Ez itt New York állam térképe, melyet 1937-ben készített a General Drafting Company nevű cég. Ez a térkép rendkívül híres a térképészetrajongók körében, hiszen itt alul, a Catskill hegység lábánál van egy Roscoe nevű kisváros – sokkal egyszerűbb lesz, ha inkább itt mutatom. Itt van Roscoe, pont felette pedig a New York állambeli Rockland, afölött pedig a New York állambeli Agloe pirinyó városkája. A New York állambeli Agloe azért olyan híres a térképészek körében, mert egy papírváros. Jogvédelmi csapdának is szokás nevezni. Az én New York térképem és az önök New York térképe nagyon hasonlóan fog kinézni New York alakját tekintve. A térképkészítők gyakran nem létező helyeket helyeznek el a térképeiken, ezzel védve szerzői jogaikat, hiszen ennek köszönhetően, ha az én nem létező helyem megjelenik az önök térképén, akkor teljességgel biztos lehetek abban, hogy megloptak. Agloe a térképet készítő két férfi nevének összekavart kezdőbetűiből áll: Ernest G. Alpers és Otto Lindberg, akik a térképet 1937-ben adták ki. Évtizedekkel később Rand McNally megjelentet egy térképet, rajta a New York állambeli Agloe-val, ugyanannál a kereszteződésnél, két földút találkozásánál, a semmi közepén. Nos, képzelhetik milyen jót mulattak ezen a General Draftingnál. Egyből fel is hívták Rand McNallyt, és azt mondták neki: „Most megvagy! A New York állambeli Agloe-t mi találtuk ki. Nem létező hely. Papírváros. Ezért most kiforgatunk minden vagyonodból.” Rand McNally erre azt mondja: „Nem, nem, nem, nem, Agloe létező hely.” Mivel olyan sok ember járt a két földút találkozásához (Nevetés) a semmi közepén, arra számítva, hogy egy Agloe nevű települést talál ott, valaki épített egy Agloe nevű helyet New York államban. Volt saját benzinkútja, áruháza, még két ház is állt a főutcán. (Nevetés) És ez persze egy ellenállhatatlan metafora egy regényíró számára, mert mindannyian szeretnénk azt gondolni, hogy amit papírra vetünk, az megváltoztatja a való világot, amiben valójában élünk. Ezért lett a harmadik könyvem címe Papírvárosok. De ami még érdekesebb annál a közegnél, amiben ez történt, az maga a jelenség. Mondhatjuk, hogy a világ határozza meg térképeink kinézetét, nem? A világ alakja természetesen tükröződik majd a térképeinken. De ami sokkal inkább érdekel, az az, hogy amilyen módon leképezzük a világot, hogyan változtatja meg azt. Mert a világ teljesen más lenne, ha Észak a térkép alján lenne. És akkor is teljesen más lenne, ha Alaszka és Oroszország nem a térkép két szemközti oldalán lenne. És akkor is teljesen más lenne, ha Európát az igazi méretarányban mutatná. A világot megváltoztatják az arról készült térképeink. Az, ahogyan döntünk a saját térképeink megalkotásakor, befolyásolja életünk térképét, ami pedig magát az életünket is alakítja. Hiszek abban, hogy az, amit leképezünk, megváltoztatja azt, ahogyan élünk. És itt most nem olyasmire gondolok, mint Oprah titkos Angel networkje, akik szerint a megfelelő gondolkodással kigyógyulhatsz a rákból. Abban viszont hiszek, hogy a térképek bár nem mutatják meg, hogy hová fogsz eljutni az életben, azt megmutatják, hogy hová juthatsz el. Nagyon ritkán járunk olyan helyre, ami nem szerepel a személyes térképünkön. Nagyon rossz tanuló voltam gyermekkoromban. A jegyeim mindig épphogy csak görbültek. És szerintem azért voltam olyan rossz tanuló, mert úgy éreztem, az iskola a gátfutáshoz hasonlít, ahol egy sor akadály van felállítva elém, amiken át kell ugranom, ha felnőtté akarok válni. És én nem igazán akartam átugrani ezeket az akadályokat, mert olyan önkényesnek tűntek, ezért gyakran meg is buktam. És aztán azzal riogattak az emberek, hogy „ezek a jegyek örökre ott lesznek majd”, vagy „soha nem kapsz majd rendes munkát”. De én nem akartam rendes munkát! Amennyire 11-12 évesen meg tudtam állapítani, akiknek rendes munkája volt, azoknak nagyon korán kellett kelnie. (Nevetés) És azoknak a férfiaknak, akiknek rendes munkájuk volt, reggel első dolguk az volt, hogy egy fojtogatásra alkalmas ruhadarabot kötöttek a nyakuk köré. Szó szerint hurkot raktak a nyakukba, és aztán elmentek munkába, bármi is legyen az. Ez nem a boldog élet receptje. Ők a mindenben szimbólumokat látó 12 éves képzeletemben, ezek a magukat fojtogató emberek, akiknek reggelente ez az egyik szokása, azt gondoltam, nem lehetnek boldogak. Miért akarnám átugrani azt a sok akadályt, csak azért, hogy ilyenné váljak? Ez borzalmas kilátás. Aztán amikor tizedikes voltam, átkerültem ebbe az iskolába, az Indian Springs Schoolba, ami egy kis bentlakásos iskola, az alabamai Birmingham határában, és itt egycsapásra szorgalmas diák lettem. És azért lettem az, mert tanulni vágyó diákokból álló közösségbe csöppentem. Egyszersmind olyan emberek vettek körül, akiknek fontos volt az intellektuális tevékenység, és akik szerint az ironikus, menőzős nemtörődömségem sem ötletes, sem vicces nem volt, inkább agyatlan és unalmas válasz volt nagyon is bonyolult és égető kérdésekre. Tehát elkezdtem tanulni, mert a tanulás király volt, Megtanultam, hogy egyes végtelen számsorok nagyobbak más végtelen számsoroknál, és azt is, hogy mi az a jambikus pentameter, és miért olyan jó a hangzása. És azt, hogy az amerikai polgárháború egy nemzetteremtő konfliktus volt, tanultam fizikát, hogy a korreláció nem azonos az ok-okozati összefüggéssel, és mindezek egyébként szó szerint minden nap hozzátettek valamit az életemhez. És bár való igaz, hogy ezeknek jó részét nem használom a „munkám” során, de számomra ez nem erről szól. Ez olyan mint a térképkészítés. Hogyan készül egy térkép? Talál valaki egy szárazföldet, és azt mondja magában: „lerajzolom ezt a földterületet”, majd elgondolkodik: „lehetséges, hogy van még föld, amit lerajzolhatnék”. És ekkor kezdtem el úgy istenigazából tanulni. Tény, hogy voltak tanáraim, akik nem mondtak le rólam, és nagy szerencsém volt, hogy ilyen tanáraim voltak, mert gyakran adtam okot rá, hogy azt higgyék, nincs értelme velem foglalkozni. De a középiskolában elsajátított tudás nagy részét nem a tanteremben szereztem, hanem a tantermen kívül. Például el tudom szavalni, hogy: „Van valami ferde fény, Téli délután, Ránk nehezül mint a hang Templom-orgonán”. És nem azért, mert bemagoltam Emily Dickinsont a suliban, középsuliban, hanem mert volt egy lány, ő is oda járt, Amandának hívták, bele voltam zúgtam, ő meg szerette Emily Dickinson verseit. Azért tudom elmondani, hogy mi az a haszonáldozat-költség, mert egyszer Super Mario Kartot játszottam a kanapén, odajött a haverom, Emmet, és megkérdezte: „Mennyi ideje Super Mario Kartozol?” Mire én: „Nem t'om, úgy hat órája?”, mire ő: „Ugye tudod, hogy ha hat órát dolgoztál volna a fagyizóban, már harminc dollárt kerestél volna, így bizonyos értelemben harminc dollárodba került a Super Mario Kartozás”. Erre én annyit mondtam: „Nekem megérte”. (Nevetés) De megtanultam, mi az a haszonáldozat-költség. És mindezek hatására életem térképe pontosabb lett, kiteljesedett, több hellyel gazdagodott. Lehetőségek tárháza tárult elém, a jövőmre vonatkozóan több lett a kilátás. Nem egy hivatalosan szervezett tanulási folyamat volt, és nem szégyellem bevallani, voltak hiányosságok, nem volt következetes, sok mindent nem tudtam. Lehet, hogy tudtam, hogy Cantor szerint egyes végtelen számsorok nagyobbak más végtelen számsoroknál, de nem igazán értettem a kalkulust, amin alapult. Talán volt elképzelésem a haszonáldozat-költségről, de nem ismertem a csökkenő hozadék törvényét. De azért jó a tanulást a térképkészítéshez hasonlítani, ahelyett, hogy önkényes akadályokként képzelnénk el, melyeken át kell ugrani, mert meglátjuk a szárazföld csücskét, és mind többet és többet akarunk látni. Így ma már tisztában vagyok az alapjául szolgáló kalkulusnak legalább egy részével. Egy tanulni vágyó közösség tagja voltam középiskolában, aztán egyetemen egy másikba kerültem, aztán megint egy másikba, amikor munkába álltam a Booklist nevű magazinnál, ahol asszisztens voltam hihetetlenül tájékozott emberek között. Aztán írtam egy könyvet, és azt tettem, amiről minden író álmodik: rögtön ott is hagytam a munkámat. És a középiskola óta először nem voltam többé tanulni vágyó közösség tagja, és nagyon rosszul éreztem magam, utáltam azt az érzést. Abban a két évben nagyon-nagyon sok könyvet olvastam. Olvastam könyveket Sztálinról, arról, hogy az üzbégek hogyan váltak muszlimmá, és arról, hogy hogyan kell atombombát gyártani. De olyan érzés volt, mintha magamnak emelnék akadályokat, amiket aztán átugrok a magam kedvéért, de nem éreztem azt a lelkesedést, hogy egy tanulni vágyó közösség tagja vagyok, és olyan emberek közé tartozok, akik együtt vesznek részt térképeik megalkotásában, mely során meg akarják érteni, és le akarják képezni a környező világot. Aztán 2006-ban találkoztam a képen látható sráccal, akit Ze Franknek hívnak. Igazából nem is találkoztam vele, csak interneten keresztül. Ze Franknek akkoriban volt egy showja, ami „Ze Frank showja” címen futott. Megismertem a showt, és így lettem újra tanulni vágyó közösség tagja. Itt Ze épp Las Vegasról beszél: (Videó) Ze Frank: Las Vegas egy nagy, forró sivatag közepére épült. Majdnem mindent máshonnan hordtak ide: a sziklákat, a fákat, a vízeséseket. Ezek a halak majdnem annyira illenek oda, mint tehénre a gatya. A perzselő forróságban, a sivatag közepén ezek az emberek is elég kirívóak. A világ különböző műemlékeit építették itt újjá, kiragadva történelmi hátterükből, és az emberek így másképp tekintenek rájuk. Néha még fel is újítják őket. A Szfinx még orrplasztikát is kapott. Nincs csalás, nincs ámítás, és minden megvan itt, ami szem-szájnak ingere. Ez a New York ugyanazt jelenti nekem, mint mindenki másnak. Minden kiragadva eredeti környezetéből, vagyis a kontextus határoz meg mindent. Egyéni parkolás, rendezvényközpont, cápás akvárium. Ez lehetne a világ egyik legnagyszerűbb összetákolt helye, mert senki se tartozik ide, mégis mindenki. Reggel sétálgatva észrevettem, hogy az épületek többsége egy hatalmas tükör, mely a nap sugarait veri vissza a sivatagba. De más tükröktől eltérően, amelyek kívülről mutatnak minket, ahogy egy környezetben vagyunk éppen, ezek a tükrök üresek. John Green: Nosztalgiával tekintek vissza az időkre, amikor még pixelesek voltak az online videók. (Nevetés) Ze nem csupán egy fantasztikus értelmiségi előadó, de remek közösségépítő személyiség is, és az a közösség, amely a videói köré szerveződött tanulói közösség volt. Sakkoztunk Ze Frankkel, és együtt sikerült megvernünk. Összefogtunk, és egy fiatalembert autós túrára vittünk az Államokban. Szendviccsé változtattuk a Földet úgy, hogy a világ egyik felén valaki megfogott egy szelet kenyeret, a világ másik felén pedig valaki más szintén fogott egy szelet kenyeret. Tudom, hogy ezek hülye ötletek, de olyanok, amik tanulás közben jönnek. És engem ez villanyozott fel. Az interneten százával találni ilyen közösségeket, ha elkezdik követni a kalkulus címkét Tumblrön, igen, sok olyan embert látnak, akik a kalkulus miatt siránkoznak, de olyanok is lesznek, akik a siránkozással szemben amellett érvelnek, hogy a kalkulus érdekes és izgalmas, és így is lehet gondolkodni megoldhatatlannak látszó kérdéseken. Felmehetünk a Redditre, találhatunk aloldalakat, mint a „Kérdezd a történészt”, vagy a „Kérdezd a tudóst”, ahol a tudományterületek szakértőinek lehet feltenni a legkülönbözőbb kérdéseket, a teljesen komolytól a legkomolytalanabbig. Számomra a legérdekesebb tanulni vágyó közösség, mely most egyre nő az interneten, az a Youtube-közösség. De én persze elfogult vagyok. A Youtube-oldalak sokban hasonlítanak a tanteremre. Vegyük például az „Egyperces fizikát”, a srácot, aki fizikát tanít az embereknek. (Videó) Vágjunk a közepébe. 2012. július 4-én a Higgs-bozon a részecskefizika standard modelljének utolsó alapeleme, melyet kísérleti úton fedeztek fel. De felmerül a kérdés, hogyan lehet a Higgs-bozon a standard modell része olyan ismert részecskék, mint az elektron, a foton és a kvark mellett, ha az 1970-es években még fel sem fedezték. Jó kérdés. Két fő oka van. Először is, ahogy az elektron egy gerjesztés az elektronmezőben, a Higgs-bozon egy olyan részecske, amely a mindent átható Higgs-mezőben lévő gerjesztésnek tekinthető. A Higgs-mező központi szerepet játszik a gyenge nukleáris erő modelljében. A Higgs-mező magyarázza, hogy miért is olyan gyenge ez az erő. De erről majd egy későbbi videóban... Bár a gyenge nukleáris erő elméletét már az 1980-as években bizonyították, az egyenletekben a Higgs-mező szorosan összefonódott a gyenge erővel, és egészen ezidáig nem sikerült bizonyítani, hogy egy létező és különálló részecske. JG: Vagy itt van egy videóm a „Gyorstalpaló” című sorozatomból, melyben az I. világháborúról beszélek: (Videó) A közvetlen kiváltó ok természetesen az ausztriai főherceg, Ferenc Ferdinánd elleni, 1914. június 28-i szarajevói merénylet volt, melyet a bosnyák-szerb nacionalista, Gavrilo Princip követett el. Érdekességképp megjegyezném: a 20. század első nagy háborúja egy terrorcselekménnyel kezdődött. Ferenc Ferdinándot egyébként nem igazán csípte nagybátyja, Ferenc József császár – na ez aztán bajusz! –, de ennek ellenére a merénylet hatására Ausztria ultimátumot adott Szerbiának, mire Szerbia elfogadta Ausztria egyes követeléseit, de nem mindet, aminek hatására Ausztria hadat üzent Szerbiának. Aztán Szerbia szövetségeseként Oroszország is mozgósította hadseregét. Németország pedig Ausztria szövetségeseként üzent Oroszországnak, hogy hagyja abba a mozgósítást, ezt Oroszország nem teljesítette, így Németország is mozgósításba kezdett, és szövetségben az Oszmán Birodalommal, hadat üzent Oroszországnak, majd Franciaországnak is, mert hát, tudják – franciák! (Nevetés) De nem csak fizikát és világtörténelmet tanulnak az emberek a Youtube-on. Itt egy videó az absztrakt matematikáról. (Videó) Tehát képzeld el, hogy ott ülsz már megint matekórán, mert kb. minden nap kénytelen vagy matekra járni. Itt van a végtelen sorozatok összege. Az középiskolás anyag, ugye? Elég fura, mert egyébként érdekes téma, de valahogy mégis sikerült elrontaniuk. Biztos ezért engedték, hogy a tanterv része legyen. Tehát érthető módon figyelemelterelésképp firkálgatni kezdesz, és az óra témája helyett azon tűnődsz, mi lehetne angolul a „sorozat” többes száma: „Serieses”, „seriese”, „seriesen”, „serii”? Vagy az egyes számot kellene megváltoztatni? Legyen „serie”, „serus” vagy „serum”? Ahogy a „sheep” egyes száma is lehetne mondjuk „shoop”. De ha belegondoltok, az, hogy 1/2 + 1/4 + 1/8 + 1/16 és így tovább az 1-hez közelít, hasznos lehet például akkor, ha egy sor elefántot akartok rajzolni, amint egymás farkát fogják: sima elefánt, kis elefánt, bébielefánt, kutya nagyságú elefánt, kiskutya nagyságú elefánt... az egészen piciig és még tovább. Ami azért elég király, mert végtelen sok elefántot rakhatsz egy sorba, és mégis elférnek egy füzetlapon. JG: És végül itt van Destin, és a „Napról napra okosabb”, amiben a perdületmegmaradásról beszél, és mivel ez a Youtube, kötelező a macska: (Videó) Sziasztok, itt Destin. Üdv ismét a „Napról napra okosabb”-ban. Talán már észrevettétek, hogy a macskák majdnem mindig talpra esnek. Mai kérdésünk az, hogy miért? Mint a legtöbb könnyű kérdés esetén, erre is bonyolult a válasz. Úgyhogy fogalmazzuk át a kérdést. Hogyan tud a macska esés közben a talpára fordulni anélkül, hogy megsértené a perdületmegmaradás törvényét? JG: Van valami, ami mindegyik bemutatott videóban közös: mindegyiknek legalább félmilliós nézettsége van a Youtube-on. És az a sok ember nem a tanteremben nézi a videókat, hanem azért, mert olyan tanulni vágyó közösségek tagjai, melyeket ezek a csatornák hoztak létre. Korábban említettem, hogy számomra a Youtube olyan, mint egy tanterem. Sok tekintetben az is, mert itt van a tanár – olyan, mint a régi tantermek –, itt a tanár, alatta pedig a diákok, és megvitatják a témát így, együtt. És tudom, hogy a Youtube hozzászólások részének elég rossz híre van internetes berkekben, de ha ezeken a csatornákon megnézik a hozzászólásokat, akkor láthatják, hogy az emberek a témáról beszélgetnek, és nehéz, bonyolult kérdéseket tesznek fel a témával kapcsolatban. Mások pedig válaszolnak ezekre a kérdésekre. És mivel a Youtube oldalai úgy lettek kialakítva, hogy a felület, ahol én beszélek a közönségemhez, ugyanazon az oldalon van, mint a hozzászólások, így élőben, ténylegesen és aktívan vehetnek részt a beszélgetésben. És mivel általában hozzászólok, önökkel együtt én is részt veszek benne. És ugyanezt tapasztalhatják, ha a világtörténelemről, a matematikáról, a tudományról, vagy bármi másról néznek videókat. Vannak olyan fiatalok, akik netes eszközöket és műfajokat használva szellemi eszmecserére szolgáló helyeket hoznak létre, és nem az ironikus nemtörődömség céljából, amellyel többségünk a mémeket és más, internetes helyeket azonosítja. Tudják: „Unatkoztam, hát feltaláltam a kalkulust.” Vagy itt van Honey Boo Boo, ahogy az ipari kapitalizmust bírálja: [„A liberális kapitalizmus nem tesz jót az emberiségnek, épp ellenkezőleg: a barbár, pusztító nihilizmus eszköze”]. Ha nem látnák, hogy mi van odaírva... Hát igen. Hiszem, hogy ezek a felületek, és ezek a közösségek olyanná váltak a tanulni vágyók újabb generációjának, mint azok a közösségek, a „térképkészítő” közösségek, melyeknek középiskolában, majd egyetemen tagja voltam. Felnőttként azzal, hogy újrafelfedeztem ezeket a közösségeket, újra betekintést nyertem egy tanulni vágyó emberekből álló közösségbe, ami arra ösztönzött, hogy továbbra is tanuljak, felnőttkoromban is, hogy ne érezzem úgy, hogy a tanulás csak a fiataloknak való. Vi Hart és az „Egyperces fizika” olyan dolgokra tanított meg, amikről korábban semmit sem tudtam. És tudom, hogy gondolatban mindannyian visszavágyunk a párizsi szalonok és a felvilágosodás korába, vagy az irodalmi társaságok korába, és azt kívánjuk: „Bárcsak részese lehettem volna ennek, bárcsak én is nevethettem volna Dorothy Parker írónő szavain.” De én mondom önöknek, hogy ilyen helyek még mindig léteznek. Ott vannak az internet sötét, iszonyattal teli bugyraiban. (Nevetés) Őszintén hiszem, hogy amikor kitaláltuk Agloe-t az 1960-as években, amikor valósággá változtattuk Agloe-t, az csak a kezdet volt. Köszönöm. (Taps)