Ha meg akarja érteni az autizmust, ne nézzen félre!

Carina Morillo szinte semmit sem tudott az autizmusról, amikor fiát, Ivánt diagnosztizálták. Annyit tudott, hogy a kicsi nem beszél, nem reagál a szavakra, és hogy meg kell találnia a módját, hogy kapcsolatba lépjen vele. Carina elmeséli, miként tanulta meg – közös kíváncsiságukra alapozva- – hogyan segítse fiát az érvényesülésben.

Nézz a szemembe!

Ezekkel a szavakkal lettem nézésedző.

A 15 éves Iván édesanyja vagyok.

Iván autista, nem beszél,

egy iPaden keresztül kommunikálunk vele,

amely egész szókincsét képekben mutatja.

Két és fél éves volt,

amikor megkaptuk a diagnózist,

és még most is

mély fájdalommal gondolok arra a percre.

A férjem és én is

nagyon elveszettnek éreztük magunkat.

Nem tudtuk, mihez kezdjünk.

Akkor még nem volt internet, mint most,

nem lehetett ráguglizni,

így az első lépések megtételénél

csak a megérzésünkre hagyatkozhattunk.

Iván nem viselte el a szemkontaktust,

nem értette a szavakat,

nem reagált a nevére,

sem másra, amit kérdeztünk tőle,

mintha a szavakat zajnak fogta volna fel.

Az egyetlen módszerem arra,

hogy tudjam, mit gondol,

mit érez,

az volt, hogy belenéztem a szemébe.

De ez a kapu is zárva volt.

Hogyan készítsük fel Ivánt az életre?

Amikor olyasmiket csináltam,
ami tetszett neki,

ő is rám nézett,

éreztem, hogy együtt vagyunk.

Akkor elkezdtem
egyre többször ismételni

ezeket a dolgokat,

hogy több és több együtt töltött
pillanatunk lehessen.

Órákat töltöttünk fogócskázással

vele és a nővérével, Alexiával.

Amikor azt mondtuk: "Elkaptalak!",

keresett minket a tekintetével,

és abban a pillanatban éreztem, hogy él.

A medencében is órákat töltöttünk.

Iván mindig is imádta a vizet.

Emlékszem, hogy két és fél éves korában

egy esős téli napon

elvittük egy benti medencébe,

mert még ilyenkor sem hagytuk ki.

Mentünk az autópályán,

és elvétettem a kijáratot.

Elkezdett vigasztalhatatlanul sírni,

amíg vissza nem fordultam,

Csak akkor nyugodott meg.

Hogy lehet, hogy két és fél évesen

a nevére nem reagált,

de még abban a nagy esőben és ködben is,
amiben én semmit sem láttam

képes volt tökéletesen
felismerni az útvonalat?

Akkor tudatosult bennem, hogy Ivánnak

különlegesen fejlett
vizuális memóriája van,

és ez lesz a kapu, mely elvezet hozzá.

Elkezdtem mindent lefotózni,

és az életet így mutattam be neki,

képről képre.

Még ma is így kommunikál velünk,

így mondja el, mit szeretne,

mire van szüksége, és hogy mit érez.

Nem csak Iván nézésében

van ott az a kapcsolódási pont.

A többiekében is megvan.

Hogyan érhetjük el,

hogy ne csak az autistát lássák Ivánban,

hanem őt magát,

és mindent, amit adni tud az embernek?

Mindent, amit képes megcsinálni,

azokat a dolgokat, amiket szeret,

és azokat, amiket nem,

mint bárki közülünk.

De ehhez nekem is oda kellett tenni magam.

Erő kellett hozzá, hogy el tudjam engedni,

ami nagyon nehéz volt.

Iván 11 éves volt,

és a lakásunkhoz közel,

a szomszéd negyedben volt kezelésen.

Egy délután, amíg vártam,

odamentem egy zöldségesstandhoz.

Tipikus helyi zöldséges volt,
aki mindenfélét árult.

Vásárlás közben

szóba elegyedtem José-val, az árussal.

Meséltem neki Ivánról,
és arról, hogy autista,

és hogy szeretném megtanítani,

hogy egyedül járjon az utcán,

anélkül, hogy valaki fogná a kezét.

És bátorkodtam megkérdezni Josét,

hogy mi lenne,

ha csütörtökönként délután kettőkor

Iván eljönne segíteni neki

elrendezni a vizes üvegeket a polcokon,

mert imád rendet rakni,

és jutalmul vehetne magának

a kedvenc csokis süteményéből.

Azonnal igent mondott.

És így ment ez nagyjából egy évig:

Iván megérkezett José zöltségesstandjához,

segített neki elrendezni a vizes üvegeket,

így azok tökéletesen,
címkével kifelé álltak,

És boldogan távozott

a csokis sütijeivel.

José nem autizmus-szakértő.

Nem kell szakértőnek lenni,

sem hősnek lenni ahhoz,

hogy bevonjuk a másikat.

Egyszerűen elég, ha vagyunk.

(Taps)

Így igaz, hőstettek nélkül.

Egyszerűen közel kell lennünk.

És ha valamitől félünk,

vagy ha valamit nem értünk, kérdezzünk!

Legyünk kíváncsiak!

De sohasem közömbösek.

Legyen bátorságunk egymás szemébe nézni,

mert a tekintetünkkel

egy világot nyithatunk meg a másikban!

(Taps)

(Ováció)