Társkeresés a neten, avagy hogyan találjuk meg az emberünket?

Ismerjük be, a netes társkeresést olykor megszívjuk. Rengeteg lehetséges partner, tengernyi elfecsérelt idő – megéri ez egyáltalán? Christina Wallace, podcaster és vállalkozó úgy véli, ha helyesen csináljuk, akkor mindenképp. Vicces, gyakorlatias beszédében Wallace elmondja, milyen menedzseri trükkök segítségével dolgozta ki „előrandis” stratégiáját, s hagyott fel a „huzigálós” randialkalmazásokkal –, és hogyan vehetünk róla példát mi is.

Az online társkeresést először
elsőéves egyetemistaként próbáltam ki,

ami 2001-ben voltam,
ha nem látnák a ráncaimat.

Láthatják, hogy égimeszelő vagyok,

így mikor az egyetemen megtudtam,

hogy a férfi kosárlabdacsapatunk
átlagmagassága 173 centi körül mozog,

inkább a netes társkeresés
mellett döntöttem.

Akkoriban az online társkeresés

„A szerelem hálójában” című film
sztorijára hajazott.

Két ember hetekig hosszú e-maileket vált,

majd személyesen is találkozik.

Viszont élőben nem találtuk meg
a közös hangot,

így kezdhettem mindent elölről.

Bár az online társkeresés
sokat változott az elmúlt 17 évben,

a buktatói ugyanazok.

A legfőbb erőssége abban rejlik,

hogy kibővíti lehető partnereink listáját,

olyanokkal, kik kívül esnek
baráti vagy szakmai köreinken.

A hátránya viszont az, hogy...

Nos, minden más.

(Nevetés)

Tudni kell rólam,

hogy céltudatos maximalista vagyok,
imádom a matekot és a színházat,

és MBA-diplomám van.

Amikor a dolgok rosszul állnak,
szükségem van némi távolságra,

hogy menedzseri módszereimmel
orvosoljam a hibát.

Hasonlóan jártam el
a szerelmi életemmel is.

Mielőtt betöltöttem a harmincat,

egy nyár erejéig
felhagytam a netes randikkal.

Magamban egyhetes
maine-i túrának vágtam neki,

ahol végigvettem csapnivaló
kapcsolataim lajstromát.

Tisztában voltam vele,
hogy mit várok el a társamtól:

hogy legyen kedves, érdeklődő,
empatikus, céltudatos.

A neten viszont mindig
olyanoknál kötöttem ki,

akik elit egyetemet végeztek,
legalább 185 cm magasak,

és tőlem legfeljebb
12 metróállomásnyira laknak.

Nem mintha szándékosan erre
összpontosítottam volna,

csak épp ezeket a kritériumokat
a legkönnyebb kiszúrni a neten.

Mint mikor az állásjelölteket böngésszük.

Papíron ők is tök ígéreteseknek tűntek,

majd kiderült, hogy mégsem illünk össze.

Ezért amikor 2016 tavaszán
visszatértem a netrandikhoz,

úgy döntöttem, pár jól bevált
üzleti trükkhöz folyamodom.

Először is az OkCupidra regisztráltam,

mert el akartam kerülni
a huzigálós randialkalmazásokat.

Meg hát kíváncsi voltam
a jelöltek fogalmazásmódjára.

Majd értékesítési tölcsért hoztam létre.

Nem arra összpontosítottam,
ki az „esetem”,

inkább felállítottam egy sor kritériumot,
hogy könnyebben szelektáljak.

A bejövő üzenet három
kritériumnak feleljen meg:

jó nyelvhelyességű,
épkézláb szöveg legyen;

utaljon valamire az adatlapomon,

hogy lássam, nem körlevélszerű az üzenet,

valamint mellőzze a szexuális tartalmat.

Úgy gondoltam, így elég alacsony a léc,

ám a 210 beérkező üzenetből

csak 14% ment át a rostán.

(Nevetés)

Utána minél előbb össze
akartam hozni egy találkát,

mert online nem láthattam azt,
ami a legjobban érdekelt.

A kutatások és a megfigyeléseim
is azt mutatják,

30 másodperc elég ahhoz,
hogy felmérjük, összeillünk-e.

Így rukkoltam elő az „előrandi” ötletével.

Az előrandi egy ital
elfogyasztása egy óra alatt.

Célja egyetlen kérdés megválaszolása:

elköltenék egy vacsorát az illetővel?

Nem firtatom, hogy ő-e a nagy Ő.

A kérdés csak ennyi:

szeretnék-e az illető társaságában
három órát eltölteni?

Megmondjuk neki,
hogy nem érünk rá sokáig,

mert találkozunk a csajokkal,
vagy Kínából hívnak.

Mindegy, mit mondunk, az illető nem ismer.

A lényeg, hogy csak egy óráig tart.

Ha jól sül el, megállapodunk
egy rendes randiban.

Ha rosszul sül el, legalább
lesz pár vicces sztorink,

amiket előkaphatunk a legközelebbi
kapcsolatépítő rendezvényen.

Mivel az előrandi csak egyórás, egy este
akár hármat letudhatunk belőlük,

így elég csak egyszer
kicicomáznunk magunkat.

Az előrandi azt is megmutatja,
az illető hogy fogadja,

ha nő kezdeményez.

Sejtettem, hogy nem mindenki bírja
a karakán nőket, és igazam lett.

A 29 randiesélyesből
csak 15 válaszolt az üzenetemre,

közülük hattal beszéltem meg előrandit.

Az első előrandim
egy díszlettervezővel volt.

Mindketten jógázunk,

és szeretjük a mogyoróvajas bagelt,

így ígéretesnek tűnt a dolog.

De két perc után már tudtam,
hogy nem lesz ebből semmi,

és megkönnyebbültem,
hogy nem kell vele vacsoráznom.

Utána kissé szorongtam
a második előrandi miatt.

Úgy volt, a Brooklyn Heights
promenádján találkozunk,

s egy üveg whiskeyvel
nézzük a naplementét.

Amúgy is csak egy kőhajításnyira
volt a lakásomtól.

A srácnak is volt podcastja
meg nekem is, gondoltam,

a legrosszabb esetben majd
dumálunk a podcastjainkról.

És akkor odajött hozzám Chas.

Kedves volt, empatikus,

jó vicceket mesélt,
és még jobb kérdéseket tett fel.

Ügyvéd volt, emellett író is,
és nevetés közben fénylett a szeme,

amit aztán behunyt, amikor megcsókoltam,

s az est folyamán az előrandi
rendes randevúvá alakult.

Eltelt két év, azóta közös mosógépünk,
szárítónk és két szobanövényünk van.

Nem ígérhetem, hogy mindenki sztorija
közös szobanövényekkel végződik.

Arra akarok kilyukadni,

hogy az online társkeresés olykor beválik.

Ne tekintsük se játéknak, se CV-mustrának.

Alaposan szűrjük meg a jelöltek listáját,

s minél előbb szervezzünk előrandit.

Mert itt nem a huzigálás a lényeg,

hanem az, hogy megtaláljuk az emberünket.

Sok szerencsét!

(Taps)