Alig több mint egy éve, életemben harmadszor, megszűntem létezni. Kisebb műtéten estem át, az agyam tele volt altatószerrel. Emlékszem az elválás és a széthullás érzésére, valamint a hidegre. Aztán visszatértem, kábán és zavartan, de végül itt vagyok. Amikor mély álomból ébredünk, időérzékünk összezavarodhat, vagy attól félünk: túl sokat aludtunk. De mindig fennáll az idő múlásának alapérzete, érzékeljük a folyamatosságot két időpont között. Altatásból visszatérni teljesen más. Tarthatott volna öt percig, vagy öt órán át, öt, vagy akár ötven évig is. Egyszerűen nem voltam ott. Teljes emlékezetkiesés. Altatás – a modern kor csodája. Tárgyakká változtatja az embereket, aztán – jó esetben – újra emberekké. És e folyamatban ott van a tudomány és a filozófia egyik legnagyobb misztériuma. Hogyan alakul tudatosságunk? Valami módon agyunk belsejében a több milliárd neuron kombinált aktivitása – mindegyik egy-egy csöppnyi biológiai gépezet – tudatos élményt generál. És nem akármilyen tudatos élményt – a pont itt, pont most tudatos élményünket. Hogyan történik? Nagyon fontos megválaszolni ezt a kérdést, mert mindannyiunkban a tudat jelent mindent. Nélküle nem létezik a világ, nincs énünk, egyáltalán semmi sincs. Amikor szenvedünk, tudatosan szenvedünk, akár testi, akár lelki fájdalom gyötör. És ha át tudunk élni örömet és kínt, mi a helyzet a többi állattal? Ők is lehetnek tudatosak? Nekik is van éntudatuk? Ahogy a számítógépek egyre gyorsabbak és okosabbak lesznek, eljöhet az a pont, talán egész hamar, amikor az iPhone-om saját létezésének tudatára ébred. Az öntudatra ébredt MI lehetősége szerintem még igen messze van. Azért gondolom így, mert kutatásom azt tanúsítja, hogy a tudatnak nem sok köze van a tiszta intelligenciához, annál inkább természetünkhöz: élőlények és lélegző szervezetek vagyunk. A tudat és az intelligencia merőben eltérő fogalmak. A szenvedéshez nem kell okosnak lenni, de hogy életben legyünk, az alapfeltétele. Arról fogok ma beszélni önöknek, hogy külső környezetünk és belső világunk tudatos megtapasztalása irányított hallucináció útján történik, élő testünkön belül, miatta és általa. Talán nem mondok újdonságot: semmit nem tudunk arról, hogyan kelti életre agyunk és testünk a tudatot. Egyesek szerint ez kívül esik a tudomány határain. De kétségtelen, hogy az elmúlt 25 évben robbanás történt ezen a tudományterületen. Ha eljönnek a sussexi egyetemi laboromba, minden tudományágból találnak ott kutatókat, időnként még filozófusokat is. Közösen igyekszünk megérteni, hogyan működik a tudat, és mi történik, ha meghibásodik. Stratégiánk roppant egyszerű. Szeretném, ha úgy gondolnánk a tudatra, ahogy az életre szoktunk. Volt idő, amikor az emberek úgy hitték, az élet nem magyarázható meg pusztán fizikával vagy kémiával – úgy vélték, az élet több kell legyen, mint egyszerű mechanizmus. De ma már nem így gondolják. Ahogy a biológusok azon kezdtek dolgozni, hogy fizikai és kémiai szempontból magyarázzák meg az élő rendszerek tulajdonságait – az anyagcserét, szaporodást, homeosztázist – az az alapmisztérium, hogy "Mi az élet?", egyre inkább elhalványult, és az emberek többé nem hoztak fel olyan mágikus magyarázatokat, mint életerő vagy élan vital [életlendület]. Ez egyaránt érvényes az életre és a tudatra is. Amint az agy és a test belsejében zajló folyamatok fényében kezdjük értelmezni a tulajdonságait, szerte kéne foszlania a látszólag megoldhatatlan rejtélynek, hogy mi is a tudat. Legalábbis ez a terv. Nézzük sorban. Mik a tudat jellemzői? Mit kell a tudatról szóló tanoknak megmagyarázni? Most éppen kétféleképp gondolnék a tudatra. Számos módon megtapasztalhatjuk a világot magunk körül: látvány, hangok, szagok útján, több érzékszervre kiterjedő, panorámás, 3D-s, teljesen immerzív belső mozink van. Aztán ott a tudatos énünk. Saját magunk és mások speciális megtapasztalása. A belső mozi főszereplőjéhez és valószínűleg a tudat e nézőpontjához kötődünk leginkább. Kezdjük környező világunk megtapasztalásával, és azzal a fontos alapelvvel, hogy az agy előrejelző készülék. Képzeljék magukat egy agy helyébe. Be vannak zárva egy csontos koponyába, megpróbálják kitalálni, mi folyik a külvilágban. Bent nincs semmi fény, nincs semmi hang. Csakis elektromos impulzusokra hagyatkozhatnak, amik csak közvetve kapcsolódnak a világ dolgaihoz, legyenek azok bármik. Az észlelés – annak kitalálása, hogy mi van ott – szükségszerűen tájékozódás útján történő találgatás, melynek során az agy kombinálja a befutó érzékszervi jeleket korábbi elvárásaival, meggyőződéseivel arról, hogy milyen a világ. Így feltételezi legjobb tudása szerint, hogy mi okozta azokat a jeleket. Az agy nem hall hangot és nem lát fényt. Amit észlelünk, az agyunk legjobb feltételezése arról, mi van a külvilágban. Hadd mondjak ezekre néhány példát. Talán ismerik ezt az illúziót, de szeretném, ha most újraértelmeznék. Ha erre a két foltra néznek, nagyon eltérő szürke árnyalatokat látnak, igaz? Valójában ugyanaz az árnyalat. Szemléltetni is tudom. Ha ideteszem a kép egy másik változatát, és a két foltot elválasztom egy szürke csíkkal, láthatják, hogy nincs különbség. Egyforma árnyalatú mindkét terület. Ha még mindig nem hisznek nekem, áthúzom a csíkot az első képre, és a foltokra illesztem. Ugyanaz a szürke árnyalat, semmi különbség nincs köztük. Semmi bűvésztrükk nincs benne. Ugyanaz a szürke, de ha elvesszük a csíkot, megint eltérőnek látszanak. Itt az történik, hogy az agy korábbi előfeltevéseiből indul ki, a látókéreg áramköreibe mélyen beégett, hogy egy odavetülő árnyék halványítja a felület kinézetét, ezért B-t világosabbnak látjuk, mint amilyen valójában. Mutatok még egy példát, ami szemlélteti, hogy az agy milyen gyorsan teremt új feltevéseket, hogy ezzel módosítsa tudatos tapasztalatainkat. Hallgassák meg ezt. (Torzított hangok) Furcsán hangzik, ugye? Hallgassák meg újra, és lássuk, értünk-e belőle valamit. (Torzított hangok) Még mindig furcsa. Most ezt hallgassák meg. (Felvétel) Anil Seth: Szerintem borzasztó ötlet a Brexit. (Nevetés) Egyébként szerintem is. Néhány szót hallottak, ugye? Most hallgassuk meg az első hangot újra. Csak újra lejátszom. (Torzított hang) Na, így már halljuk, hogy szavak. Fussunk neki mégegyszer. (Torzított hang) Rendben, de mi történik itt? Az az érdekes, hogy az agyba érkező érzékszervi információ ugyanaz maradt. Csak annyi változott, hogy az agy feltételezése bővült az érzékszervi információ okairól, és ettől más lett, amit tudatosan hallanak. Mindettől új megvilágításba kerül az agyi észlelés alapja. Az észlelés elsősorban nem a külvilágból érkező jelektől függ, hanem sokkal inkább az ellenkező irányba tartó észlelési előfeltételezésektől. Nemcsak passzívan érzékeljük a világot, hanem aktívan teremtjük. Az általunk megtapasztalt világ sokkal inkább belülről kifelé keletkezik, mintsem kívülről befelé. Hadd mutassak még egy példát arra, hogy az észlelés aktív, építő folyamat. Képfeldolgozással kombináltuk az immerzív virtuális valóságot, hogy szimuláljuk a túl erős észlelési előfeltételezések hatásait a tapasztalatokra. Ebben a panorámavideóban pszichedelikus játszótérré formáltuk át a világot – ez esetben a sussexi campust. A felvételhez a Google Deep Dream [Mély álom] algoritmusát futtattuk, azzal szimuláltuk a túl erős észlelési előfeltételezések hatásait. Ez esetben azért, hogy kutyákat lássunk. Láthatják, milyen furcsa ez az egész. Amikor az észlelési előfeltételezések túl erősek, mint például itt, a végeredmény erősen hallucináció-szerű lesz, mint módosult tudatállapotban, vagy akár pszichózisban. Gondoljunk csak bele!. Ha a hallucináció egyfajta irányítás nélküli észlelés, akkor az észlelés itt és most szintén egyfajta hallucináció, de irányított hallucináció, melyben az agy előfeltételezéseit a külvilágból eredő érzékszervi információk alakítják ki. Valójában mindannyian mindig hallucinálunk, ebben a pillanatban is. Csak éppen amikor egyetértünk a hallucinációinkban, akkor azt valóságnak nevezzük. (Nevetés) Most elmondom önöknek, hogy önvalónk megtapasztalása, önmagunk speciális megtapasztalása szintén az agy által generált szabályozott hallucináció. Ez elég furcsa elképzelés, nem? Persze, az optikai csalódás becsaphatja a szememet, de abban hogy téveszthetne meg, hogy ki vagyok én magam? Legtöbbünk számára egyéniségünk megtapasztalása annyira ismert, egységes és folyamatos, hogy nehéz megkérdőjelezni. De egyáltalán nem kellene magától értetődőnek vennünk. Valójában sokféleképp tapasztalhatjuk meg önmagunkat. Azt is átéljük, hogy van testünk, és azt is, hogy azonosak vagyunk vele. Vannak tapasztalatok, melyeket úgy szerzünk, hogy az én szemszögéből észleljük a világot. Máskor pedig tenni akarunk valamit, és a világban történő dolgok okai is vagyunk egyben. Vannak huzamosabb tapasztalataink, melyek alapján folyamatos és jellegzetes egyének vagyunk, akik emlékek és társaskapcsolatok gazdag készletéből épültek fel. Sok kísérlet igazolja, és a pszichiáterek, neurológusok nagyon jól tudják, hogy ezek az eltérő módok, melyekben az én megtapasztalja magát, bármikor széthullhatnak. Ez azt jelenti, hogy az én tapasztalati illúziója az egységes egyénről elég törékeny agyi tákolmány. Egy másik tapasztalat, sok másikhoz hasonlóan, bővebb kifejtést igényel. Térjünk vissza testi énünkhöz. Hogyan generálja az agy azt a tapasztalást, hogy test vagyunk, és testünk van? Ugyanazokat az alapelveket alkalmazva. Az agy legfrissebb hiedelmét veti be arról, hogy mi része és mi nem része a testnek. Ezt egy gyönyörű neurológiai példával fogom szemléltetni. A legtöbb neurológiai kísérlettel ellentétben ezt bárki otthon is elvégezheti. Csak ez kell hozzá, (Nevetés) meg két ecset. A gumikéz illúziója során elrejtjük egy személy kezét, hogy ne látsszon, és ezt a hamis gumikezet tesszük a helyére. Aztán mindkét kezet egyszerre cirógatni kezdjük egy ecsettel, miközben az illető merőn nézi a műkezet. Kis idő múltán a legtöbb embernek az a rejtélyes érzése támad, hogy a műkéz a testéhez tartozik. Az agynak mindegy, hogy csak lát vagy érez-e érintést egy kéznek látszó valamin, ami nagyjából ott van, ahol egy kéznek lennie kell, az agynak ez elég ahhoz, hogy elhiggye: az a műkéz valóban a testhez tartozik. (Nevetés) Így mindenféle okos dolgot mérhetünk. Megmérhetjük a bőr vezetőképességét és ijedtségi reflexét, de szükségtelen. Nem kérdés, hogy a kék pólós fiú eggyé olvadt a műkézzel. Vagyis még a testünkről szóló tapasztalataink is valamiféle hiedelmek – az agy irányított hallucinációi. Van itt még más is. Nemcsak kívülről észleljük testünket a külvilág tárgyaként, hanem belülről is. Mindannyiunknak van belső testérzete. A test belsejéből kiinduló érzékszervi jelzések is folyamatosan tájékoztatják az agyat a belső szervek állapotáról, hogyan működik a szív, milyen a vérnyomásunk, és sok egyéb másról. Ezt a fajta észlelést interocepciónak hívjuk, és eléggé elhanyagoljuk. Pedig rendkívül fontos, mert a test belső állapotának észlelése és szabályozása – nos, ez tart minket életben. Itt a gumikéz-illúzió másik változata. A sussexi laborunkban végeztük el. Itt a résztvevők a kezük virtuális valós mását látják, vörösen villog, vagy a szívverésük ütemében, vagy annak ellenében. Amikor egy ritmusban villog, az emberek könnyebben érzik úgy, hogy valójában a testük része. Testérzetünk megtapasztalása tehát mélyen a belülről eredő testészlelésünkben gyökeredzik. Végül még valamire hadd hívjam fel a figyelmüket: a belülről történő testészlelés teljesen más, mint ahogy a külvilágot észleljük. Ha körülnézek, látom: a világ tele van tárgyakkal – asztalok, székek, gumikezek, emberek, önök itt jó sokan – még a testem is része a világnak, képes vagyok a külvilág tárgyaiként észlelni őket. A belülről induló testtapasztalásaim azonban teljesen mások. Nem észlelem, hogy itt a vesém, itt a májam, a lépem... Fogalmam sincs, hol a lépem, de valahol biztos van. Belső szerveimet nem érzékelem tárgyakként. Valójában egyáltalán nem érzékelem őket, csak akkor, ha valami baj van velük. És szerintem ez fontos. Testünk belső állapotának észlelése nem arról szól, hogy rájöjjünk, mi van ott, hanem az irányításról és szabályozásról – szűk határok közt megtartani azokat a fiziológiai változókat, amik kompatibilisek a túléléssel. Amikor az agy előrejelzés útján igyekszik kitalálni, mi van valahol, érzékelésünk okaiként észleljük a tárgyakat. Amikor az agy előrejelzéssel igyekszik szabályozni, irányítani, akkor azt tapasztaljuk meg: jól vagy rosszul zajlik-e az irányítás. A legalapvetőbb élményünk: hogy önmagunk vagyunk, testet öltött szervezet vagyunk, mélyen be van ágyazva a biológiai mechanizmusba, mely életben tart minket. Ha végigvisszük ezt az elméletet, beláthatjuk, hogy minden tudatos tapasztalásunk, mivel mind az előrejelzéses észlelésnek ugyanazon mechanizmusától függ, mind ebből az életben maradási alapösztönből indul ki. Élő testünkkel, testünk által és testünk miatt tapasztaljuk meg a világot és önmagunkat. Hadd rakjam össze a kirakós darabkáit. Amit tudatosan látunk, az attól függ, mit hisz az agy arról, ami a külvilágban van. Megtapasztalt világunk belülről ered, nem csak kívülről. A gumikéz-illúzió megmutatja, hogy ez jellemzi tapasztalásainkat arról, hogy mi része a testünknek, és mi nem az. Ezek az önmagunkkal kapcsolatos előrejelzések nagymértékben a test mélyéről eredő érzékszervi jelzésektől függnek. Végül pedig a megtestesült én megtapasztalása inkább irányításról, szabályozásról szól, mintsem kitalálni: mi van ott. A külvilág és belső világunk átélése tehát mind egyaránt egyfajta irányított hallucináció, amit több millió éve tartó evolúció alakított ki, hogy életben tartson a veszélyekkel és lehetőségekkel teli világban. Előrejelzésünk a fennmaradásunk záloga. Elmondom önöknek mindezek három következményét. Először is, mivel félreértjük világunkat, így saját magunkat is félreértjük, amikor előrejelzéseink hibásak. Ha ezt megértjük, az számos új lehetőséget nyit a pszichiátriában és neurológiában, mivel végre eljutunk a működési elvhez, nem csak a tüneteket kezeljük, például depresszió és skizofrénia esetén. Másodszor: nem vagyok leegyszerűsíthető, nem tölthetnek fel engem roboton futó szoftver programként, legyen az bármennyire okos vagy kifinomult. Biológiai, hús-vér élőlények vagyunk, akiknek tudatos tapasztalásait minden szinten életben tartó biológiai mechanizmusok formálják. Ha csak okosabbá tesszük gépeinket, attól még nem lesznek érzéseik. Végül pedig: saját egyéni belső világunk, tudatosságunk módja, az a tudatosságnak csak egy lehetséges formája. Még az általában vett emberi tudat is csak csöppnyi terület a lehetséges tudatok hatalmas világában. Egyéniségünk és belső világunk mindannyiunkban egyedi, de mind olyan biológiai mechanizmuson alapul, melyeken a többi élőlénnyel osztozunk. Ezek alapvető változások saját magunk megértéséről, és szerintem ennek örülnünk kell, mert mint már sokszor a tudományban Kopernikusz óta – nem mi vagyunk a világegyetem középpontja – Darwinon át – minden élőlénnyel kapcsolatban állunk – egészen máig. Minél mélyebb a feltárt tudásunk, annál nagyobb a csoda, és nagyobb annak felismerése, hogy nem különülünk el a természet többi részétől, hanem a részesei vagyunk. Amikor a tudat véget ér, nincs mitől tartanunk. Egyáltalán semmitől. Köszönöm. (Taps)