Mikortól érdekli a gyerekeket mások véleménye?

A pszichológus Sara Valencia Botto kora gyermekkori fejlődésről végzett kutatásait véve alapul keresi a választ arra, hogy a gyerekek mikortól (és hogyan) változtatják meg a viselkedésük mások jelenlétében -- és feltérképezi, mit jelent mindez a mindennapi kommunikációnk során közvetített értékek tükrében. (A huncut kisgyerekekről készült felvételekért is megéri megnézni.)

Szeretném, ha egy pillanatra
elgondolkodnának azon,

mit viselnek épp.

Mély, filozófiai kérdésem van önökhöz.

Miért nincs mindannyiunkon pizsama?

(Nevetés)

Pszichológus vagyok, nem gondolatolvasó,

bár sokan azt hiszik, a kettő ugyanaz.

Lefogadom, hogy a válaszuk valami ilyesmi:

„Nem illendő nyilvános
helyen pizsamát viselni."

vagy „Nem akarom,
hogy igénytelennek gondoljanak."

Akárhogy is, az, hogy ma mind
munkahelyi viseletet vettünk fel,

és nem a kedvenc melegítőnket,

nem a véletlen műve,

hanem két meghatározó
emberi jellemvonást fed fel.

Egy: érzékeljük, mások mit értékelnek,

mit helyeselnek és mit nem,

mint pl. azt, hogy nem pizsamában
jelenünk meg az efféle eseményeken.

Kettő: e tudásunkat készségszerűen
használjuk viselkedésünk szabályozására.

Sok más fajtól eltérően

az emberek hajlamosak mások jelenlétében
úgy igazítani a viselkedésüket,

hogy azzal kivívják mások elismerését.

Értékes időt töltünk sminkeléssel,

a legjobb kép
és Instagramfilter kiválasztásával,

és világmegváltó ötletek megfogalmazásával

kevesebb mint 140 karakterben.

Amiatt érzett aggodalmunk,
hogy mások miként értékelnek minket,

az emberi természet fontos jellemvonása.

Ám igen keveset tudunk arról,

hogy mikor és hogyan kezd el
érdekelni minket mások véleménye.

Nagy kérdés ez, mely sok kutatást igényel.

A kérdés megválaszolásához első lépésben

meg kell vizsgálni,

fejlődésünk során mikor válunk
érzékennyé mások véleményére.

Az elmúlt négy évet
az Emory Egyetemen töltöttem,

azt kutatva, hogy a kisbaba,

aki nyugodt lélekkel mászkál
kezeslábasban a boltban,

hogyan fejlődik azzá a felnőtté,
aki fél a nyilvános beszédtől,

mert tart a negatív megítéléstől.

(Nevetés)

Általában itt szokták megkérdezni:

„Pontosan hogyan is kutatod ezt a kérdést?

A csecsemők nem tudnak beszélni, igaz?"

Ha a férjem most itt lenne,

azt mondaná, babákat interjúvolok meg,

mert nem szívesen mondaná,
hogy a felesége gyerekeken kísérletezik.

(Nevetés)

Valójában kísérleteket
tervezek gyerekeknek,

általában játékok formájában.

Dr. Philippe Rochat
fejlődéspszichológussal közösen

kidolgoztuk a robotfeladat nevű játékot,

hogy feltérképezzük,

mikortól lesznek fogékonyak
mások értékelésére a gyerekek.

Konkrétan, a robotfeladat megmutatja,
hogy a gyerekek, a felnőttekhez hasonlóan,

mikor változtatják meg a viselkedésük,
ha mások figyelik őket.

Ehhez 14–24 hónapos
csecsemőknek megmutattuk,

hogyan kapcsolhatnak be egy robotot,

és fontos lépésként vagy pozitív
értéket társítottunk hozzá,

és azt mondtuk: „Nahát, ez remek!".

Vagy negatív értékítéletet fejeztünk ki:
„Ó, jaj! Hoppá! Jaj, ne!",

miután megnyomták a távirányítót.

A játék bemutatása után
arra ösztönöztük a csecsemőket,

hogy játsszanak a távirányítóval,

és aztán vagy figyeltük őket,

vagy elfordultunk, és úgy tettünk,
mintha újságot olvasnánk.

Az elképzelés az volt,
hogyha 24 hónapos korukra

a gyerekek valóban
érzékenyek mások értékelésére,

akkor azt, hogy melyik gombot nyomják meg,

nemcsak az befolyásolja,
hogy figyelik-e őket,

hanem a távirányító megnyomásakor

a kísérletvezető által
kifejezett értékek is.

Pl. arra számítottunk,

hogy a gyerekek jelentősen többet
játszanak a pozitív távirányítóval,

ha megfigyelik őket,

de aztán a negatív távirányítóért nyúlnak,

amint nem figyel senki.

Hogy megragadjuk a jelenséget, három
változatban végeztük el a kísérletet.

Az első azt vizsgálta, szokatlan játékkal
mit kezdenek a gyerekek,

ha nem kapnak értékelést vagy utasítást.

Egyszerűen megmutattuk a csecsemőknek,
hogyan kapcsolhatják be a robotot,

de nem kapcsoltunk hozzá értékeket,

és nem is mondtuk nekik,
hogy játszhatnak a távirányítóval,

így igen zavaros helyzetbe hoztuk őket.

A második kísérletbe

már beépítettük a két értéket:
a negatívat és a pozitívat.

Az utolsóban pedig két kísérletvezető
és két távirányító szerepelt.

Az egyik kísérletvezető negatívan
értékelte a távirányító megnyomását,

és azt mondta: „Fúj, megmozdult a játék!"

Eközben a másik pozitív
értéket fejezett ki, és azt mondta:

„Azta, megmozdult a játék!"

A gyerekek a következőképp
reagáltak a három különféle felállásra.

Az első kísérlet: a bizonytalan helyzet.

Éppen nézem a gyereket.

Úgy tűnik, nem érdekli
különösebben a távirányító.

Amint elfordultam...

máris készen áll a játékra.

(Nevetés)

Épp nem nézem a gyereket.

Nagyon összpontosít.

Megfordulok.

(Nevetés)

Nem is csinált semmit, igaz?

A második kísérletben
két távirányító szerepelt,

egyik a pozitív, a másik
a negatív értéket képviselte.

Jelenleg a gyerekre figyelek.

A narancsszínű a negatív távirányító.

Körbenéz, rám pillant, elvan.

Aztán elfordulok...

(Nevetés)

Azt választja!

Nem nézem a gyereket.

Azt akarja, hogy anya játsszon vele.

Biztos, ami biztos.

Megfordulok...

(Nevetés)

Ő sem csinált semmit.

Igen, zavarban van.

(Nevetés)

Mindenki ismeri
ezt az oldalpillantást, ugye?

Harmadik kísérlet:
két kísérletvezető, egy távirányító.

A kísérletvezető, aki negatívan
reagált a távirányító megnyomására,

figyeli a gyereket.

A gyerek kicsit zavarban van, nem tudja,
mit tegyen, anyára hagyatkozik.

Aztán meg fog fordulni,

és így a pozitívan értékelő
kísérletvezető fog csak figyelni.

Tiszta a levegő! Most már kész játszani.

(Nevetés)

Ahogy arra az adatok is utalnak,

rájöttünk, hogy a gyerekek
hajlandóságát a gomb megnyomására

valóban befolyásolták a kísérletvezető
által kifejezett értékek és utasítások.

Mivel az első kísérletben
a gyerekek nem tudták,

mi esik pozitív
vagy negatív megítélés alá,

hajlamosak voltak
a legbiztonságosabb utat választani,

és a gomb megnyomásával
megvárták, amíg elfordulok.

A második kísérletben a gyerekek

sokkal gyakrabban használták
a pozitív távirányítót, ha figyeltem őket,

de aztán, amikor elfordultam,

rögtön a negatívval kezdtek játszani.

Fontos, hogy a kontrollvizsgálatban

kiiktattuk a távirányítókhoz
kapcsolt különböző értékeket,

és miután megnyomták a távirányítót,
egyszerűen azt mondtuk: „Nahát!"

Így a gyerekek viselkedése többé nem
tért el a változó körülmények hatására,

ez pedig arra utal, hogy valóban
a távirányítóknak tulajdonított értékek

álltak az előző kísérletben
tapasztalt viselkedés hátterében.

Végül, de nem utolsósorban,

a harmadik kísérletben a gyerekek sokkal
többször nyomták meg a távirányítót,

amikor a pozitívan értékelő
kísérletvezető figyelte őket,

mint amikor a negatívan
értékelő kísérletvezető.

Nem véletlen egybeesés,

hogy a gyerekek ekkortájt kezdik
kimutatni zavarukat olyan helyzetekben,

melyekben negatívan ítélhetik meg őket,

mint amikor a tükörbe pillantva

észrevesznek egy foltot az orrukon.

Olyan ez, mint amikor a felnőttek
spenótot találnak a foguk közt.

(Nevetés)

Mire jutottunk
e felfedezésnek köszönhetően?

Azon kívül, hogy a kisbabák
nagyon-nagyon huncutok.

(Nevetés)

A gyerekek, akárcsak a felnőttek, már
kiskoruktól kezdve érzékenyek arra,

miként értékelünk
tárgyakat és viselkedéseket.

Ezek az értékek viselkedésük
iránymutatóiként szolgálnak.

Akár tudatában vagyunk, akár nem,

folyamatosan értékeket
közvetítünk a környezetünk felé.

Nem olyan értékekre gondolok,
mint „Légy kedves!", vagy „Ne lopj!".

Noha ezek kétségkívül értékek,

itt arra gondolok, hogy folyamatosan
kimutatjuk, különösképp a gyerekeinknek,

mi rokonszenves, értékes,
dicséretre méltó, és mi nem az.

Sokszor észrevétlenül tesszük.

A pszichológusok azért vizsgálják
a viselkedést, hogy megismerjék az agyat,

mivel a viselkedésünk gyakran
tükrözi a meggyőződésünket,

értékeinket és vágyainkat.

Itt, Atlantában mind ugyanúgy vélekedünk:

a Coca-Cola jobb, mint a Pepsi.

(Taps)

Ennek lehet némi köze ahhoz,
hogy itt Atlantában találták fel.

Akárhogy is,

ez a meggyőződés abban nyilvánul meg,
hogy a legtöbben a Coca-Colát választják.

Ugyanígy értéket közvetítünk,

amikor a lányokat leginkább a szép
hajukért vagy csinos ruhájukért dicsérjük,

de a fiúkat az eszükért.

Vagy amikor tápláló étel helyett
édességgel jutalmazzuk a jó magaviseletet.

Felnőttek és gyerekek
egyaránt hihetetlenül fogékonyak

az ilyen viselkedésből kiérződő értékekre.

Végül ez formálja az ő viselkedésüket is.

A kutatás, melyet az előbb ismertettem,

azt sejteti, hogy ez a képesség
igen korán kifejlődik,

még mielőtt képesek lennénk
egész mondatokban beszélni,

vagy szobatiszták lennénk.

Később felnőtt énünk
szerves részévé válik.

Mielőtt befejezném,

szeretném arra kérni önöket,
hogy gondolkodjanak el az értékeken,

amelyeket hétköznapi
kapcsolataink során közvetítünk,

és hogy ezek az értékek
hogyan formálhatják a körülöttünk élőket.

Pl. milyen értéket közvetíthet,

ha többet mosolygunk
a telefonunkra, mint másokra?

Ugyanígy gondolják át, hogyan formálta
a környezetük a saját viselkedésüket úgy,

ahogy arra eddig nem is gondoltak volna.

Hogy visszatérjek egyszerű példánkhoz:

valóban jobban szeretik
a Coca-Colát, mint a Pepsit?

Vagy egyszerűen azért részesítik előnyben,
mert a környezetük is így tett?

A szülőknek és tanároknak
kétségkívül megadatott a kiváltság,

hogy formálják a gyerekek viselkedését.

Fontos azonban megjegyezni,

hogy az egyszerű hétköznapi társalgásaink
során közvetített értékeinkkel

mindannyian képesek vagyunk
formálni a körülöttünk élők viselkedését.

Köszönöm.

(Taps)