Ernesto Sirolli: Segíteni szeretnél? Fogd be és figyelj!

A legtöbb jóindulatú segélymunkás amint meglát egy megoldhatónak tűnő problémát, munkához lát. Ernesto Sirolli szerint ez naivitás. Szórakoztató és szenvedélyes előadásában arra ösztönöz, hogy első lépésként hallgassuk meg az embereket, akiken segíteni szeretnénk, majd építsünk a vállalkozó szellemükre. Bármely vállalkozónak hasznos lehet a tanácsa.

Mindent, amit teszek, és mindent, ami a munkámat érinti --

az egész életemet formálta

a fiatalkoromban Afrikában töltött hét év.

1971-től 1977-ig --

fiatalnak tűnök, de nem vagyok az -- (Nevetés)

Zambiában, Kenyában, Elefántcsontparton, Algériában, Szomáliában dolgoztam

afrikai országokkal együttműködésben megvalósuló projekteken.

Egy olasz civil szervezetnek dolgoztam,

és minden egyes afrikai projektünk

befuccsolt.

Kétségbeestem.

21 éves fejjel azt hittem, hogy mi, olaszok, jó emberek vagyunk,

és jó munkát végzünk Afrikában.

Ehelyett mindent, amihez csak nyúltunk, megöltünk.

Első munkám során, ami a "Ripples from the Zambezi" című

könyvemet is ihlette,

mi, olaszok, elhatároztuk,

hogy megtanítjuk a zambiaiaknak, hogyan kell termeszteni.

Meg is érkeztünk az olasz vetőmagokkal Dél-Zambiába,

ebbe a fantasztikusan gyönyörű völgybe

a Zambézi partján,

és elkezdtük zucchini- és paradicsomtermesztésre

tanítani a helyieket --

Természetesen a helyiek egyáltalán nem mutattak

érdeklődést ez iránt, ezért fizettünk nekik, hogy dolgozzanak,

és néha valóban meg is jelentek. (Nevetés)

Csodálkoztunk, hogy ebben a termékeny

völgyben hogyhogy nincs mezőgazdaság.

De ahelyett, hogy megkérdeztük volna, miért nem

termesztenek semmit, azt mondtuk: "Hál'istennek, hogy itt vangyunk!" (Nevetés)

"Az utolsó pillanatban értünk ide, hogy megmentsük a zambiaiakat az éhínségtől."

Természetesen minden csodálatosan nőtt Afrikában.

Gyönyörű paradicsomok, Olaszországban

ekkorára nő, Zambiában meg ekkorára.

Nem hittünk a szemünknek, mondtuk a helyieknek:

"Nézzétek, milyen egyszerű".

Mikor a paradicsomok már szép pirosak, érettek voltak,

egyetlen éjszaka leforgása alatt feljött a folyóról 200 víziló,

és felzabálta az összeset. (Nevetés)

Megdöbbenve fordultunk hozzájuk: "Te jó ég, vízilovak!"

Mire ők: "Igen, ezért nincs itt mezőgazdaság". (Nevetés)

"Miért nem szóltatok?" -- "Sose kérdeztétek".

Azt hittem, csak mi, olaszok, bénázunk ennyire Afrikában,

de aztán láttam, mit művelnek az amerikaiak,

az angolok, a franciák,

s hamar rájöttem,

hogy büszke lehetek a saját zambiai projektünkre.

Mi legalább a vízilovakat megetettük.

Látnotok kéne azt a sok szemetet -- (taps) --

látnotok kéne azt a sok szemetet,

amit rásóztunk a gyanútlan afrikaiakra.

El kéne olvasni a könyvet,

olvassátok el a "Dead Aid"-et Dambisa Moyo-tól,

a zambiai közgazdász hölgytől.

2009-ben jelent meg a könyv.

Mi, nyugati adakozó országok kétbillió dollárt

adtunk Afrikának az elmúlt 50 évben.

Nem fogom elárulni, hogy mekkora kárt okozott ez a pénz.

Olvassátok el a könyvet.

Olvassátok el egy afrikai nőtől, hogy mit ártottunk nekik.

Mi, nyugati emberek imperialista gyarmatosító misszionáriusok vagyunk,

és csak kétféleképpen tudunk bánni az emberekkel:

vagy lenézzük őket, vagy atyáskodunk felettük.

A két szó latin megfelelője a közös "pater",

azaz "apa" szóból ered.

Mégis különböző a jelentésük.

Atyáskodó: más kultúra népeit a gyermekeimnek tekintem.

"Úgy szeretlek titeket!"

Lenéző: úgy tekintek más kultúrából származó emberekre,

mint a szolgáimra.

Ezért hívják a fehéreket "bwana"-nak, azaz főnöknek Afrikában.

Jó nagy pofon volt számomra

Schumacher "A kicsi szép" című könyve, melyben azt írja,

hogy minden gazdasági fejlesztés mellett,

ha az emberek nem kérnek segítséget, akkor hagyd őket békén.

Ez kellene legyen a segélyezés elsődleges vezérelve.

A segélynyújtás vezérelve a tisztelet.

Ma reggel a konferencia megnyitója

egy pálcát tett a földre, és azt kérdezte,

"El tudtok képzelni egy olyan várost,

ami nem neokolonialista?"

27 évesen elhatároztam,

hogy attól kezdve csak reagálok,

és kitaláltam a Vállakozásokat Segítő rendszert,

ahol sosem kezdeményezel semmit,

soha nem motiválsz, hanem a helyi folyamatok

szolgálója leszel, a helyi emberek szolgája,

akik jobb emberré szeretnének válni.

És ehhez az kell, hogy befogd a szádat.

Nem ötletelsz,

leülsz a helyiekkel.

Nem irodákban dolgozunk.

A kávézókban, kocsmákban találkozunk.

Zéró infrastruktúránk van.

Barátokká válunk,

és kipuhatoljuk, mit szeretne az az ember.

A legfontosabb dolog a szenvedély.

Lehet ötletet adni másnak.

De ha ő nem akarja megvalósítani,

akkor mihez kezdesz?

A saját fejlődésért érzett elhivatottság

a legfontosabb dolog.

A legfontosabb dolog az a szenvedély,

amelyet a saját fejlődésével kapcsolatban érez az az ember.

Ezután segítünk a tudás megszerzésében,

mert senki a világon még nem boldogult egyedül.

Lehet, hogy az ötletgazda nem rendelkezik a tudással,

de a tudás elérhető.

Sok-sok évvel ezelőtt támadt egy ötletem:

ahelyett, hogy megmondjuk egy közösségnek,

mit tegyen, miért nem figyelünk végre egyszer rájuk?

De nem a közös gyűléseken.

Hadd áruljak el egy titkot.

Ezekkel a találkozókkal baj van.

A vállalkozók sosem jönnek el,

és sosem mondják el egy nyilvános gyűlésen,

hogy mihez szeretnének kezdeni a pénzükkel,

vagy hogy milyen lehetőségre bukkantak.

A tervezésben ez egy holtpont.

Nem is ismered a legértelmesebb embereket,

mert nem jönnek el a nyilvános találkozókra.

Mi egyesével dolgozunk,

és ehhez egy olyan szociális háló kell,

ami nem létezik.

Egy új szakmát kell létrehozni.

Ez a vállalkozási családorvos lenne,

az üzlet doktora, aki leül veled az otthonodban,

a konyhaasztalodnál, a kávézóban,

és segít abban, hogy a szenvedélyedből

megélhetés legyen.

Kísérleti jelleggel indítottam ezt Esperance-ban, Nyugat-Ausztráliában.

Akkoriban a PhD-men dolgoztam,

próbáltam elszakadni ettől a lekezelő baromságtól,

hogy odamegyünk valahova és osztjuk az észt.

Esperance-ban csak annyit csináltam,

hogy sétáltam az utcán, és három napon belül

akadt is ügyfelem, egy maori srác,

aki a garázsában füstölt halat,

és összehoztam őt egy perthi étteremmel.

Mire a halászok elkezdtek megkeresni,

"Te vagy az, aki segített a maorinak? Nekünk is tudsz segíteni?"

És segítettem ennek az öt halásznak, hogy együtt dolgozzanak,

és a szép tonhalukat ne Albanyba adják el a konzervgyárnak

60 centért kilónként, hanem megoldottuk,

hogy 15 dolláros áron Japánba kerüljön a hal sushinak.

Erre jöttek a gazdák is,

"Nekik segítettél. Tudsz nekünk is segíteni?"

Egy éven belül 27 projektem lett,

a kormány is megkeresett:

"Hogy csinálod?"

"Hogy tudod --?" Mire én: "Nagyon, nagyon nehéz dolgot teszek.

Befogom a pofám, és meghallgatom őket." (Nevetés)

Szóval -- (Taps) --

Szóval erre a kormány: "Csináld megint." (Nevetés)

Világszerte 300 közösségen tudtunk segíteni.

40 000 vállalkozás elindításában volt szerepünk.

A vállalkozók új generációja

meghal a magányban.

Peter Drucker, a világ legnagyobb menedzsment tanácsadója,

pár éve, 96 évesen hunyt el.

Peter Drucker filozófiaprofesszor volt,

mielőtt belefolyt volna az üzleti életbe,

és ez volt az álláspontja:

"A tervezés tulajdonképpen nem egyeztethető össze

a vállalkozói társadalommal és gazdasággal."

A tervezés a vállalkozás halála.

Szóval most újjáépítik Christchurch-öt anélkül,

hogy tudnák, Christchurch legokosabb emberei

mihez szeretnének kezdeni a saját pénzükkel és energiájukkal.

Meg kell tanulni odavonzani

ezeket az embereket.

Bizalmat, titoktartást kell nyújtani nekik,

és a legjobb segítséget,

és akkor majd jönnek csapatostul.

Egy tízezres közösségben 200 ügyfelünk van.

El tudjátok képzelni, mennyi ész és tettvágy akad

400 000 ember között?

Melyik előadást tapsoltátok meg a legjobban ma délelőtt?

A helyi, szenvedéllyel teli embereket. Őket tapsoltátok meg.

Azt mondom tehát,

hogy az egész a vállalkozásban rejlik.

Az első ipari forradalom végén járunk --

nem megújuló fosszilis energiaforrások, gyártás --

és hirtelen nem fenntartható rendszerekkel találjuk szembe magunkat.

A belsőégésű motor nem fenntartható.

A freonalapú hűtés sem fenntartható.

Azt kell górcső alá vennünk, hogy hogyan tudunk

táplálékot, gyógymódot, oktatást, utazást, kommunikációt

biztosítani fenntartható módon hétmilliárd embernek.

A szükséges technológiák nem léteznek.

Ki fogja feltalálni a zöld forradalom vívmányait?

Az egyetemek? Felejtsétek el!

A kormány? Ugyan már!

A vállalkozók lesznek azok, és már most rajta vannak az ügyön.

Sok-sok évvel ezelőtt olvastam egy édes sztorit

egy futurista magazinban.

1860-ban összehívtak egy csapat szakértőt azzal a céllal,

hogy New York város jövőjét megvitassák.

1860-ban ők összegyűltek,

spekuláltak, hogy mi lesz

New Yorkkal 100 éven belül,

és a következtetés egybehangzó volt:

100 év múlva New York már nem lesz a Föld színén.

Miért? Mert mind nézték a trendeket, és megállapították,

hogy ha ebben az ütemben növekszik tovább a népesség,

akkor a New York-i tömegközlekedéshez

hatmillió lóra lenne szükség,

és hatmillió ló trágyája

kezelhetetlen mennyiség.

Már akkor is nyakig ültek a trágyában. (Nevetés)

1860-ban előttük volt tehát ez a piszkos módszer,

ami megfojtaná New York-ot.

És mi történik? 40 éven belül, 1900-ra

Amerikában 1001

autógyár jött létre. 1001.

Az új technológia létrehozásának izgalma

teljesen eluralkodott,

és rengeteg kisebb gyár is felbukkant az eldugottabb helyeken.

Dearborn, Michigan. Henry Ford.

Van viszont egy titka a vállalkozókkal való együttműködésnek.

Először is, titoktartást kell ajánlani nekik.

Különben nem beszélnek veled.

Ezután teljes, odaadó,

elhivatott szolgálatot kell nyújtani nekik.

Mindezek után be kell avatni őket a vállalkozói lét titkába.

A következő három dolgot a legkisebb

és a legnagyobb cégnek is gyönyörűen kell tudnia:

Szuper terméket akarj eladni,

legyen fantasztikus marketinged,

és legyen kimagasló pénzügyi menedzsmented.

Mondok valamit.

Még soha az égvilágon nem találkoztunk

egyetlen olyan emberrel, aki mindhármat tudta volna.

Nem létezik.

Ilyen ember még nem született.

Utánajártunk, és megnéztük

a világ 100 leghíresebb cégét --

Carnegie, Westinghouse, Edison, Ford,

és az újakat is, a Google-t, Yahoo-t.

Egyetlen dolog közös ezekben

a sikeres vállalkozásokban, egyetlenegy:

egyiket sem egyetlen személy alapította.

Notrhumberland-ben 16 éveseknek oktatunk

vállalkozástant, és a kurzus elején

eléjük rakjuk Richard Branson önéletrajzának első két oldalát,

és a 16 évesek feladata kiemelni

Richard Branson önéletrajzának az első két oldalán,

hogy Richard hányszor használja az "én" szót,

és hányszor a "mi"-t.

Az "én"-t egyszer sem, a "mi"-t 32-szer.

Nem egyedül kezdte.

Senki nem alapított céget egyedül. Senki.

Kialakulhat tehát ez a közösség,

ahol kisvállalkozási tapasztalatokkal rendelkező előadók

kávézókban, bárokban ülnek, összebarátkoznak veled,

és segítenek, ahogy valaki segített azon a másik úron is,

aki meséli a sikertörténetét,

és ők azok, akik megkérdezik, "Mire van szükséged?

Mihez értesz? Meg tudod csinálni?

OK, el tudod adni? Tudod kezelni a pénzt?"

"Jaj, azt nem tudom". "Keressek neked valakit, aki tudja?"

Beindítjuk a közösségeket.

Önkéntesek is támogatják a Vállalkozásokat Segítő rendszert,

segítenek forrást és embereket találni,

és azt a csodálatos dolgot fedeztük fel,

hogy a helyi emberek intelligenciájára építve

meg lehet változtatni a közösség kultúráját

és gazdaságát csupán azáltal, hogy kiaknázzuk

a saját embereink szenvedélyét, energiáját és képzelőerejét.

Köszönöm. (Taps)