Ne szenvedjen némán a depressziótól!

Az, hogy érzéseink vannak, nem a gyengeség jele – azt jelenti, hogy emberek vagyunk – mondja Nikki Webber Allen producer és aktivista. Azt követően is, hogy diagnosztizálták nála a szorongást és depressziót, szégyellt bárkinek beszélni róla. Betegségét titokként kezelte, mígnem egy családi tragédia feltárta, hogy mások, hozzá közelállók is éppúgy gyötrődtek. Ebben a mentális egészségről szóló fontos előadásban őszintén beszél küzdelméről – és arról, miért kell a színes bőrű közösségeknek lerombolniuk a megbélyegzést, amely összetéveszti a depressziót a gyengeséggel, és megakadályozza, hogy a szenvedők segítséget kapjanak.

Mit keresel ezen a színpadon

ennyi ember előtt?

(Nevetés)

Menekülj!

(Nevetés)

Menekülj, most rögtön!

Ezt mondja bennem a félelem hangja.

Még ha nincs is semmi baj,

néha rám tör az érzés,
hogy valami szörnyűség fog történni,

mintha közvetlen veszély leselkedne rám.

Tudják, néhány éve

generalizált szorongást
diagnosztizáltak nálam,

és depressziót –

a két betegség gyakran jár együtt.

Volt idő, amikor senkinek sem
mondtam volna el,

főleg nem nagyobb hallgatóságnak.

Fekete bőrű nőként

rendkívüli akaraterőre
volt szükségem az érvényüléshez.

Mint a legtöbb embernek a környezetemben,

nekem is az volt a tévhitem,
hogy a depresszió a gyengeség jele,

jellemhiba.

De én nem voltam gyenge;

egyre csak meneteltem előre.

Egyetemi diplomát szereztem média szakon,

és kitűnő állásaim voltak
a film- és tévéiparban.

Két Emmy-díjat is nyertem
megfeszített munkával.

Persze teljesen kimerültem,

már nem érdekelt,
ami korábban örömet szerzett,

alig ettem,

álmatlanságban szenvedtem,

elszigeteltnek és kifacsartnak
éreztem magam.

De hogy depressziós lennék?

Nem, én nem.

Két hétig képtelen voltam beismerni,

de az orvosnak igaza volt:

depressziós voltam.

Mégsem beszéltem a diagnózisról senkinek.

Túlságosan szégyelltem magam .

Úgy gondoltam, nincs jogom
depressziósnak lenni.

Kiváltságos életem van,

szerető család vesz körül,
sikeres vagyok a szakmámban.

És ha az elmondhatatlan
borzalmakra gondoltam,

amelyeket felmenőim éltek át
ebben az országban,

hogy nekem jobb legyen,

még inkább szégyelltem magam.

Megalapozták a jövőmet.

Hogyan okozhatnék nekik csalódást?

Büszkén felemeltem a fejemet,

mosolyt raktam az arcomra,

és senkinek sem szóltam.

2013. július 4-én

minden egy csapásra összeomlott.

Aznap jött a hívás anyukámtól,

hogy 22 éves unokaöcsém,
Paul véget vetett életének,

a depresszióval és szorongással
évekig tartó küzdelme után.

Leírhatatlan a fájdalom, amit éreztem,
teljesen összetörtem.

Paul és én közel álltunk egymáshoz,

de nem tudtam, hogy ilyen beteg volt.

Egyikünk sem beszélt
küzdelmeiről a másiknak.

A szégyen és a megbélyegzés
némaságra késztetett minket.

Nos, ha engem csapás ér, szembenézek vele,

így a következő két évet a depresszió
és szorongás kutatásával töltöttem,

és döbbenetes, amit megtudtam.

A WHO jelentése szerint

a betegségek és fogyatékosságok
kialakulásának fő okozója világszerte

a depresszió.

Bár pontos oka egyelőre nem ismert,

a kutatás eredményei azt sugallják,
hogy a legtöbb mentális betegség

legalábbis részben,

az agy kémiai egyensúlyhiánya,

és/vagy genetikai hajlam miatt alakul ki.

Tehát nem tudjuk csak úgy lerázni.

A fekete amerikaiak esetében

a rasszizmus és a társadalmi-gazdasági
egyenlőtlenség is stresszforrást jelent,

körükben 20%-kal magasabb a mentális
betegségek kialakulásának kockázata,

mégis fele olyan arányban keresik fel
a mentálhigiénés szakrendelést,

mint a fehér amerikaiak.

Az egyik ok a megbélyegzés:

a fekete amerikaiak 63%-a összetéveszti
a depressziót a gyengeséggel.

Sajnálatos módon, az öngyilkossági arány
a fekete bőrű gyerekek körében

duplájára nőtt az elmúlt 20 évben.

Most jön a jó hír:

a depresszióval küzdők 70%-án segít

a terápia, orvosi és gyógyszeres kezelés.

Ezzel az információval felfegyverkezve

döntést hoztam:

többé nem fogok hallgatni.

Családom áldásával

megosztom történetünket,

abban a reményben, hogy a téma
társadalmi kérdéssé válik.

Egyik barátnőm, Kelly Pierre-Louis mondta:

"A küzdőerőnk megöl minket."

Igaza van.

Ideje szakítani az elavult,
régi berögződésekkel

az erős fekete nőkről

és a szupererős fekete férfiakról,

akik, mindegy hányszor ütik ki őket,

mindig felkelnek és küzdenek tovább.

Az, hogy érzéseink vannak,
nem a gyengeség jele.

Azt jelenti, hogy emberek vagyunk.

Ha megtagadjuk emberségünket,

végül kiüresedünk,

és öngyógyító módszereket keresünk,
hogy betöltsük az űrt.

A teljesítmény megszállottja voltam.

Ma már őszintén elmesélem,
ami velem történt,

és azt kérem, mások is
osszák meg történetüket.

Hiszem, hogy ez kell ahhoz,

hogy segítsünk a némán szenvedőknek,

hogy megtudják, nincsenek egyedül,

és hogy tudják,

segítséggel meggyógyulhatnak.

Saját küzdelmem még ma is tart,

különösen a szorongással,

de tudom kezelni

napi meditációval, jógával
és aránylag egészséges étrenddel.

(Nevetés)

Ha nagyon összejönnek a problémák,

bejelentkezem a terapeutámhoz,

aki energikus, fekete bőrű nő,
Dawn Armstrongnak hívják,

és nagyszerű humora van,

közvetlensége pedig megnyugtat.

Mindig bánni fogom,

hogy nem lehettem támasza
az unokaöcsémnek.

De őszintén remélem,

hogy a történetemből levont tanulsággal
bátorságot adhatok másoknak.

Az élet szép.

Néha kaotikus

és mindig kiszámíthatatlan.

De minden rendben lesz,

ha egy támogatási rendszer
ott áll önök mellett.

Remélem, ha túl nehéz terhet
kell cipelniük,

önök is kérnek segítséget .

Köszönöm.

(Taps)