Agyunk érzéki csalódása a tudatos valóságról

Agyunkban e pillanatban is neuronok milliárdjai működnek együtt azon, hogy tudatos élményt teremtsenek – és nemcsak bármilyen tudatos élményt, hanem a külvilág és belső világunk megtapasztalását egyszerre. Hogyan történik mindez? Anil Seth neurológus szerint folyamatosan hallucinálunk, és amikor egyetértünk a hallucinációinkban, akkor azt "valóságnak" nevezzük. Hallgassa meg ön is Seth elbűvölően zavarba ejtő előadását, mely után az egész lét természetét megkérdőjelezzük.

Alig több mint egy éve,

életemben harmadszor,
megszűntem létezni.

Kisebb műtéten estem át,
az agyam tele volt altatószerrel.

Emlékszem az elválás
és a széthullás érzésére,

valamint a hidegre.

Aztán visszatértem, kábán és zavartan,

de végül itt vagyok.

Amikor mély álomból ébredünk,

időérzékünk összezavarodhat,
vagy attól félünk: túl sokat aludtunk.

De mindig fennáll az idő
múlásának alapérzete,

érzékeljük a folyamatosságot
két időpont között.

Altatásból visszatérni teljesen más.

Tarthatott volna öt percig,
vagy öt órán át,

öt, vagy akár ötven évig is.

Egyszerűen nem voltam ott.

Teljes emlékezetkiesés.

Altatás – a modern kor csodája.

Tárgyakká változtatja az embereket,

aztán – jó esetben – újra emberekké.

És e folyamatban ott van

a tudomány és a filozófia
egyik legnagyobb misztériuma.

Hogyan alakul tudatosságunk?

Valami módon agyunk belsejében

a több milliárd neuron
kombinált aktivitása

– mindegyik egy-egy csöppnyi
biológiai gépezet –

tudatos élményt generál.

És nem akármilyen tudatos élményt –

a pont itt, pont most tudatos élményünket.

Hogyan történik?

Nagyon fontos megválaszolni ezt a kérdést,

mert mindannyiunkban
a tudat jelent mindent.

Nélküle nem létezik a világ,

nincs énünk,

egyáltalán semmi sincs.

Amikor szenvedünk, tudatosan szenvedünk,

akár testi, akár lelki fájdalom gyötör.

És ha át tudunk élni örömet és kínt,

mi a helyzet a többi állattal?

Ők is lehetnek tudatosak?

Nekik is van éntudatuk?

Ahogy a számítógépek
egyre gyorsabbak és okosabbak lesznek,

eljöhet az a pont, talán egész hamar,

amikor az iPhone-om
saját létezésének tudatára ébred.

Az öntudatra ébredt MI lehetősége
szerintem még igen messze van.

Azért gondolom így,
mert kutatásom azt tanúsítja,

hogy a tudatnak nem sok köze van
a tiszta intelligenciához,

annál inkább természetünkhöz: élőlények
és lélegző szervezetek vagyunk.

A tudat és az intelligencia
merőben eltérő fogalmak.

A szenvedéshez nem kell okosnak lenni,
de hogy életben legyünk, az alapfeltétele.

Arról fogok ma beszélni önöknek,

hogy külső környezetünk és belső világunk

tudatos megtapasztalása

irányított hallucináció útján történik,

élő testünkön belül, miatta és általa.

Talán nem mondok újdonságot:
semmit nem tudunk arról,

hogyan kelti életre agyunk
és testünk a tudatot.

Egyesek szerint ez kívül esik
a tudomány határain.

De kétségtelen, hogy az elmúlt 25 évben

robbanás történt ezen a tudományterületen.

Ha eljönnek a sussexi egyetemi laboromba,

minden tudományágból
találnak ott kutatókat,

időnként még filozófusokat is.

Közösen igyekszünk megérteni,
hogyan működik a tudat,

és mi történik, ha meghibásodik.

Stratégiánk roppant egyszerű.

Szeretném, ha úgy gondolnánk a tudatra,

ahogy az életre szoktunk.

Volt idő, amikor az emberek úgy hitték,

az élet nem magyarázható meg
pusztán fizikával vagy kémiával –

úgy vélték, az élet több kell legyen,
mint egyszerű mechanizmus.

De ma már nem így gondolják.

Ahogy a biológusok azon kezdtek dolgozni,

hogy fizikai és kémiai szempontból
magyarázzák meg

az élő rendszerek tulajdonságait –

az anyagcserét, szaporodást,
homeosztázist –

az az alapmisztérium, hogy "Mi az élet?",
egyre inkább elhalványult,

és az emberek többé nem hoztak fel
olyan mágikus magyarázatokat,

mint életerő vagy élan vital
[életlendület].

Ez egyaránt érvényes
az életre és a tudatra is.

Amint az agy és a test belsejében
zajló folyamatok fényében

kezdjük értelmezni a tulajdonságait,

szerte kéne foszlania a látszólag
megoldhatatlan rejtélynek,

hogy mi is a tudat.

Legalábbis ez a terv.

Nézzük sorban.

Mik a tudat jellemzői?

Mit kell a tudatról szóló tanoknak
megmagyarázni?

Most éppen kétféleképp
gondolnék a tudatra.

Számos módon megtapasztalhatjuk
a világot magunk körül:

látvány, hangok, szagok útján,

több érzékszervre kiterjedő, panorámás,
3D-s, teljesen immerzív belső mozink van.

Aztán ott a tudatos énünk.

Saját magunk és mások
speciális megtapasztalása.

A belső mozi főszereplőjéhez

és valószínűleg a tudat e nézőpontjához
kötődünk leginkább.

Kezdjük környező világunk
megtapasztalásával,

és azzal a fontos alapelvvel,
hogy az agy előrejelző készülék.

Képzeljék magukat egy agy helyébe.

Be vannak zárva egy csontos koponyába,

megpróbálják kitalálni,
mi folyik a külvilágban.

Bent nincs semmi fény,
nincs semmi hang.

Csakis elektromos impulzusokra
hagyatkozhatnak,

amik csak közvetve kapcsolódnak
a világ dolgaihoz,

legyenek azok bármik.

Az észlelés – annak kitalálása,
hogy mi van ott –

szükségszerűen tájékozódás útján
történő találgatás,

melynek során az agy kombinálja
a befutó érzékszervi jeleket

korábbi elvárásaival, meggyőződéseivel
arról, hogy milyen a világ.

Így feltételezi legjobb tudása szerint,
hogy mi okozta azokat a jeleket.

Az agy nem hall hangot és nem lát fényt.

Amit észlelünk, az agyunk legjobb
feltételezése arról, mi van a külvilágban.

Hadd mondjak ezekre néhány példát.

Talán ismerik ezt az illúziót,

de szeretném, ha most újraértelmeznék.

Ha erre a két foltra néznek,

nagyon eltérő szürke
árnyalatokat látnak, igaz?

Valójában ugyanaz az árnyalat.

Szemléltetni is tudom.

Ha ideteszem a kép egy másik változatát,

és a két foltot elválasztom
egy szürke csíkkal,

láthatják, hogy nincs különbség.

Egyforma árnyalatú mindkét terület.

Ha még mindig nem hisznek nekem,

áthúzom a csíkot az első képre,
és a foltokra illesztem.

Ugyanaz a szürke árnyalat,
semmi különbség nincs köztük.

Semmi bűvésztrükk nincs benne.

Ugyanaz a szürke,

de ha elvesszük a csíkot,
megint eltérőnek látszanak.

Itt az történik,

hogy az agy korábbi
előfeltevéseiből indul ki,

a látókéreg áramköreibe mélyen beégett,

hogy egy odavetülő árnyék
halványítja a felület kinézetét,

ezért B-t világosabbnak látjuk,
mint amilyen valójában.

Mutatok még egy példát,

ami szemlélteti, hogy az agy
milyen gyorsan teremt új feltevéseket,

hogy ezzel módosítsa tudatos
tapasztalatainkat.

Hallgassák meg ezt.

(Torzított hangok)

Furcsán hangzik, ugye?

Hallgassák meg újra, és lássuk,
értünk-e belőle valamit.

(Torzított hangok)

Még mindig furcsa.

Most ezt hallgassák meg.

(Felvétel) Anil Seth: Szerintem
borzasztó ötlet a Brexit.

(Nevetés)

Egyébként szerintem is.

Néhány szót hallottak, ugye?

Most hallgassuk meg az első hangot újra.
Csak újra lejátszom.

(Torzított hang)

Na, így már halljuk, hogy szavak.

Fussunk neki mégegyszer.

(Torzított hang)

Rendben, de mi történik itt?

Az az érdekes, hogy az agyba érkező
érzékszervi információ

ugyanaz maradt.

Csak annyi változott,
hogy az agy feltételezése bővült

az érzékszervi információ okairól,

és ettől más lett,
amit tudatosan hallanak.

Mindettől új megvilágításba kerül

az agyi észlelés alapja.

Az észlelés elsősorban

nem a külvilágból érkező jelektől függ,

hanem sokkal inkább

az ellenkező irányba tartó
észlelési előfeltételezésektől.

Nemcsak passzívan érzékeljük a világot,

hanem aktívan teremtjük.

Az általunk megtapasztalt világ

sokkal inkább belülről kifelé keletkezik,

mintsem kívülről befelé.

Hadd mutassak még egy példát arra,

hogy az észlelés aktív, építő folyamat.

Képfeldolgozással kombináltuk
az immerzív virtuális valóságot,

hogy szimuláljuk a túl erős észlelési
előfeltételezések hatásait

a tapasztalatokra.

Ebben a panorámavideóban

pszichedelikus játszótérré
formáltuk át a világot –

ez esetben a sussexi campust.

A felvételhez a Google Deep Dream
[Mély álom] algoritmusát futtattuk,

azzal szimuláltuk a túl erős észlelési
előfeltételezések hatásait.

Ez esetben azért, hogy kutyákat lássunk.

Láthatják, milyen furcsa ez az egész.

Amikor az észlelési előfeltételezések
túl erősek,

mint például itt,

a végeredmény erősen
hallucináció-szerű lesz,

mint módosult tudatállapotban,

vagy akár pszichózisban.

Gondoljunk csak bele!.

Ha a hallucináció egyfajta
irányítás nélküli észlelés,

akkor az észlelés itt és most
szintén egyfajta hallucináció,

de irányított hallucináció,

melyben az agy előfeltételezéseit

a külvilágból eredő érzékszervi
információk alakítják ki.

Valójában mindannyian
mindig hallucinálunk,

ebben a pillanatban is.

Csak éppen amikor egyetértünk
a hallucinációinkban,

akkor azt valóságnak nevezzük.

(Nevetés)

Most elmondom önöknek,
hogy önvalónk megtapasztalása,

önmagunk speciális megtapasztalása

szintén az agy által generált
szabályozott hallucináció.

Ez elég furcsa elképzelés, nem?

Persze, az optikai csalódás
becsaphatja a szememet,

de abban hogy téveszthetne meg,
hogy ki vagyok én magam?

Legtöbbünk számára

egyéniségünk megtapasztalása

annyira ismert, egységes és folyamatos,

hogy nehéz megkérdőjelezni.

De egyáltalán nem kellene
magától értetődőnek vennünk.

Valójában sokféleképp
tapasztalhatjuk meg önmagunkat.

Azt is átéljük, hogy van testünk,

és azt is, hogy azonosak vagyunk vele.

Vannak tapasztalatok,
melyeket úgy szerzünk,

hogy az én szemszögéből
észleljük a világot.

Máskor pedig tenni akarunk valamit,

és a világban történő dolgok
okai is vagyunk egyben.

Vannak huzamosabb tapasztalataink,

melyek alapján folyamatos
és jellegzetes egyének vagyunk,

akik emlékek és társaskapcsolatok
gazdag készletéből épültek fel.

Sok kísérlet igazolja,

és a pszichiáterek,
neurológusok nagyon jól tudják,

hogy ezek az eltérő módok,
melyekben az én megtapasztalja magát,

bármikor széthullhatnak.

Ez azt jelenti, hogy az én tapasztalati
illúziója az egységes egyénről

elég törékeny agyi tákolmány.

Egy másik tapasztalat,
sok másikhoz hasonlóan,

bővebb kifejtést igényel.

Térjünk vissza testi énünkhöz.

Hogyan generálja az agy
azt a tapasztalást,

hogy test vagyunk, és testünk van?

Ugyanazokat az alapelveket alkalmazva.

Az agy legfrissebb hiedelmét veti be

arról, hogy mi része
és mi nem része a testnek.

Ezt egy gyönyörű neurológiai
példával fogom szemléltetni.

A legtöbb neurológiai
kísérlettel ellentétben

ezt bárki otthon is elvégezheti.

Csak ez kell hozzá,

(Nevetés)

meg két ecset.

A gumikéz illúziója során

elrejtjük egy személy kezét,
hogy ne látsszon,

és ezt a hamis gumikezet
tesszük a helyére.

Aztán mindkét kezet egyszerre
cirógatni kezdjük egy ecsettel,

miközben az illető merőn nézi a műkezet.

Kis idő múltán

a legtöbb embernek
az a rejtélyes érzése támad,

hogy a műkéz a testéhez tartozik.

Az agynak mindegy, hogy csak lát
vagy érez-e érintést

egy kéznek látszó valamin,

ami nagyjából ott van,
ahol egy kéznek lennie kell,

az agynak ez elég ahhoz, hogy elhiggye:
az a műkéz valóban a testhez tartozik.

(Nevetés)

Így mindenféle okos dolgot mérhetünk.

Megmérhetjük a bőr vezetőképességét
és ijedtségi reflexét,

de szükségtelen.

Nem kérdés, hogy a kék pólós fiú
eggyé olvadt a műkézzel.

Vagyis még a testünkről szóló
tapasztalataink is

valamiféle hiedelmek –

az agy irányított hallucinációi.

Van itt még más is.

Nemcsak kívülről észleljük
testünket a külvilág tárgyaként,

hanem belülről is.

Mindannyiunknak van belső testérzete.

A test belsejéből kiinduló
érzékszervi jelzések is

folyamatosan tájékoztatják az agyat
a belső szervek állapotáról,

hogyan működik a szív,
milyen a vérnyomásunk,

és sok egyéb másról.

Ezt a fajta észlelést
interocepciónak hívjuk,

és eléggé elhanyagoljuk.

Pedig rendkívül fontos,

mert a test belső állapotának
észlelése és szabályozása –

nos, ez tart minket életben.

Itt a gumikéz-illúzió másik változata.

A sussexi laborunkban végeztük el.

Itt a résztvevők a kezük
virtuális valós mását látják,

vörösen villog,

vagy a szívverésük ütemében,
vagy annak ellenében.

Amikor egy ritmusban villog,

az emberek könnyebben érzik úgy,
hogy valójában a testük része.

Testérzetünk megtapasztalása tehát
mélyen a belülről eredő

testészlelésünkben gyökeredzik.

Végül még valamire
hadd hívjam fel a figyelmüket:

a belülről történő testészlelés
teljesen más,

mint ahogy a külvilágot észleljük.

Ha körülnézek, látom:
a világ tele van tárgyakkal –

asztalok, székek, gumikezek,

emberek, önök itt jó sokan –

még a testem is része a világnak,

képes vagyok a külvilág
tárgyaiként észlelni őket.

A belülről induló
testtapasztalásaim azonban

teljesen mások.

Nem észlelem, hogy itt a vesém,

itt a májam,

a lépem...

Fogalmam sincs, hol a lépem,

de valahol biztos van.

Belső szerveimet
nem érzékelem tárgyakként.

Valójában egyáltalán nem érzékelem őket,
csak akkor, ha valami baj van velük.

És szerintem ez fontos.

Testünk belső állapotának észlelése

nem arról szól,
hogy rájöjjünk, mi van ott,

hanem az irányításról és szabályozásról –

szűk határok közt megtartani
azokat a fiziológiai változókat,

amik kompatibilisek a túléléssel.

Amikor az agy előrejelzés útján
igyekszik kitalálni, mi van valahol,

érzékelésünk okaiként
észleljük a tárgyakat.

Amikor az agy előrejelzéssel
igyekszik szabályozni, irányítani,

akkor azt tapasztaljuk meg:
jól vagy rosszul zajlik-e az irányítás.

A legalapvetőbb élményünk:
hogy önmagunk vagyunk,

testet öltött szervezet vagyunk,

mélyen be van ágyazva a biológiai
mechanizmusba, mely életben tart minket.

Ha végigvisszük ezt az elméletet,

beláthatjuk, hogy minden
tudatos tapasztalásunk,

mivel mind az előrejelzéses észlelésnek
ugyanazon mechanizmusától függ,

mind ebből az életben maradási
alapösztönből indul ki.

Élő testünkkel, testünk által

és testünk miatt tapasztaljuk meg
a világot és önmagunkat.

Hadd rakjam össze a kirakós darabkáit.

Amit tudatosan látunk, az attól függ,

mit hisz az agy arról,
ami a külvilágban van.

Megtapasztalt világunk belülről ered,

nem csak kívülről.

A gumikéz-illúzió megmutatja,
hogy ez jellemzi tapasztalásainkat

arról, hogy mi része
a testünknek, és mi nem az.

Ezek az önmagunkkal kapcsolatos
előrejelzések

nagymértékben a test mélyéről eredő
érzékszervi jelzésektől függnek.

Végül pedig

a megtestesült én megtapasztalása
inkább irányításról, szabályozásról szól,

mintsem kitalálni: mi van ott.

A külvilág és belső világunk átélése tehát

mind egyaránt egyfajta
irányított hallucináció,

amit több millió éve tartó
evolúció alakított ki,

hogy életben tartson a veszélyekkel
és lehetőségekkel teli világban.

Előrejelzésünk a fennmaradásunk záloga.

Elmondom önöknek
mindezek három következményét.

Először is, mivel félreértjük világunkat,

így saját magunkat is félreértjük,

amikor előrejelzéseink hibásak.

Ha ezt megértjük, az számos új lehetőséget
nyit a pszichiátriában és neurológiában,

mivel végre eljutunk a működési elvhez,

nem csak a tüneteket kezeljük,

például depresszió és skizofrénia esetén.

Másodszor:

nem vagyok leegyszerűsíthető,
nem tölthetnek fel engem

roboton futó szoftver programként,

legyen az bármennyire
okos vagy kifinomult.

Biológiai, hús-vér élőlények vagyunk,

akiknek tudatos tapasztalásait
minden szinten

életben tartó biológiai
mechanizmusok formálják.

Ha csak okosabbá tesszük gépeinket,
attól még nem lesznek érzéseik.

Végül pedig:

saját egyéni belső világunk,

tudatosságunk módja,

az a tudatosságnak
csak egy lehetséges formája.

Még az általában vett emberi tudat is

csak csöppnyi terület a lehetséges
tudatok hatalmas világában.

Egyéniségünk és belső világunk
mindannyiunkban egyedi,

de mind olyan biológiai
mechanizmuson alapul,

melyeken a többi élőlénnyel osztozunk.

Ezek alapvető változások

saját magunk megértéséről,

és szerintem ennek örülnünk kell,

mert mint már sokszor a tudományban
Kopernikusz óta –

nem mi vagyunk
a világegyetem középpontja –

Darwinon át –

minden élőlénnyel kapcsolatban állunk –

egészen máig.

Minél mélyebb a feltárt tudásunk,

annál nagyobb a csoda,

és nagyobb annak felismerése,

hogy nem különülünk el
a természet többi részétől,

hanem a részesei vagyunk.

Amikor a tudat véget ér,

nincs mitől tartanunk.

Egyáltalán semmitől.

Köszönöm.

(Taps)