A rasszizmusra mindannyian ráfizetünk

"A rasszizmus gyengíti a gazdaságunkat, és nemcsak olyan módon, amely
a színes bőrűek számára hátrányos" – mondja a közpolitikai szakértő, Heather C. McGhee. Megosztja velünk az Egyesült Államokban tett utazásai és kutatásai során szerzett meghökkentő felismeréseit arról, hogy a rasszizmus miként táplálja a rossz döntéshozatalt, és miként csapolja meg a gazdasági potenciált. Egy új, sarkalatos gondolatmenetet is hallhatunk arról, hogy mi a teendő annak érdekében, hogy egy mindenki számára virágzóbb nemzetet építhessünk. "A sorsunk összekapcsolódik – mondja McGhee. – A megosztottság nagyon sokba kerül."

Én egy közpolitikai "okostojás" vagyok.

Olyan adatokat vizsgálok, amelyek az
amerikai gazdaság problémáira mutatnak rá:

például a háztartások növekvő adóssága,

csökkenő bérek és juttatások,

állami bevételkiesések.

És próbálok olyan megoldásokat találni,

melyekkel a gazdaságunk egyre több ember
számára lehet egyre jövedelmezőbb.

Az adópolitikán

és az infrastrukturális beruházásokon
töröm a fejem,

és teljesen begerjedek

elegánsan megtervezett
szabályozási rendszerektől.

(Nevetés)

Ezekről a témákról beszéltem

egy élő, betelefonálós közszolgálati
tévéműsorban 2016 augusztusában.

Körülbelül a műsor felénél jártunk,

amikor betelefonált egy férfi,
aki Garyként mutatkozott be,

Észak-Karolinából,

és azt mondta:

"Fehér férfi vagyok,
és előítéleteim vannak."

Aztán részletezte az előítéleteit,

a feketékről beszélt és a bandákról,

drogról és bűnözésről.

De aztán mondott valamit,
amit soha nem fogok elfelejteni.

Azt mondta: "De meg akarok változni.

Tudni akarom, mit tehetnék azért,
hogy jobb amerikai legyek."

Ne felejtsék, hivatásos közgazdász vagyok,

dollárban és centben mérek,

nem pedig személyes
gondolatokban és érzésekben.

Amikor azonban kinyitottam a számat, hogy
válaszoljak ennek a férfinak élő adásban,

meglepő módon
egyetlen szót tudtam kimondani.

Azt mondtam:

"Köszönöm."

Megköszöntem neki,
hogy beismerte az előítéleteit,

hogy meg akart változni,
és hogy valahonnan tudta,

hogy ettől jobb amerikaivá válhat.

A beszélgetés Gary és köztem
felrobbantotta a netet.

Több mint nyolcmillióan nézték meg,

kommentáradatot indított be
a közösségi médiában,

és bekerült a hírekbe.

Úgy vélem, az embereket meglepte,

hogy egy fekete nő ilyen megértő

egy előítéletes fehér férfival szemben,

és meg voltak lepve, hogy egy fehér férfi
beismeri az előítéletességét

egy országos csatornán.

Nem sokkal azután,
hogy szerepeltünk a médiában,

Gary és én személyesen is találkoztunk.

Azt mondta, megfogadta a tanácsomat.

Azt mondta, a szavaim úgy hatottak rá,
mint amikor valaki megpucolja az ablakot,

és beengedi a fényt.

Az évek során
Gary és én barátok lettünk.

Gary most azt mondaná,
hogy sok mindent tanult tőlem

a rendszerszintű amerikai rasszizmusról
és a közpolitikáról.

De én is sokat tanultam Garytől.

Számomra a legnagyobb lecke az,

hogy az saját előítéletei
szenvedést okoztak Garynek.

Félelmet, szorongást, elszigetelődést.

Ennek hatására átértékeltem

számos gazdasági problémát,

amelyeket addig
a pályám során tanulmányoztam.

Eltűnődtem,

vajon lehetséges, hogy a társadalmunkra
jellemző rasszizmus

azokra az emberekre is visszaüt,

akik a kiváltságokból részesülnek?

Ez a kérdés motivált,

ezért az elmúlt években
beutaztam az országot,

kutattam, és könyvet írtam.

Mire jutottam?

A rasszizmus rossz politikai
döntésekhez vezet.

Gyengíti a gazdaságot.

És nemcsak olyan módon,
amely a színes bőrűek számára hátrányos.

Úgy tűnik, ez nem egy nullszaldós játék.

A rasszizmus a fehérek számára is rossz.

Vegyük például,

milyen alacsony az országban
a beruházások szintje a közjavak terén,

pedig ezekre mindannyiunknak szüksége van,
ezeken mind közösen osztozunk:

iskolák, utak és hidak.

Az Amerikai Mérnökök Társasága szerint

az infrastruktúránk
csak hármas alát érdemelne,

és az egy főre jutó beruházások mértéke
kisebb, mint a legtöbb fejlett országban.

De nem volt ez mindig így.

Elutaztam az alabamai Montgomerybe,

és ott láttam, miként rombolja le
a rasszizmus a közjót,

és befolyásolja a közvéleményt.

Az 1930-as és 40-es években

az egész Egyesült Államokban
fellendült a közintézmények létesítése,

amit adódollárokból finanszíroztak.

Az alabamai Montgomeryben
ilyen volt például az Oak Park fürdő,

amely a legpompásabb volt a környéken.

Tudják, akkoriban
még nem voltak légkondicionálók,

ezért az emberek a forró nyári napokon

felváltva napoztak és csobbantak,

aztán hűsöltek a közeli fák alatt.

Itt találkoztak egymással a város lakói.

Leszámítva, hogy az Oak Park fürdőt,

amit bár Montgomery
összes polgára finanszírozott,

csak fehérek látogathatták.

Amikor a szövetségi bíróság ezt végül
alkotmányellenesnek minősítette,

a városi tanács reakciója
villámgyors volt.

Úgy döntöttek, hogy 1959. január 1-jétől

inkább leeresztik a nyilvános medencét,

mintsem hogy a feketék is használhassák.

A közjó lerombolása

szerte az országban megismétlődött,

nemcsak a déli városokban.

Számos város lezárta a parkokat,
strandokat és iskolákat,

válaszul a szegregációt
megszüntetni kívánó előírásokra

az 1960-as évek folyamán.

Montgomeryben az egész
Városfejlesztési Osztályt bezárták

egy egész évtizedre.

Bezárták a szabadidőközpontokat,

még az állatkerti állatokat is eladták.

Ma is lehet sétálni az Oak Parkban,
ahogy én is tettem,

de nagyon kevesen vannak.

Soha nem építették újra a strandot.

A rasszizmusra mindenki ráfizet.

Emlékszem, ugyanezt gondoltam
2008. szeptember 15-én,

amikor hallottam a hírekben,
hogy a Lehman Brothers összeomlott.

Nos, a Lehmant,

akárcsak a többi pénzügyi vállalatot,
amelyek akkoriban tönkrementek,

egy "mérgező" pénzügyi eszköz
túlzott alkalmazása küldte padlóra,

pedig ennek alapját olyasmi adta,
ami régen egyszerű volt és biztonságos:

a 30 éves, fix kamatozású jelzáloghitel.

De a pénzügyi válság középpontját
és gyökerét jelentő jelzálogoknak

fura, új jellegzetességei voltak.

Átdolgozták és agresszíven
forgalmazták őket éveken át,

a középosztálybeli,
színes bőrű közösségekben,

például ott, ahol meglátogattam
egy lakástulajdonost, Glennt.

Glenn-nek volt egy öröklakása

egy fákkal övezett utcában,
Cleveland Mount Pleasant negyedében

több mint egy évtizedig.

De amikor találkoztunk,
épp az ingatlan árverése előtt állt.

Akárcsak a szomszédaihoz,

hozzá is bekopogott

egy ügynök azzal,
hogy refinanszírozná a jelzáloghitelét.

Azt viszont az ügynök nem mondta el,
hogy ez egy új típusú jelzáloghitel.

Jelzáloghitel, megemelt kamatlábbal,

magas végtörlesztéssel,

és előtörlesztési büntetéssel,
ha esetleg ki akarna szállni belőle.

Nos, az általános tévhit az volt –

és ma is az –,

hogy Glenn és mások ingatlant vettek,
bár nem engedhették volna meg maguknak.

Kockázatos hitelfelvevők voltak.

Láttam, hogy ez a közhiedelem
megnehezítette a döntéshozók számára,

hogy olyannak lássák a válságot,
amilyen akkor volt,

amikor még lett volna idő megállítani.

Csak ennyi volt az egész.

Egy hiedelem.

A másodlagos jelzáloghitelek többsége
jó hitelképességű emberekhez került,

akárcsak Glenn.

Az afroamerikaiaknak és a latinóknak pedig
háromszor akkora valószínűséggel

ajánlották ezeket a „mérgező” hiteleket –

még ha jó hitelképességűek voltak is –,
mint a fehéreknek.

A probléma nem a hitelfelvevőkben volt,

a problémát maga a hitel jelentette.

Az összeomlást követően

az ország legnagyobb hitelezői –
a Wells Fargótól a Countrywide-ig –

büntetést kaptak volna faji
diszkriminációért, ha így folytatják.

De erre már túl későn eszméltek rá.

Ezek a hitelek, melyek a hitelezők
számára rendkívül jövedelmezőek voltak,

viszont a hitelfelvevők
csak bukhattak rajtuk,

a Glennéhez hasonló,

színes bőrűek által lakott
városrészeken túl,

a szélesebb, "fehérebb"
jelzálogpiacon is elterjedtek.

Az összes nagy, Wall Streeten jegyzett cég
érdekelt volt ezekben a hitelekben.

A csúcsponton

minden ötödik jelzáloghitel az országban
erre a mintára készült,

és a válság,

a válság, amelyet a kollégáim
és én előre láttunk,

mindannyiunknak sokba került.

19 billió dollárnyi elveszett vagyon.

Nyugdíjak, tulajdonosi tőkék,
megtakarítások.

Nyolcmillió állás szűnt meg.

A lakástulajdonlási arány
azóta sem állt helyre.

Az, hogy évekig hiába szálltam síkra
a Glennhez hasonló lakástulajdonosokért,

meggyőzött arról,

hogy nem tört volna ki a pénzügyi válság,
ha nincs rasszizmus.

2017-ben Mississippibe utaztam,

ahol autógyári dolgozók egy csoportja
szakszervezetbe akart tömörülni.

A juttatások, amiért harcolni akartak –

magasabb fizetés,
jobb egészségbiztosítás,

valódi nyugdíj –,

az üzem minden dolgozójának
segített volna.

De ahogy egymás után
beszéltem az emberekkel –

fehérrel, feketével,
szakszervezetpártival vagy ellenzővel –

a faji hovatartozás folyton felmerült.

Joey, egy fehér férfi így adta elő.

Ezt mondta:

"A fehér munkások nem szavaznak igennel,
ha a feketék igennel szavaznak.

Ha a feketék mellette vannak,
akkor én ellene."

Egy Chip nevű fehér férfi
pedig ezt mondta:

"Az a beidegződés,
hogy ha felemeled a feketéket,

azzal elnyomod a fehéreket."

Mintha a "dögöljön meg a szomszéd
tehene is" mentalitás lenne az uralkodó.

Végül a szakszervezeti szavazás
kudarcba fulladt.

Az üzemben a bérek most is alacsonyabbak,
mint ott, ahol van szakszervezet,

és az embereket még mindig aggasztja
az egészségbiztosításuk.

Tudják, talán csábító lehet

az emberek és a munkások
előítéletes hozzáállásra fókuszálni,

amit Mississippiben tapasztaltam.

Engem azonban jobban érdekel
azoknak a felelőssége,

akik a profitért
rasszista ideológiákat árulnak,

mint azoké, akik kétségbeesésükben
meg is veszik azokat.

Utazásaim során viszont
olyan helyekre is eljutottam,

ahol azt láttam,
hogy ennek nem muszáj így lennie.

Elmentem Maine-be,
az ország legfehérebb államába,

a legrégebbi államba,

ahol évente többen halnak meg,
mint ahányan születnek,

és elmentem a haldokló
gyárvárosba, Lewistonba,

amelyet most éppen új lakók
töltenek meg ismét élettel.

Főleg afrikaiak, muszlimok,

bevándorlók és menekültek.

Ott találkoztam egy Cecile nevű hölggyel,

akinek a szülei

a Lewistonba érkező új lakosok
legutóbbi hullámával érkeztek.

Francia-kanadai gyári munkások voltak
a századfordulón.

Cecile nyugdíjas,
de talált egy új életcélt:

megszervezi, hogy kongói menekültek

fehér nyugdíjasokkal találkozzanak
a Franco Örökségvédelmi Központban.

(Nevetés)

Ezek a kongói nők és férfiak

segítenek a nyugdíjasoknak
felidézni a francia nyelvet,

amit gyerekkoruk óta nem beszéltek.

És ez a két közösség együtt segített
egymásnak, hogy otthon érezzék magukat.

Ami a politikai szócséplést illeti

az idegenekről,
akik élősködnek a városon:

kétpárti elemzők megállapították,
hogy a helyi menekült közösség

40 millió dollár adóbevételt

és 130 millió dollár bevételt termelt.

Beszéltem az önkormányzat képviselőjével,

aki elbüszkélkedett,
hogy Lewistonban új iskola épül,

miközben a hasonló városok Maine-ben

sorra bezárják azokat.

Tudják, a megosztottság
nagyon sokba kerül.

A nullszaldós gondolkodásmód miatt –

vagyis ha valami az egyik csoportnak
nyereség, a másiknak biztos veszteség –

kerültünk ebbe a slamasztikába.

Hiszem, hogy ideje hátat fordítani
ennek a régi paradigmának,

és felismerni,
hogy a sorsunk összekapcsolódik.

Ha egy valaki megsérül,
mindenki megsérül.

De van választásunk.

Az országunk az emberi értékek
hierarchiájába vetett hitre épült.

De mi olyan ország akarunk lenni,
ahol nincs faji többség.

Nos, továbbra is tehetünk úgy, mintha
nem ugyanabban a csapatban játszanánk.

Szabotálhatjuk a sikereinket,

és megbéníthatjuk a saját játékosainkat.

Vagy lehetővé tesszük,

hogy a különbözőségeink
megmutassák közös emberi mivoltunkat.

És végül befektethetünk
a legnagyobb eszközünkbe:

az emberekbe.

Minden emberbe.

Köszönöm!

(Taps)