a járványt. Minél korábban cselekszünk, annál több előnnyel jár a társadalomnak és az orvosi ellátásra szorulóknak is: pl. várandós nőknek, csonttörést szenvedőknek, mivel az Egyesült Államokban az ellátást igen megnehezítette a COVID-os esetek nagy száma. Az első pont tehát az, hogy mindig késő, de sosem túl késő. Miért? Mert a sérülékeny lakosság könnyű préda. Képzeljék csak el, hogy egy kapcsoltuk segédápolóként dolgozott egy idősek otthonában. Egyetlen segédápoló is képes az egész otthonban elterjeszteni a vírust. Fontos, hogy kapcsolatként beazonosítsuk ezt a személyt, és biztosítsuk, hogy az illető karanténban maradjon. Ez kritikus. Túlzás azt mondani, hogy nem számít, hiszen csak egy vagy két főről van szó. Minden élet számít, ahogy az illető minden kapcsolata is számít a közösségben. Ez hát az egyik dolog. A nagyságrendhez kapcsolódik az is, hogy szükség van munkahelyekre. Mindenki szeretne a megoldás része lenni, és a tapasztalt frusztráció egy része, a korlátozások elleni tiltakozás a dühből és frusztrációból ered, továbbá a tehetetlenség érzéséből. Az érintkezések követése révén az emberek a megoldás részének érezhetik magukat, és állások ezreit teremthetjük meg. Harmadrészt azt mondanám, hogy az iskolák, templomok, munkahelyek újranyitásához tudnunk kell, hol terjed a vírus, hogy ne terjesszük tovább az adott helyen. Az érintkezések lekövetésével kézben tartjuk az irányítást, de a terjedést is időben észleljük, és rögtön reagálhatunk rá. Számos oka van tehát annak, hogy fokozzuk a lekövetést. Még ha késői is. CA: Így, különösen azért, mert vissza kell menjünk dolgozni, az érintkezések lekövetése a stratégiánk része kell legyen, vagy néhány hét múlva újabb katasztrófát szabadítunk el. Nem számít, milyen megszorító intézkedéseket vezetünk be. JM: Pontosan, pontosan. Ezért is fontos ez a rész, Chris, olyasvalami, ami miatt szeretünk másképp tekinteni az Egyesült Államokra. Miféle közegészségügyi ellátási rendszerre van szükségünk, hogy meg tudjuk védeni magunkat egy második, harmadik hullám során, vagy a későbbi, jövőbeli járványok esetén? CA: Whitney, magáé a szó. Whitney Pennington Rodgers: Tudják, ezzel kapcsolatban közösségünk egy névtelen tagja megkérdezte, hogy az érintkezések követése miért nem része már egészségügyi rendszerünknek. Logikusan hangzik, csökkenti a járvány terjedését. Beszélne erről kicsit? JM: Úgy hiszem, sokan mondták már – és én nem vagyok politikus –, hogy az amerikai egészségügyi ellátórendszer a kezelésre, és nem a megelőzésre irányul. Gyógyítási protokollra épül, nem az egészség megőrzésére. Ez részben a profit hajszolása miatt, részben szükségből alakult így, ám át kell gondoljuk, e környezetben hogyan gondoskodhatunk az emberekről. WPR: Adatvédelmi okokból félünk és bizalmatlanok vagyunk az érintkezések követésekor, hogyan változtassuk ezt meg? JM: Nagyszerű kérdés, aggódnak a magánszféra miatt, és ez részben az érintkezések lekövetéséről alkotott elképzelésből ered. Ezért vagyunk előnyös helyzetben. Sokkal másabb, ha a gondoskodás, erőforrások szerzés, adat gyűjtés irányít és ezzel segítünk másoknak, mintha csak arról érdeklődnénk, ki a beteg, ki jelent veszélyt. A kommunikáció a lényege, és ezért is jó ma itt lenni, ezen a TED-előadáson. Nem a nyomozásról szól, hanem kommunikációról, gondoskodásról és támogatásról. Ez az egyik oldala. Meg fogjuk hallgatni műszaki vonalon dolgozó kollégáinkat is. A technikát is bevethetjük, még a gondoskodásba is a megfelelő eszközök biztosításával. A magánszféra védelmére és az ellátásukra is van mód. Ráadásul a közegészségügyben számos vonatkozó törvény létezik. Mindezeket állami közegészségügyi törvényeink szabályozzák. A szóban forgó kommunikáció lényege, hogyan gondoskodjunk egymásról, hogyan gondoskodjunk a legvédtelenebbekről. Ha az érintkezések lekövetése az ellátás része, az máris másfajta diskurzushoz vezet. CA: Hm... Joia, beszélne kissé részletesebben arról, mit tanácsolna Massachusettsnek a lekövetésekről? Tudná érzékeltetni a nagyságrendjét? JM: Nos, a nagyságrend... köszönöm. Ma körülbelül 10 000 kontakt személyt hívunk fel naponta. Ha bejön egy új eset, valaki megkezdi a nyomozást telefonon, ami azt jelenti, hogy felírja azok nevét és telefonszámát, akikkel a betegségük alatt és pár nappal előtte kapcsolatba kerültek. E számok birtokában aztán "nyomozóink", akik számát megdupláztuk, megnöveltük, sőt több mint megdupláztuk, támogatni tudják a közegészségügyet az érintkezések lekövetésében. 1700 főt alkalmazunk juttatásokkal, teljes munkaidőben, hogy felhívják a kontaktokat, és megkérdezzék, jól érzik-e magukat, és elmondják a tudnivalókat. Kritikus mozzanat az, amikor valaki nem ismeri a teendőket, ugyanis ilyenkor az ellátásért felelős csoport veszi át az ügyet, segítenek az illetőnek olyan dolgokban, amelyek a védelmét szolgálják. Lehet ez élelmiszerszállítás, a munkanélküli segélyre való regisztráció, orvosi ellátás vagy teszt szervezése. Ők a gondozók. Ez terelheti a hátralépésnek számító társadalmi távolságtartást – nézzenek rám: a csodaszép házamban ülök, tartva a távolságot – a fejlődés irányába, és fordíthatja a figyelmet a rászorulókra. Óriás léptékről beszélünk, 1700 főt vettünk fel a feladatra, akik kapcsolatban állnak a helyi élelmiszerbankokkal, templomokkal és más szervezetekkel, továbbá az elsődleges egészségügyi ellátóközpontokkal is. CA: Nagyon köszönöm, Joia.