Papírváros Akadémia| John Green | TEDxIndianapolis

Ha az oktatást kizárólag iskolai keretek közt folyó jelenségnek tekintjük, az nemcsak a diákok, de a magunk számára is káros. Green állítja, hogy a tanulás a térképkészítéshez hasonlatos, és kifejti, hogy az online közösségek hogyan segítenek tudástérképek létrehozásában, ami tanulásra buzdítja a diákokat. A mai fiatalság szépen, csendben válik a történelem legtájékozottabb, és szellemi tevékenységek terén legaktívabb generációjává.

Ez itt New York állam térképe,

melyet 1937-ben készített
a General Drafting Company nevű cég.

Ez a térkép rendkívül híres
a térképészetrajongók körében,

hiszen itt alul,
a Catskill hegység lábánál

van egy Roscoe nevű kisváros

– sokkal egyszerűbb lesz,
ha inkább itt mutatom.

Itt van Roscoe, pont felette pedig
a New York állambeli Rockland,

afölött pedig a New York
állambeli Agloe pirinyó városkája.

A New York állambeli Agloe azért
olyan híres a térképészek körében,

mert egy papírváros.

Jogvédelmi csapdának
is szokás nevezni.

Az én New York térképem
és az önök New York térképe

nagyon hasonlóan fog kinézni
New York alakját tekintve.

A térképkészítők gyakran nem létező
helyeket helyeznek el a térképeiken,

ezzel védve szerzői jogaikat,
hiszen ennek köszönhetően,

ha az én nem létező helyem
megjelenik az önök térképén,

akkor teljességgel biztos
lehetek abban, hogy megloptak.

Agloe a térképet készítő két férfi
nevének összekavart kezdőbetűiből áll:

Ernest G. Alpers és Otto Lindberg,

akik a térképet 1937-ben adták ki.

Évtizedekkel később Rand McNally
megjelentet egy térképet,

rajta a New York állambeli Agloe-val,
ugyanannál a kereszteződésnél,

két földút találkozásánál,
a semmi közepén.

Nos, képzelhetik milyen jót
mulattak ezen a General Draftingnál.

Egyből fel is hívták Rand McNallyt,
és azt mondták neki:

„Most megvagy! A New York
állambeli Agloe-t mi találtuk ki.

Nem létező hely. Papírváros.

Ezért most kiforgatunk
minden vagyonodból.”

Rand McNally erre azt mondja:
„Nem, nem, nem, nem, Agloe létező hely.”

Mivel olyan sok ember járt
a két földút találkozásához

(Nevetés)

a semmi közepén,

arra számítva, hogy egy Agloe
nevű települést talál ott,

valaki épített egy Agloe nevű helyet
New York államban.

Volt saját benzinkútja, áruháza,
még két ház is állt a főutcán.

(Nevetés)

És ez persze egy ellenállhatatlan
metafora egy regényíró számára,

mert mindannyian szeretnénk
azt gondolni, hogy amit papírra vetünk,

az megváltoztatja a való világot,
amiben valójában élünk.

Ezért lett a harmadik
könyvem címe Papírvárosok.

De ami még érdekesebb annál
a közegnél, amiben ez történt,

az maga a jelenség.

Mondhatjuk, hogy a világ határozza meg
térképeink kinézetét, nem?

A világ alakja természetesen
tükröződik majd a térképeinken.

De ami sokkal inkább érdekel,
az az, hogy amilyen módon

leképezzük a világot,
hogyan változtatja meg azt.

Mert a világ teljesen más lenne,
ha Észak a térkép alján lenne.

És akkor is teljesen más lenne,
ha Alaszka és Oroszország

nem a térkép két
szemközti oldalán lenne.

És akkor is teljesen más lenne,

ha Európát az igazi
méretarányban mutatná.

A világot megváltoztatják
az arról készült térképeink.

Az, ahogyan döntünk a saját
térképeink megalkotásakor,

befolyásolja életünk térképét,

ami pedig magát
az életünket is alakítja.

Hiszek abban, hogy az, amit leképezünk,
megváltoztatja azt, ahogyan élünk.

És itt most nem olyasmire gondolok,
mint Oprah titkos Angel networkje,

akik szerint a megfelelő gondolkodással
kigyógyulhatsz a rákból.

Abban viszont hiszek,
hogy a térképek bár nem mutatják meg,

hogy hová fogsz eljutni az életben,

azt megmutatják, hogy hová juthatsz el.

Nagyon ritkán járunk olyan helyre,
ami nem szerepel a személyes térképünkön.

Nagyon rossz tanuló
voltam gyermekkoromban.

A jegyeim mindig
épphogy csak görbültek.

És szerintem azért
voltam olyan rossz tanuló,

mert úgy éreztem, az iskola
a gátfutáshoz hasonlít,

ahol egy sor akadály
van felállítva elém,

amiken át kell ugranom,
ha felnőtté akarok válni.

És én nem igazán akartam
átugrani ezeket az akadályokat,

mert olyan önkényesnek tűntek,
ezért gyakran meg is buktam.

És aztán azzal
riogattak az emberek,

hogy „ezek a jegyek
örökre ott lesznek majd”,

vagy „soha nem kapsz
majd rendes munkát”.

De én nem akartam rendes munkát!

Amennyire 11-12 évesen
meg tudtam állapítani,

akiknek rendes munkája volt,
azoknak nagyon korán kellett kelnie.

(Nevetés)

És azoknak a férfiaknak, akiknek rendes
munkájuk volt, reggel első dolguk az volt,

hogy egy fojtogatásra alkalmas
ruhadarabot kötöttek a nyakuk köré.

Szó szerint hurkot raktak a nyakukba,

és aztán elmentek munkába,
bármi is legyen az.

Ez nem a boldog élet receptje.

Ők a mindenben szimbólumokat
látó 12 éves képzeletemben,

ezek a magukat fojtogató emberek,

akiknek reggelente ez az egyik szokása,

azt gondoltam, nem lehetnek boldogak.

Miért akarnám átugrani azt
a sok akadályt, csak azért,

hogy ilyenné váljak?

Ez borzalmas kilátás.

Aztán amikor tizedikes voltam,
átkerültem ebbe az iskolába,

az Indian Springs Schoolba,
ami egy kis bentlakásos iskola,

az alabamai Birmingham határában,

és itt egycsapásra
szorgalmas diák lettem.

És azért lettem az,
mert tanulni vágyó

diákokból álló
közösségbe csöppentem.

Egyszersmind olyan emberek vettek körül,

akiknek fontos volt
az intellektuális tevékenység,

és akik szerint az ironikus,
menőzős nemtörődömségem

sem ötletes, sem vicces nem volt,

inkább agyatlan
és unalmas válasz volt

nagyon is bonyolult
és égető kérdésekre.

Tehát elkezdtem tanulni,
mert a tanulás király volt,

Megtanultam, hogy egyes végtelen számsorok
nagyobbak más végtelen számsoroknál,

és azt is, hogy mi az a jambikus
pentameter, és miért olyan jó a hangzása.

És azt, hogy az amerikai polgárháború
egy nemzetteremtő konfliktus volt,

tanultam fizikát,

hogy a korreláció nem azonos
az ok-okozati összefüggéssel,

és mindezek egyébként

szó szerint minden nap
hozzátettek valamit az életemhez.

És bár való igaz, hogy ezeknek jó részét
nem használom a „munkám” során,

de számomra ez nem erről szól.

Ez olyan mint a térképkészítés.

Hogyan készül egy térkép?

Talál valaki egy szárazföldet,
és azt mondja magában:

„lerajzolom ezt a földterületet”,

majd elgondolkodik: „lehetséges,
hogy van még föld, amit lerajzolhatnék”.

És ekkor kezdtem el
úgy istenigazából tanulni.

Tény, hogy voltak tanáraim,
akik nem mondtak le rólam,

és nagy szerencsém volt,
hogy ilyen tanáraim voltak,

mert gyakran adtam okot rá, hogy azt
higgyék, nincs értelme velem foglalkozni.

De a középiskolában
elsajátított tudás nagy részét

nem a tanteremben szereztem,

hanem a tantermen kívül.

Például el tudom szavalni, hogy:

„Van valami ferde fény,
Téli délután,

Ránk nehezül mint a hang
Templom-orgonán”.

És nem azért, mert bemagoltam
Emily Dickinsont a suliban,

középsuliban,

hanem mert volt egy lány, ő is oda járt,

Amandának hívták,

bele voltam zúgtam, ő meg
szerette Emily Dickinson verseit.

Azért tudom elmondani,
hogy mi az a haszonáldozat-költség,

mert egyszer Super Mario Kartot
játszottam a kanapén,

odajött a haverom, Emmet,
és megkérdezte:

„Mennyi ideje Super Mario Kartozol?”

Mire én: „Nem t'om,
úgy hat órája?”, mire ő:

„Ugye tudod, hogy ha hat órát
dolgoztál volna a fagyizóban,

már harminc dollárt kerestél volna,
így bizonyos értelemben

harminc dollárodba került
a Super Mario Kartozás”.

Erre én annyit mondtam:
„Nekem megérte”. (Nevetés)

De megtanultam, mi az a
haszonáldozat-költség.

És mindezek hatására

életem térképe pontosabb lett,
kiteljesedett, több hellyel gazdagodott.

Lehetőségek tárháza tárult elém,
a jövőmre vonatkozóan több lett a kilátás.

Nem egy hivatalosan
szervezett tanulási folyamat volt,

és nem szégyellem bevallani,

voltak hiányosságok, nem volt
következetes, sok mindent nem tudtam.

Lehet, hogy tudtam, hogy Cantor szerint

egyes végtelen számsorok
nagyobbak más végtelen számsoroknál,

de nem igazán értettem
a kalkulust, amin alapult.

Talán volt elképzelésem
a haszonáldozat-költségről,

de nem ismertem
a csökkenő hozadék törvényét.

De azért jó a tanulást a
térképkészítéshez hasonlítani,

ahelyett, hogy önkényes
akadályokként képzelnénk el,

melyeken át kell ugrani,

mert meglátjuk a szárazföld csücskét,
és mind többet és többet akarunk látni.

Így ma már tisztában
vagyok az alapjául szolgáló

kalkulusnak legalább egy részével.

Egy tanulni vágyó közösség
tagja voltam középiskolában,

aztán egyetemen egy másikba kerültem,

aztán megint egy másikba,
amikor munkába álltam

a Booklist nevű magazinnál,

ahol asszisztens voltam

hihetetlenül tájékozott
emberek között.

Aztán írtam egy könyvet, és azt tettem,
amiről minden író álmodik:

rögtön ott is hagytam a munkámat.

És a középiskola óta először

nem voltam többé
tanulni vágyó közösség tagja,

és nagyon rosszul éreztem magam,

utáltam azt az érzést.

Abban a két évben nagyon-nagyon
sok könyvet olvastam.

Olvastam könyveket Sztálinról,

arról, hogy az üzbégek
hogyan váltak muszlimmá,

és arról, hogy hogyan kell
atombombát gyártani.

De olyan érzés volt, mintha
magamnak emelnék akadályokat,

amiket aztán átugrok a magam kedvéért,
de nem éreztem azt a lelkesedést,

hogy egy tanulni vágyó közösség tagja
vagyok, és olyan emberek közé tartozok,

akik együtt vesznek részt
térképeik megalkotásában,

mely során meg akarják érteni,
és le akarják képezni a környező világot.

Aztán 2006-ban találkoztam
a képen látható sráccal,

akit Ze Franknek hívnak.

Igazából nem is találkoztam vele,
csak interneten keresztül.

Ze Franknek akkoriban volt egy showja,
ami „Ze Frank showja” címen futott.

Megismertem a showt, és így lettem
újra tanulni vágyó közösség tagja.

Itt Ze épp Las Vegasról beszél:

(Videó) Ze Frank: Las Vegas
egy nagy, forró sivatag közepére épült.

Majdnem mindent
máshonnan hordtak ide:

a sziklákat, a fákat, a vízeséseket.

Ezek a halak majdnem annyira
illenek oda, mint tehénre a gatya.

A perzselő forróságban, a sivatag közepén

ezek az emberek is elég kirívóak.

A világ különböző műemlékeit
építették itt újjá,

kiragadva történelmi hátterükből,

és az emberek így
másképp tekintenek rájuk.

Néha még fel is újítják őket.

A Szfinx még orrplasztikát is kapott.

Nincs csalás, nincs ámítás,

és minden megvan itt,
ami szem-szájnak ingere.

Ez a New York ugyanazt jelenti
nekem, mint mindenki másnak.

Minden kiragadva
eredeti környezetéből,

vagyis a kontextus
határoz meg mindent.

Egyéni parkolás, rendezvényközpont,
cápás akvárium.

Ez lehetne a világ egyik
legnagyszerűbb összetákolt helye,

mert senki se tartozik ide,
mégis mindenki.

Reggel sétálgatva észrevettem,
hogy az épületek többsége

egy hatalmas tükör, mely a nap
sugarait veri vissza a sivatagba.

De más tükröktől eltérően,
amelyek kívülről mutatnak minket,

ahogy egy környezetben vagyunk éppen,
ezek a tükrök üresek.

John Green: Nosztalgiával
tekintek vissza az időkre,

amikor még pixelesek voltak
az online videók. (Nevetés)

Ze nem csupán egy
fantasztikus értelmiségi előadó,

de remek közösségépítő
személyiség is, és az a közösség,

amely a videói köré szerveződött
tanulói közösség volt.

Sakkoztunk Ze Frankkel,
és együtt sikerült megvernünk.

Összefogtunk, és egy fiatalembert
autós túrára vittünk az Államokban.

Szendviccsé változtattuk a Földet úgy,

hogy a világ egyik felén valaki
megfogott egy szelet kenyeret,

a világ másik felén pedig valaki más

szintén fogott egy szelet kenyeret.

Tudom, hogy ezek hülye ötletek,
de olyanok, amik tanulás közben jönnek.

És engem ez villanyozott fel.

Az interneten százával találni
ilyen közösségeket, ha elkezdik követni

a kalkulus címkét Tumblrön,
igen, sok olyan embert látnak,

akik a kalkulus miatt siránkoznak,

de olyanok is lesznek,
akik a siránkozással szemben

amellett érvelnek,
hogy a kalkulus érdekes és izgalmas,

és így is lehet gondolkodni
megoldhatatlannak látszó kérdéseken.

Felmehetünk a Redditre,
találhatunk aloldalakat,

mint a „Kérdezd a történészt”,
vagy a „Kérdezd a tudóst”,

ahol a tudományterületek
szakértőinek lehet feltenni

a legkülönbözőbb kérdéseket,

a teljesen komolytól
a legkomolytalanabbig.

Számomra a legérdekesebb
tanulni vágyó közösség,

mely most egyre nő az interneten,
az a Youtube-közösség.

De én persze elfogult vagyok.

A Youtube-oldalak sokban
hasonlítanak a tanteremre.

Vegyük például az
„Egyperces fizikát”,

a srácot, aki fizikát tanít az embereknek.

(Videó) Vágjunk a közepébe.
2012. július 4-én

a Higgs-bozon a részecskefizika
standard modelljének

utolsó alapeleme,
melyet kísérleti úton fedeztek fel.

De felmerül a kérdés,
hogyan lehet a Higgs-bozon

a standard modell része
olyan ismert részecskék,

mint az elektron, a foton és a kvark
mellett,

ha az 1970-es években
még fel sem fedezték.

Jó kérdés. Két fő oka van.

Először is, ahogy az elektron
egy gerjesztés az elektronmezőben,

a Higgs-bozon egy olyan részecske,
amely a mindent átható

Higgs-mezőben lévő
gerjesztésnek tekinthető.

A Higgs-mező központi szerepet játszik

a gyenge nukleáris erő modelljében.

A Higgs-mező magyarázza,
hogy miért is olyan gyenge ez az erő.

De erről majd egy későbbi videóban...

Bár a gyenge nukleáris erő elméletét
már az 1980-as években bizonyították,

az egyenletekben a Higgs-mező

szorosan összefonódott a gyenge erővel,

és egészen ezidáig
nem sikerült bizonyítani,

hogy egy létező és különálló részecske.

JG: Vagy itt van egy videóm

a „Gyorstalpaló” című sorozatomból,
melyben az I. világháborúról beszélek:

(Videó) A közvetlen kiváltó ok
természetesen az ausztriai főherceg,

Ferenc Ferdinánd elleni, 1914. június 28-i
szarajevói merénylet volt,

melyet a bosnyák-szerb nacionalista,
Gavrilo Princip követett el.

Érdekességképp megjegyezném:
a 20. század első nagy háborúja

egy terrorcselekménnyel kezdődött.

Ferenc Ferdinándot egyébként
nem igazán csípte

nagybátyja, Ferenc József császár

– na ez aztán bajusz! –,
de ennek ellenére

a merénylet hatására Ausztria
ultimátumot adott Szerbiának,

mire Szerbia elfogadta Ausztria
egyes követeléseit, de nem mindet,

aminek hatására Ausztria
hadat üzent Szerbiának.

Aztán Szerbia szövetségeseként
Oroszország is mozgósította hadseregét.

Németország pedig Ausztria
szövetségeseként

üzent Oroszországnak,
hogy hagyja abba a mozgósítást,

ezt Oroszország nem teljesítette,
így Németország is mozgósításba kezdett,

és szövetségben az Oszmán Birodalommal,
hadat üzent Oroszországnak,

majd Franciaországnak is,
mert hát, tudják – franciák!

(Nevetés)

De nem csak fizikát és világtörténelmet

tanulnak az emberek a Youtube-on.

Itt egy videó az
absztrakt matematikáról.

(Videó) Tehát képzeld el, hogy
ott ülsz már megint matekórán,

mert kb. minden nap
kénytelen vagy matekra járni.

Itt van a végtelen sorozatok összege.
Az középiskolás anyag, ugye?

Elég fura, mert egyébként érdekes téma,

de valahogy mégis sikerült
elrontaniuk. Biztos ezért engedték,

hogy a tanterv része legyen.
Tehát érthető módon

figyelemelterelésképp
firkálgatni kezdesz,

és az óra témája helyett
azon tűnődsz,

mi lehetne angolul
a „sorozat” többes száma:

„Serieses”, „seriese”,
„seriesen”, „serii”?

Vagy az egyes számot
kellene megváltoztatni?

Legyen „serie”, „serus” vagy „serum”?

Ahogy a „sheep” egyes száma is
lehetne mondjuk „shoop”.

De ha belegondoltok, az,

hogy 1/2 + 1/4 + 1/8 + 1/16
és így tovább az 1-hez közelít,

hasznos lehet például akkor,
ha egy sor elefántot akartok rajzolni,

amint egymás farkát fogják:

sima elefánt, kis elefánt, bébielefánt,

kutya nagyságú elefánt,
kiskutya nagyságú elefánt...

az egészen piciig és még tovább.

Ami azért elég király,

mert végtelen sok
elefántot rakhatsz egy sorba,

és mégis elférnek egy füzetlapon.

JG: És végül itt van Destin,
és a „Napról napra okosabb”,

amiben a perdületmegmaradásról beszél,

és mivel ez a Youtube,
kötelező a macska:

(Videó) Sziasztok, itt Destin.
Üdv ismét a „Napról napra okosabb”-ban.

Talán már észrevettétek, hogy a macskák
majdnem mindig talpra esnek.

Mai kérdésünk az, hogy miért?

Mint a legtöbb könnyű kérdés esetén,
erre is bonyolult a válasz.

Úgyhogy fogalmazzuk át a kérdést.

Hogyan tud a macska esés közben
a talpára fordulni anélkül,

hogy megsértené
a perdületmegmaradás törvényét?

JG: Van valami, ami mindegyik
bemutatott videóban közös:

mindegyiknek legalább félmilliós
nézettsége van a Youtube-on.

És az a sok ember nem a
tanteremben nézi a videókat,

hanem azért, mert olyan
tanulni vágyó közösségek tagjai,

melyeket ezek a
csatornák hoztak létre.

Korábban említettem, hogy számomra
a Youtube olyan, mint egy tanterem.

Sok tekintetben az is,
mert itt van a tanár

– olyan, mint a régi tantermek –,

itt a tanár, alatta pedig a diákok,

és megvitatják a témát így, együtt.

És tudom, hogy a Youtube
hozzászólások részének

elég rossz híre van
internetes berkekben,

de ha ezeken a csatornákon
megnézik a hozzászólásokat,

akkor láthatják, hogy az emberek
a témáról beszélgetnek,

és nehéz, bonyolult kérdéseket
tesznek fel a témával kapcsolatban.

Mások pedig válaszolnak
ezekre a kérdésekre.

És mivel a Youtube oldalai
úgy lettek kialakítva,

hogy a felület, ahol én
beszélek a közönségemhez,

ugyanazon az oldalon van,

mint a hozzászólások,
így élőben, ténylegesen

és aktívan vehetnek részt
a beszélgetésben.

És mivel általában hozzászólok,
önökkel együtt én is részt veszek benne.

És ugyanezt tapasztalhatják,
ha a világtörténelemről,

a matematikáról, a tudományról,
vagy bármi másról néznek videókat.

Vannak olyan fiatalok, akik netes
eszközöket és műfajokat használva

szellemi eszmecserére
szolgáló helyeket hoznak létre,

és nem az ironikus
nemtörődömség céljából,

amellyel többségünk a mémeket
és más, internetes helyeket azonosítja.

Tudják: „Unatkoztam,
hát feltaláltam a kalkulust.”

Vagy itt van Honey Boo Boo,
ahogy az ipari kapitalizmust bírálja:

[„A liberális kapitalizmus nem tesz jót
az emberiségnek, épp ellenkezőleg:

a barbár, pusztító nihilizmus eszköze”].

Ha nem látnák, hogy mi
van odaírva... Hát igen.

Hiszem, hogy ezek a felületek,
és ezek a közösségek

olyanná váltak a tanulni vágyók
újabb generációjának,

mint azok a közösségek,
a „térképkészítő” közösségek,

melyeknek középiskolában,
majd egyetemen tagja voltam.

Felnőttként azzal, hogy
újrafelfedeztem ezeket a közösségeket,

újra betekintést nyertem egy tanulni
vágyó emberekből álló közösségbe,

ami arra ösztönzött, hogy továbbra
is tanuljak, felnőttkoromban is,

hogy ne érezzem úgy, hogy a
tanulás csak a fiataloknak való.

Vi Hart és az „Egyperces fizika”
olyan dolgokra tanított meg,

amikről korábban semmit sem tudtam.

És tudom, hogy gondolatban
mindannyian visszavágyunk

a párizsi szalonok és
a felvilágosodás korába,

vagy az irodalmi társaságok
korába, és azt kívánjuk:

„Bárcsak részese
lehettem volna ennek,

bárcsak én is nevethettem volna
Dorothy Parker írónő szavain.”

De én mondom önöknek, hogy
ilyen helyek még mindig léteznek.

Ott vannak az internet sötét,
iszonyattal teli bugyraiban. (Nevetés)

Őszintén hiszem, hogy amikor kitaláltuk
Agloe-t az 1960-as években,

amikor valósággá változtattuk Agloe-t,
az csak a kezdet volt.

Köszönöm.

(Taps)