Szeretném, ha egy pillanatra elgondolkodnának azon, mit viselnek épp. Mély, filozófiai kérdésem van önökhöz. Miért nincs mindannyiunkon pizsama? (Nevetés) Pszichológus vagyok, nem gondolatolvasó, bár sokan azt hiszik, a kettő ugyanaz. Lefogadom, hogy a válaszuk valami ilyesmi: „Nem illendő nyilvános helyen pizsamát viselni." vagy „Nem akarom, hogy igénytelennek gondoljanak." Akárhogy is, az, hogy ma mind munkahelyi viseletet vettünk fel, és nem a kedvenc melegítőnket, nem a véletlen műve, hanem két meghatározó emberi jellemvonást fed fel. Egy: érzékeljük, mások mit értékelnek, mit helyeselnek és mit nem, mint pl. azt, hogy nem pizsamában jelenünk meg az efféle eseményeken. Kettő: e tudásunkat készségszerűen használjuk viselkedésünk szabályozására. Sok más fajtól eltérően az emberek hajlamosak mások jelenlétében úgy igazítani a viselkedésüket, hogy azzal kivívják mások elismerését. Értékes időt töltünk sminkeléssel, a legjobb kép és Instagramfilter kiválasztásával, és világmegváltó ötletek megfogalmazásával kevesebb mint 140 karakterben. Amiatt érzett aggodalmunk, hogy mások miként értékelnek minket, az emberi természet fontos jellemvonása. Ám igen keveset tudunk arról, hogy mikor és hogyan kezd el érdekelni minket mások véleménye. Nagy kérdés ez, mely sok kutatást igényel. A kérdés megválaszolásához első lépésben meg kell vizsgálni, fejlődésünk során mikor válunk érzékennyé mások véleményére. Az elmúlt négy évet az Emory Egyetemen töltöttem, azt kutatva, hogy a kisbaba, aki nyugodt lélekkel mászkál kezeslábasban a boltban, hogyan fejlődik azzá a felnőtté, aki fél a nyilvános beszédtől, mert tart a negatív megítéléstől. (Nevetés) Általában itt szokták megkérdezni: „Pontosan hogyan is kutatod ezt a kérdést? A csecsemők nem tudnak beszélni, igaz?" Ha a férjem most itt lenne, azt mondaná, babákat interjúvolok meg, mert nem szívesen mondaná, hogy a felesége gyerekeken kísérletezik. (Nevetés) Valójában kísérleteket tervezek gyerekeknek, általában játékok formájában. Dr. Philippe Rochat fejlődéspszichológussal közösen kidolgoztuk a robotfeladat nevű játékot, hogy feltérképezzük, mikortól lesznek fogékonyak mások értékelésére a gyerekek. Konkrétan, a robotfeladat megmutatja, hogy a gyerekek, a felnőttekhez hasonlóan, mikor változtatják meg a viselkedésük, ha mások figyelik őket. Ehhez 14–24 hónapos csecsemőknek megmutattuk, hogyan kapcsolhatnak be egy robotot, és fontos lépésként vagy pozitív értéket társítottunk hozzá, és azt mondtuk: „Nahát, ez remek!". Vagy negatív értékítéletet fejeztünk ki: „Ó, jaj! Hoppá! Jaj, ne!", miután megnyomták a távirányítót. A játék bemutatása után arra ösztönöztük a csecsemőket, hogy játsszanak a távirányítóval, és aztán vagy figyeltük őket, vagy elfordultunk, és úgy tettünk, mintha újságot olvasnánk. Az elképzelés az volt, hogyha 24 hónapos korukra a gyerekek valóban érzékenyek mások értékelésére, akkor azt, hogy melyik gombot nyomják meg, nemcsak az befolyásolja, hogy figyelik-e őket, hanem a távirányító megnyomásakor a kísérletvezető által kifejezett értékek is. Pl. arra számítottunk, hogy a gyerekek jelentősen többet játszanak a pozitív távirányítóval, ha megfigyelik őket, de aztán a negatív távirányítóért nyúlnak, amint nem figyel senki. Hogy megragadjuk a jelenséget, három változatban végeztük el a kísérletet. Az első azt vizsgálta, szokatlan játékkal mit kezdenek a gyerekek, ha nem kapnak értékelést vagy utasítást. Egyszerűen megmutattuk a csecsemőknek, hogyan kapcsolhatják be a robotot, de nem kapcsoltunk hozzá értékeket, és nem is mondtuk nekik, hogy játszhatnak a távirányítóval, így igen zavaros helyzetbe hoztuk őket. A második kísérletbe már beépítettük a két értéket: a negatívat és a pozitívat. Az utolsóban pedig két kísérletvezető és két távirányító szerepelt. Az egyik kísérletvezető negatívan értékelte a távirányító megnyomását, és azt mondta: „Fúj, megmozdult a játék!" Eközben a másik pozitív értéket fejezett ki, és azt mondta: „Azta, megmozdult a játék!" A gyerekek a következőképp reagáltak a három különféle felállásra. Az első kísérlet: a bizonytalan helyzet. Éppen nézem a gyereket. Úgy tűnik, nem érdekli különösebben a távirányító. Amint elfordultam... máris készen áll a játékra. (Nevetés) Épp nem nézem a gyereket. Nagyon összpontosít. Megfordulok. (Nevetés) Nem is csinált semmit, igaz? A második kísérletben két távirányító szerepelt, egyik a pozitív, a másik a negatív értéket képviselte. Jelenleg a gyerekre figyelek. A narancsszínű a negatív távirányító. Körbenéz, rám pillant, elvan. Aztán elfordulok... (Nevetés) Azt választja! Nem nézem a gyereket. Azt akarja, hogy anya játsszon vele. Biztos, ami biztos. Megfordulok... (Nevetés) Ő sem csinált semmit. Igen, zavarban van. (Nevetés) Mindenki ismeri ezt az oldalpillantást, ugye? Harmadik kísérlet: két kísérletvezető, egy távirányító. A kísérletvezető, aki negatívan reagált a távirányító megnyomására, figyeli a gyereket. A gyerek kicsit zavarban van, nem tudja, mit tegyen, anyára hagyatkozik. Aztán meg fog fordulni, és így a pozitívan értékelő kísérletvezető fog csak figyelni. Tiszta a levegő! Most már kész játszani. (Nevetés) Ahogy arra az adatok is utalnak, rájöttünk, hogy a gyerekek hajlandóságát a gomb megnyomására valóban befolyásolták a kísérletvezető által kifejezett értékek és utasítások. Mivel az első kísérletben a gyerekek nem tudták, mi esik pozitív vagy negatív megítélés alá, hajlamosak voltak a legbiztonságosabb utat választani, és a gomb megnyomásával megvárták, amíg elfordulok. A második kísérletben a gyerekek sokkal gyakrabban használták a pozitív távirányítót, ha figyeltem őket, de aztán, amikor elfordultam, rögtön a negatívval kezdtek játszani. Fontos, hogy a kontrollvizsgálatban kiiktattuk a távirányítókhoz kapcsolt különböző értékeket, és miután megnyomták a távirányítót, egyszerűen azt mondtuk: „Nahát!" Így a gyerekek viselkedése többé nem tért el a változó körülmények hatására, ez pedig arra utal, hogy valóban a távirányítóknak tulajdonított értékek álltak az előző kísérletben tapasztalt viselkedés hátterében. Végül, de nem utolsósorban, a harmadik kísérletben a gyerekek sokkal többször nyomták meg a távirányítót, amikor a pozitívan értékelő kísérletvezető figyelte őket, mint amikor a negatívan értékelő kísérletvezető. Nem véletlen egybeesés, hogy a gyerekek ekkortájt kezdik kimutatni zavarukat olyan helyzetekben, melyekben negatívan ítélhetik meg őket, mint amikor a tükörbe pillantva észrevesznek egy foltot az orrukon. Olyan ez, mint amikor a felnőttek spenótot találnak a foguk közt. (Nevetés) Mire jutottunk e felfedezésnek köszönhetően? Azon kívül, hogy a kisbabák nagyon-nagyon huncutok. (Nevetés) A gyerekek, akárcsak a felnőttek, már kiskoruktól kezdve érzékenyek arra, miként értékelünk tárgyakat és viselkedéseket. Ezek az értékek viselkedésük iránymutatóiként szolgálnak. Akár tudatában vagyunk, akár nem, folyamatosan értékeket közvetítünk a környezetünk felé. Nem olyan értékekre gondolok, mint „Légy kedves!", vagy „Ne lopj!". Noha ezek kétségkívül értékek, itt arra gondolok, hogy folyamatosan kimutatjuk, különösképp a gyerekeinknek, mi rokonszenves, értékes, dicséretre méltó, és mi nem az. Sokszor észrevétlenül tesszük. A pszichológusok azért vizsgálják a viselkedést, hogy megismerjék az agyat, mivel a viselkedésünk gyakran tükrözi a meggyőződésünket, értékeinket és vágyainkat. Itt, Atlantában mind ugyanúgy vélekedünk: a Coca-Cola jobb, mint a Pepsi. (Taps) Ennek lehet némi köze ahhoz, hogy itt Atlantában találták fel. Akárhogy is, ez a meggyőződés abban nyilvánul meg, hogy a legtöbben a Coca-Colát választják. Ugyanígy értéket közvetítünk, amikor a lányokat leginkább a szép hajukért vagy csinos ruhájukért dicsérjük, de a fiúkat az eszükért. Vagy amikor tápláló étel helyett édességgel jutalmazzuk a jó magaviseletet. Felnőttek és gyerekek egyaránt hihetetlenül fogékonyak az ilyen viselkedésből kiérződő értékekre. Végül ez formálja az ő viselkedésüket is. A kutatás, melyet az előbb ismertettem, azt sejteti, hogy ez a képesség igen korán kifejlődik, még mielőtt képesek lennénk egész mondatokban beszélni, vagy szobatiszták lennénk. Később felnőtt énünk szerves részévé válik. Mielőtt befejezném, szeretném arra kérni önöket, hogy gondolkodjanak el az értékeken, amelyeket hétköznapi kapcsolataink során közvetítünk, és hogy ezek az értékek hogyan formálhatják a körülöttünk élőket. Pl. milyen értéket közvetíthet, ha többet mosolygunk a telefonunkra, mint másokra? Ugyanígy gondolják át, hogyan formálta a környezetük a saját viselkedésüket úgy, ahogy arra eddig nem is gondoltak volna. Hogy visszatérjek egyszerű példánkhoz: valóban jobban szeretik a Coca-Colát, mint a Pepsit? Vagy egyszerűen azért részesítik előnyben, mert a környezetük is így tett? A szülőknek és tanároknak kétségkívül megadatott a kiváltság, hogy formálják a gyerekek viselkedését. Fontos azonban megjegyezni, hogy az egyszerű hétköznapi társalgásaink során közvetített értékeinkkel mindannyian képesek vagyunk formálni a körülöttünk élők viselkedését. Köszönöm. (Taps)