Építészet az embereknek, az emberek által

Alastair Parvin építész egy egyszerű, de provokatív gondolatot mutat be:
mi lenne, ha ahelyett, hogy az építészek azok számára építenek, akik azt megengedhetik maguknak és akiktől erre megbízást kapnak, az átlag polgár is meg tudná tervezni és építeni a saját házát? A Wikihouse koncepciójának a középpontja egy szabad forrású építőkészlet, ami azt jelenti, hogy bárki építhet házat, bárhol.

Amikor azt a szót használjuk,
hogy "építész" vagy"tervező",

általában arra gondolunk,
hogy az egy szakember,

aki azért fizetést kap,

és hajlamosak vagyunk feltételezni,
hogy ők azok a profik,

akik segítenek megoldani azokat

a behemót tervezői kihívásokat,
amivel szembesülünk,

mint a felmelegedés, a városiasodás,
és a társadalmi egyenlőtlenség.

Legalábbis ezt feltételezzük.

Pedig azt gondolom,
hogy mindez tévedés.

2008-ban az építészeti diplomám
megszerzése előtt álltam

pár év tanulás után,
és azon voltam, hogy munkát keressek,

és közben ez történt.

A gazdaság már nem kínált munkát.

És ráébredtem néhány dologra.

Először is, ne hallgass a
karrier tanácsadókra.

Másodszor, ez az építészet egy
érdekes paradoxona, vagyis,

hogy még ennyire nem volt szükségünk
a tervezői gondolkodásmódra,

mégis, az építészet, mint olyan,
szó szerint munkanélkülivé vált.

Azon tűnődöm, hogy milyen arányokban
beszélünk tervezésről,

mikor az építészet mögött
ott a gazdaság,

amiről nem beszélünk,
pedig muszáj lesz.

Amivel jó lesz kezdeni,
az a fizetési csekked.

Szóval, frissen végzett építészként,

talán kereshetek 24 ezer fontot.

Kb. 36-37 ezer dollárt.

Nos, a világ népességéhez képest,

ez engem már a
1.95% leggazdagabb közé tesz,

mi szerint felmerül a kérdés,
kinek is dolgozom?

A rideg valóság az,

hogy minden, amit ma
építészetnek hívunk

az tulajdonképpen tervezés

a világ leggazdagabb 1%-a számára,

ami mindig is így volt.

Megfeledkeztünk erről,

mert voltak idők,
amikor az építészet

a legtöbbet tett azért, hogy
átalakítsa a társadalmat,

amikor is az 1% épített

a 99% nevében,
különböző okokból, függetlenül attól,

hogy ez most emberbarátiságból
történt a XIX. században,

a korai XX. századi kommunizmus miatt,

a jóléti állam, és legújabban,
természetesen,

a felfújt ingatlan piac
buborék által.

És mind az a siker,
a sajátságos módján,

felfordult,

és ott vagyunk megint,
ahol a part szakad,

ahol a világ legkitűnőbb
tervezői és mérnökei

igazán csak a népesség
1%-nak képes dolgozni.

Most ez nemcsak a
demokráciának előnytelen,

mert valószínű, hogy igen,

de maga a stratégia az, ami rossz,
és nem is a legokosabb.

Az elkövetkező építész generáció
legnagyobb kihívása az lesz,

hogy miként fogja a klientúrát,

az 1%-ból 100%-á tenni?

Ajánlanék három -- ösztönösnek
nem mondható -- ötletet arra,

hogy miként lehet ezt megtenni.

Elsőként megkérdőjelezhetjük
azt az elképzelést,

hogy az építészet házak építéséről szól.

Tulajdonképpen egy épület
a legdrágább megoldás,

amit csak el lehet képzelni,
bármely adott problémára.

Alapjában a tervezésnek
a legérdekeltebbnek kéne lennie

a problémák megoldásában,
új körülmények megteremtésében.

Szóval, itt ez a történet.

Az iroda egy iskolán dolgozott,

ami egy régi, Viktória kori épület volt.

Azt mondták az építészeknek, "Nézzétek,

a folyosóink olyanok,
mint egy rémálom.

Túl szűkösek. A szünetekben bezsúfolódik.

Megy a terrorizálás.
Lehetetlen őket féken tartani.

Nos, amire kérünk,
hogy tervezzétek át a teljes épületet,

tudjuk, hogy néhány millió
fontba fog kerülni,

de mi ebbe belenyugodtunk."

Aztán a csapat elgondolkodott,
és elmentek,

végül azt mondták,
"Igazából, ne tegyétek!

Helyette, szüntessétek be a kicsengetést.

És ahelyett, hogy egyszerre csöngettek ki,

inkább olyan kisebb csengéseket
alkalmazzatok

különböző helyeken, különböző időben,

ami eloszlatja a folyosók forgalmát."

Végül is megoldja a problémát,

de milliók elköltése helyett,

az egész csak néhány száz fontba kerül.

De most ez úgy néz ki, hogy
elveszed magadtól a kenyeret,

de nem. Inkább hasznosabbá teszed magadat.

Az építészek valóban nagyon jók

az ilyen találékony,
stratégiai gondolkodásban.

És a probléma, mint sok
tervező szakmában,

hogy ahhoz ragaszkodunk,
hogy mi látunk el

egy bizonyos fajta fogyasztói igényt,

és nem gondolom,
hogy ennek így kéne lennie.

A második kérdéses dolog
az a XX. századi

tömegépítészet, ami

a hatalmas épületekről,
és a nagy pénzről szól.

Tulajdonképpen belegabalyodtunk ebbe

az ipari éra gondolkodásmódba,
ami azt sugallja,

hogy csak a nagy szervezetek
tudnak városokat építeni,

vagy társulatok, akik
a mi nevünkben építkeznek,

kieszközölik a teljes lakókörnyéket

egyetlen, masszív projektben, és persze,

a forma követi a finanszírozást.

És a végeredmény egyetlen,
masszív lakókörnyék,

ami az egy-méret-mindenkinek elvén alapul.

És sokan meg sem engedhetik maguknak.

De mi van akkor,
ha most már lehetséges, hogy a városokat

nemcsak az a néhány sokpénzű,

hanem sok kispénzű is felépítheti?

Amikor ezt teszik,
úgy hoznak

teljesen más értékekre alapozottakat
oda, ahol élni akarnak.

Ez érdekes kérdéseket tár fel arról,

hogy miként tervezzük városainkat?
Hogy finanszírozzuk a fejlesztést?

Hogyan értékesítsük
a tervezést?

Mit jelentene a
demokratikus közösségeknek,

hogy lakosainak kínálja az
építkezési jogot?

Valahogy, egyértelmű kellene,
hogy legyen,

hogy a XXI. században a településeket,
a városlakók fejleszthetik.

Harmadszorra pedig, arra kell emlékeznünk,

kimondottan gazdasági szempontból, hogy

a tervezés a szexhez,
és az idősek gondozásához hasonlóan --

többnyire amatőrökre van bízva.

És ez egy jó dolog.

A legtöbb munka a pénzügyi gazdaság
keretein kívül zajlik,

az ún. szociális gazdaságban,

ahol az emberek
saját maguknak dolgoznak.

És a probléma az, hogy ezidáig

a pénzügy kezében volt

az összes infrastruktúra
és minden eszköz.

Amivel tehát szembenézünk,
hogy miként

építsük az eszközöket, az infrastruktúrát
és az intézményeket

az építkezés társadalmi gazdaságává?

És ez nyílt forrású szoftverrel kezdődött.

És az elmúlt néhány évben ez átirányult

a fizikai világba,
a szabadon használható hardverbe,

szabadon megosztott tervrajzok,

melyeket bárki le tud tölteni,
és felhasználni.

És itt jön be a 3D nyomtatás,
ami nagyon izgalmas.

Igaz? Mikor hirtelen van
egy 3D-s nyomtatód,

ami nyílt forrású,
és tartozékai

egy másik 3D-s nyomtatón készíthetők.

Ugyanígy működik egy CNC gép is,

ami olyan, mint egy nagy nyomtató,
mely furnérlemezeket tud kiszabni.

Amikre ezek a technológiák képesek,

radikálisan csökkentik az idő, az ár,
és készségek halmazát.

Próbára teszik az elképzelést,

miszerint, ha valamit alacsony költségen
akarsz, az "egy kaptafás" kell legyen.

És ezek jelentős mértékben
terjesztenek komplex

gyártási képességeket.

Abba a jövőbe haladunk,
ahol a gyár ott van mindenhol,

ami mindjobban azt jelzi,

hogy mindenki a tervező csapatba tartozik.

Ez egy valódi ipari forradalom.

Ha belegondolunk, hogy a
legfőbb ideológiai konfliktusok,

melyeket örököltünk,
azon alapultak,

hogy ki irányítsa
a gyártás folyamatát,

és ezek a technológiák,
egy megoldást rejtenek magukban:

talán senki sem. Hanem mindannyian.

Mindegyikőnket elbűvölt,

hogy ez mit jelenthet
az építészet számára.

Nos, másfél évvel ezelőtt

kezdtük el a WikiHouse projektet,

és a WikiHouse egy
nyílt forrású építkezési rendszer.

Az az elképzelés, hogy
mindenki számára online

elérhető legyen egy szabad könyvtár

3D-s modellekkel, amiket
letölthetnek és alkalmazhatnak

egyelőre SketchUp-ban, hiszen ez ingyenes
és felhasználóbarát,

és majdnem egy gombnyomással

egy teljes szett vágófájlt
tudnak generálni,

ami valójában lehetővé teszi,

hogy kinyomtassák egy ház részeit
egy CNC gép használatával

egy átlag anyagon,
mint pl. egy furnérlemez.

A darabok pedig mind számozva vannak,

végeredményben az egész olyan,
mint egy nagy IKEA készlet.

(Nevetés)

És mindenféle csavar nélkül összeáll.

Ékelődő illesztése van.

Még a kis ütő kalapácsokat is

ki lehet vágni a furnérlemezből.

Egy két-három emberből
álló csapat,

akik együtt dolgoznak,
meg tudják ezt építeni.

Nincs szükségük hagyományos
építkezési készségekre.

Semmi szükségük mindenféle
nagy teljesítményű gépre,

és fel tudnak építeni egy kb.
ekkora méretű házat

egy nap alatt.

(Taps)

Amit kapsz, az végül is
egy ház alapkerete,

amire aztán fel tudod
szerelni az ablakokat,

a burkolatot, szigetelést,
szolgáltatásokat,

az olcsó és kaphatóra alapozva.

Persze, a ház soha nem lesz kész.

Mi még ezen gondolkodunk,
szóval a ház nem egy kész termék.

A CNC géppel még lehet
más részeket készíteni hozzá

a későbbiekben, vagy hozzá lehet
csatolni a szomszédos házat.

Szóval láthatjuk egy teljesen
nyílt forrású lehetőség magvait,

egy lakói által fejlesztett
városi modellt, ereje teljében.

Úgy mi, mint mások is, építettünk néhány
prototípust szerte a világban,

egy-két igazán érdekes tanulsággal.

Egy, hogy ez mindig remek alkalom
a barátkozásra.

Az emberek összekeverik néha az
építkezési munkát a szórakozással.

De a nyitottság elve jobban hat

a mindennapi, fizikai részletekre.

Például, sose tervezz semmi olyat,
amit nem lehet felemelni.

Vagy, ha tervezel valamit,

legyél biztos abban,
hogy ne tudd fordítva letenni,

vagy, ha mégis, ne számítson,
hiszen szimmetrikus.

Talán a legfőbb bennünk rejlő
legmélyebb tudás,

amit Linus Torvalds fektetett le,

a nyílt forrás úttörője,

ami azt az elképzelést követte,
"Légy lusta, mint egy róka".

Ne akard újra feltalálni a kereket.

Ami működik, azt alkalmazd
a saját hasznodra.

Minden olyan tanítással ellentétben,

amit egy építésziskolában kapsz:
a másolás jó.

Ami rendben is van, mert igazából,

ez a hozzáállás nem újító jellegű.

Valójában eddig is így építkeztünk

az ipari forradalmat megelőzőleg is,

a közösségi istálló-építésekben.

Az egyedüli különbség a hagyományos

honi építkezés és a szabad forrású közt

egy hálózati kapcsolat lehet,

ami egy óriási különbség.

Megosztottuk a WikiHouse-t

a Creative Commons licence alatt,

és ami csak most kezdődik,

hogy globálisan, csoportosan
kezdik vinni,

használni, változtatni, foltozgatni,
és ez nagyszerű.

Van egy remek csoport
Christchurchben, Új-Zélandon,

akik a földrengést követő
lakhatási fejlesztésen dolgoznak,

és a TED city díjnak köszönhetően,

most egy remek csoporttal dolgozunk
egy riói favellán,

hogy felállítsunk egy közösségi gyárat

és egy mikroegyetemet.

Ezek igen apró kezdő lépések,

éppenséggel csak a múlt héten
több emberrel

teremtettünk kapcsolatot,
ők nincsenek a térképen.

Remélem, mikor legközelebb látjátok,
a térkép nem is lesz látható.

Tudjuk, hogy a WikiHouse
egy igen kicsi válasz,

de egy kis válasz egy nagy kérdésre,

az, hogy globálisan
a leggyorsabban növekvő városok

nem felhőkarcolókból állnak.

Ezek önmagunk által építettek,
így, vagy úgy.

Ha a 21. századi városról van szó,

ezek a srácok fogják azt megépíteni.

Szóval tetszik, vagy sem, üdvözöljük
a világ legnagyobb tervező csapatában.

Tehát, ha komolyak vagyunk
a problémáinkkal,

mint a globális felmelegedés,
elvárosiasodás és egészség,

akkor a jelenlegi fejlesztési modelljeink
megbuktak.

Ahogy Robert Neuwirth mondta,
nincs egy bank

egy vállalkozás, egy állam
vagy egy nonprofit szervezet,

aki képes lesz azt megtenni,

ha úgy kezeljük a polgárainkat,
mint fogyasztókat.

Micsoda óriási dolog lenne,
ha együttesen

fejlesztenénk a megoldásokat nemcsak

a szerkezeti problémára,
amivel eddig dolgoztunk,

de az infrastrukturális gondokra is,
mint pl. a napenergiás légkondicionálás,

hálózaton kívüli energia, szennyvíz,

olcsó, nyílt forrású, nagy teljesítményű
megoldások,

amit bárki könnyen meg tud valósítani,

és mind a közösbe tenni,

ahol mindenki tulajdonos, ugyanakkor
el is érhető mindenki számára?

Egyféle Wikipedia mindenfélére?

Amikor aztán minden a közösben van,

az mindig ott is marad.

Mennyire változtatná ez meg a szabályokat?

Úgy gondolom, a technológia is
a mi oldalunkon van.

Ha a tervezés XX. századi nagy projektje

a fogyasztás demokratizálása volt --

úgy, mint Henry Ford, Levittown,
Coca-Cola, IKEA --

azt hiszem a 21. századi nagy projekt

a termelés demokratizálása lesz.

És amikor városi építészetről
van szó,

az igazán számít.

Nagyon köszönöm!

(Taps)