Az ellenálló emberek három titka

Mindenkit érnek veszteségek, de hogyan küzdhetünk meg a veszteséget követő nehéz időszakkal? Az ellenálló képességet kutató Lucy Hone három, nehéz küzdelem árán elsajátított stratégiát oszt meg arról, hogy miként fejleszthetjük képességünket, hogy emelt fővel, bátran és méltóságteljesen álljuk a megpróbáltatást, küzdjük le a fájdalmat, és nézzünk szembe a helyzettel, bármit is gördítsen a sors az utunkba.

Azzal szeretném kezdeni,
hogy felteszek önöknek néhány kérdést.

Ha elveszítettek már valakit,
akit igazán szerettek,

ha összetörték valaha is a szívüket,

ha keresztülmentek egy keserű váláson,

vagy hűtlenség áldozatai lettek,

kérem, álljanak fel.

Ha ez nem lehetséges,
kérem, tegyék fel a kezüket.

Kérem, maradjanak állva,

vagy tartsák fent a kezüket.

Ha túléltek egy természeti katasztrófát,

ha megfélemlítették
vagy elbocsátották önöket,

kérem, álljanak fel.

Ha átestek valaha is egy vetélésen,

ha volt valaha is abortuszuk,

vagy meddőséggel küzdöttek,

kérem, álljanak fel.

Végül, ha önök,
vagy valaki, akit szeretnek,

mentális betegséggel, demenciával,

valamilyen testi fogyatékossággal

vagy öngyilkossági hajlammal küzdöttek,

kérem, álljanak fel.

Nézzenek csak körül.

A balsors nem ismer diszkriminációt.

Aki életben van,

előbb-utóbb szembesül nehéz időszakokkal,

vagy már túl is van néhányon.

Köszönöm, foglaljanak helyet.

Körülbelül egy évtizede kezdtem
tanulmányozni a rezilienciakutatást

a Pennsylvaniai Egyetemen,
Philadelphiában.

Nagyszerű időszak volt,

mert a professzor, aki tanított engem,

épp akkor szerződött le arra,
hogy 1,1 millió amerikai katona

ugyanolyan fitté váljon
mentálisan, mint fizikailag.

El lehet képzelni,

hogy nem létezik annál
szkeptikusabb hallgatóság,

mint az Afganisztánból
visszatérő kiképzőtisztek.

Olyasvalakinek, mint én,

akinek élete célja, hogy kitalálja,

hogyan lehet az akadémiai kutatások
legjobb eredményeit kiemelni

és a mindennapi életbe átültetni,

ez nagyon inspiráló helyzet volt.

Befejeztem az amerikai tanulmányaimat,

és visszatértem Christchurchbe,

hogy elkezdjem a doktori kutatásaimat.

Épphogy elkezdtem a kutatást,

amikor bekövetkezett
a christchurchi földrengés.

Szóval félretettem a kutatást,

és elkezdtem dolgozni a helyi közösséggel,

hogy átsegítsem őket
a földrengés okozta traumán.

Dolgoztam mindenféle szervezettel

állami intézményektől kezdve
építőipari cégeken keresztül

mindenféle közösségi szerveződésekig.

Olyan gondolkodási és cselekvési
mechanizmusokra tanítottam őket,

amelyekről tudva levő,
hogy javítják a rezisztenciát.

Úgy gondoltam, cselekednem kell.

Eljött a pillanat, amikor a kutatásomat
jóra használhatom.

De sajnos tévedtem.

Az igazi teszt 2014-ben következett be,

a királynő születésnapjának hétvégéjén.

Két másik családdal együtt úgy döntöttünk,

hogy leutazunk az Ohau-tóhoz,
és kibiciklizünk az óceánhoz.

Az utolsó pillanatban

a gyönyörű 12 éves lányom,
Abi úgy döntött,

hogy velünk jönnek a legjobb barátnőjével,
a szintén 12 éves Ellával,

és Ella anyukájával, Sallyvel,
aki egy nagyon kedves barátnőm.

Az úton lefelé, ahogy keresztülutaztak
Rakaia városán,

a Thompsons Track földúton

egy jármű áthajtott a piroson,

összeütközött velük,

és mind a hárman meghaltak az ütközésben.

Egy szempillantás alatt

az egyenlet másik oldalán találtam magam,

teljesen új identitásra ébredve.

Nem a reziliencia szakértője,

hanem hirtelen a gyászoló anya vagyok.

Úgy ébredve, hogy nem tudom ki vagyok,

megpróbálni felfogni a felfoghatatlant;

a világom darabokra hullott szét.

Hirtelen a szakértői tanácsadás
másik oldalára kerültem.

És meg kell mondjam,

egyáltalán nem tetszett, amit hallottam.

Azokban a napokban, amikor Abi meghalt,

azt mondták nekünk, hogy jó eséllyel
széthullhat a családunk.

Hogy nagy valószínűséggel el fogunk válni,

és hogy nagy esélye van
egy mentális betegség kialakulásának.

Emlékszem, mit gondoltam: "Ejha!"

"Köszönöm, de asszem az életem
így is eléggé silányra fordult."

(Nevetés)

Szórólapok hangoztatták
a gyász öt fázisát:

düh, alkudozás, tagadás,
depresszió, belenyugvás.

Gyásztanácsadók
bukkantak fel az ajtónkban,

és azt mondták, hogy arra számítsunk:
a következő öt év a gyász jegyében telik.

Tudom, hogy a szórólapok
és egyéb anyagok jót akartak.

De az összes tanácstól, amit adtak,

áldozatnak éreztük magunkat.

Nyomasztott minket az előttünk álló út,

és erőtlenek voltunk ahhoz,
hogy felülkerekedjünk a gyászon.

Nem volt rá szükségem, hogy valaki
megmondja, milyen rosszul állnak a dolgok.

Elhihetik, már tudtam,
hogy a dolgok tényleg borzalmasak.

Amire leginkább szükségem volt,
az a remény.

Szükségem volt egy kiútra a gyötrelemből,

fájdalomból és vágyakozásból.

Mindenekfelett,

aktív részese akartam lenni
a saját gyászomnak.

Így hát úgy döntöttem, hogy hátat fordítok
ezeknek a tanácsoknak,

és inkább kísérletezni kezdtem
saját magamon.

Támaszkodhattam a kutatásomra
és az eszközeimre.

Tudni akartam, hogy mennyire
lehetnek hasznosak számomra,

amikor egy ilyen óriási heggyel
kell szembenéznem.

Ezen a ponton be kell vallanom valamit.

Nem igazán tudtam, hogy mindebből
működni fog-e valami.

A szülői gyászt

a legnehezebben elviselhető
gyásznak tekintjük.

De most öt év után elmondhatom azt,

amit már tudtam a kutatásból.

Hogy fel tudunk állni
egy megpróbáltatás után,

hogy vannak stratégiák, amelyek működnek,

hogy teljes mértékig lehetséges,

hogy úgy irányítsuk
gondolkodásunkat és tetteinket,

hogy kiutat találjunk a nehéz időkből.

Rengeteg kutatás foglalkozik azzal,
hogy hogyan tehetjük ezt meg.

Ma három lehetséges stratégiát
fogok megosztani.

Ezek a saját stratégiáim,
amelyekre támaszkodtam,

és amelyek megmentettek
a legsötétebb napokon.

Három stratégia van,
amelyek a kutatásom alapját képezik,

és bárki számára gyorsan
és könnyedén elérhetőek;

bárki meg tudja tanulni,

önök is megtanulhatják itt és most.

Tehát az első:

az ellenálló emberek értik,
hogy néha beüthet a mennykő.

Tudják, hogy a szenvedés az élet része.

Ez persze nem azt jelenti,
hogy örülnek neki.

Nincsenek téveszméik,

csak amikor kemény idők jönnek,

valahogy tudják,

hogy a szenvedés az emberi lét része.

Tudva ezt, nem élik meg igazságtalannak,

mikor kemény idők jönnek.

Soha nem kaptam magamat azon gondolkodni:

"Miért én?"

Sőt, emlékszem azon gondolkodtam:

"Miért ne én?

Borzalmak veled is történnek,

ahogy mindenki mással.

Most már ez az életed,

megszoksz, vagy megszöksz."

Az igazi tragédia,

hogy nem vagyunk elegen,
akik tisztában vannak ezzel.

Olyan korban élünk,

ahol jognak tekintjük a tökéletes életet,

ahol a norma a tündöklő,
boldog fotó az Instagramon,

mikor valójában,

ahogy a beszédem elején demonstráltuk is,

épp az ellenkezője igaz.

Másodszor:

az ellenálló emberek

kiválóan tudják befolyásolni,
hogy mire fókuszálják a figyelmüket.

Szokásuk, hogy realisztikusan értékeljék
az egyes szituációkat,

és többnyire arra fókuszálnak,
amit meg tudnak változtatni,

és valahogy elfogadják a dolgokat,
amelyeket nem tudnak megváltoztatni.

Ez életbevágóan fontos, tanulható készség
az ellenálló képesség szempontjából.

Mi, emberek nagyon jók vagyunk abban,

hogy észrevegyük a fenyegetéseket
és a gyengeségeket.

A negatív dolgokra vagyunk beprogramozva.

Nagyon könnyedén észrevesszük őket.

A negatív érzelmek csak úgy tapadnak,
mint a tépőzár,

míg a pozitív érzelmek, tapasztalatok,
kicsúsznak a kezünk közül.

Az, hogy így vagyunk beprogramozva
valójában nagyon jó nekünk,

és evolúciós szempontból kiválóan
szolgált minket.

Képzeljék el, hogy ősember vagyok,

reggel kijövök a barlangomból,

és az egyik oldalamon
egy kardfogú tigris áll,

a másikon egy gyönyörű szivárvány.

A túlélésem záloga,
hogy észreveszem a tigrist.

A probléma abban áll,

hogy olyan világban élünk,
ahol folyamatosan zúdulnak ránk

a különböző fenyegetések,

és szegény agyunk minden egyes
fenyegetést ugyanúgy kezel,

mintha az egy tigris lenne.

A fenyegetettség és a stressz elhárítása

folyamatosan leköti figyelmünket.

Az ellenálló emberek nem kicsinylik le
a negatívumokat,

de módot találtak arra,

hogy a jóra hangolódjanak.

Egy nap, mikor a kétség
szinte eluralkodott rajtam,

világosan emlékszem,
hogy arra gondoltam:

"Nem, nem merülhetsz el ebben.

Túl kell élned.

Oly sok minden van, amiért élhetsz.

Válaszd az életet, ne a halált.

Ne áldozd fel, amid van,

azért, amit már elvesztettél."

A pszichológiában ezt
nyereségtalálásnak nevezzük.

Az én új, bátor kis világomban

ez magában foglalta azokat a dolgokat,
amelyekért hálás voltam.

Legalább az édes, kicsi lányunk

nem valamilyen szörnyű, hosszan tartó,
gyötrő betegségben halt meg.

Hirtelen és azonnal halt meg,

magát és minket is megkímélve
attól a fajta fájdalomtól.

Óriási segítséget kaptunk
a családtól és a barátoktól,

hogy túljussunk mindezen.

És mindenekelőtt,

volt még két gyönyörű fiunk,
akikért élhettünk,

akiknek szüksége volt ránk,

és akik egy normális életet érdemeltek,
amennyire csak képesek voltunk rá.

Ha képesek vagyunk figyelmünket

a jó dolgokra is ráirányítani,

az a tudomány szerint
egy nagyon erőteljes stratégia.

2005-ben, Martin Seligman és kollégái
egy kutatást folytattak.

Az embereket mindössze arra kérték,

hogy minden nap gondoljanak
három jó dologra, ami történt.

Hat hónapnyi kutatás után megállapították,

hogy ezek az emberek
a hatodik hónap végére

hálásabbak és boldogabbak voltak,

valamint kevésbé voltak depressziósak.

Amikor gyászolunk,

szükségünk lehet egy emlékeztetőre,

vagy talán engedélyre is,
hogy hálásnak érezhessük magunkat.

A konyhánkban van egy fényes,
rikító rózsaszínű poszter,

amely arra emlékeztet minket,
hogy "elfogadjuk" a jót.

Az amerikai hadseregben,

egy kicsit más kontextusba
helyezték mindezt.

Arról beszéltek a hadseregnek,
hogy vadásszanak a jó dolgokra.

Találják meg a nyelvet, amely beválik,

de bármit is csinálnak,

szándékosan és folyamatosan

hangolódjanak a jó dolgokra
saját világukban.

Harmadszorra:

az ellenálló emberek felteszik a kérdést:

"Amit csinálok, segít nekem vagy árt?"

Ez egy olyan kérdés,
amit egy jó terápián gyakran feltesznek.

És bizony, eredményesen.

Ez volt a mantrám

az első napokban a lányom halála után.

Újra és újra megkérdeztem.

"Elmenjek-e a tárgyalásra,
hogy lássam az autó vezetőjét?

Segítene vagy ártana?"

Nos, ezt nem volt nehéz megválaszolni;

úgy döntöttem, távol maradok.

De Trevor, a férjem, úgy döntött,
hogy találkozik vele

valamikor később.

Késő éjszaka, néha azon kaptam magam,
hogy Abi régi fotói felett könnyezem,

egyre és egyre dühösebben.

Kérdezgettem magamtól:

"Ez most segít vagy árt?

Tedd félre a fotókat,

feküdj le aludni,

légy kedves magadhoz."

Ez a kérdés annyi különféle
helyzetben használható.

Az, ahogy gondolkodom,
árt vagy használ abban,

hogy megkapjak egy előléptetést,

hogy átmenjek egy vizsgán,

hogy felépüljek egy szívinfarktusból?

Rengeteg helyzetben alkalmazható.

Sokat írok az ellenálló képességről,

és az évek során, ez az egy stratégia

sokkal jobbnak bizonyult,
mint bármelyik másik.

Leveleket, e-maileket kaptam

mindenféle emberektől, akik megírták,

milyen nagy hatással volt az életükre.

Legyen szó ősi családi sérelmek
megbocsátásáról,

régmúlt karácsonyok vitáiról,

vagy csak a közösségi média böngészéséről,

vagy arról, hogy megkérdezzük magunktól,

tényleg szükségünk van-e
még egy pohár borra.

A kérdés feltevése, hogy amit teszünk,
ahogy gondolkodunk,

ahogy viselkedünk,

az árt vagy használ,

visszaültet minket a vezetőülésbe.

A kezünkbe ad bizonyos fokú irányítást
döntéseink felett.

Három stratégia.

Pofonegyszerű.

Bárki számára könnyen elérhetőek,

bárhol, bármikor.

Nem kell hozzá agysebésznek lenni.

Az ellenálló képesség
nem egy veleszületett képesség.

Nem megfoghatatlan,

ami néhány embernek van,
másoknak meg nincs.

Valójában hétköznapi módszerekkel
fejleszthető.

Már önmagában a törekvés,
hogy elérjük, sokat számít.

Azt hiszem, mindannyiunk életében
vannak pillanatok,

amikor az utunk elágazik,

és az út, amit addig úgy gondoltunk,
hogy követünk,

valamilyen egészen borzalmas irányt vesz,

amire soha nem számítottunk,

és bizonyára soha sem akartuk,
hogy így történjen.

Velem így történt.

Minden képzeletet felülmúlón
borzalmas volt.

Ha valaha olyan szituációban
találják magukat, amelyben azt gondolják:

"Lehetetlen, hogy ebből felálljak",

akkor ajánlom, hogy támaszkodjanak
ezekre a stratégiákra,

és gondolják újra.

Nem teszek úgy,

mintha ez a gondolkodásmód
egyszerű lenne.

És soha nem fog megszabadítani
az összes fájdalomtól.

De ha valamit is tanultam
az elmúlt öt évben,

az az, hogy ez a fajta
gondolkodásmód igenis segít.

És mindenekfelett,

megmutatta számomra,
hogy igenis lehetséges

egyszerre élni és gyászolni.

És ezért mindig hálás leszek.

Köszönöm.

(Taps)