Őszintén a magáncsődről

Nyílt titok: a bébibumm generációjának milliói súlyos pénzügyi válsággal lépnek át az időskorba. A szorosan mögöttük álló generáció ugyanazokkal a problémákkal szembesül. Ebben a nagyon személyes megnyilatkozásban Elizabeth White őszinte párbeszédet nyit a pénzügyi nehézségekről és gyakorlati tanácsokat kínál arról, hogyan élhetünk tartalmában gazdag életet szerény bevételek mellett is.

Ismernek már engem.

Ott vagyok a baráti körükben,
tündöklésbe burkolózva.

A ruházatom most is kifogástalan,

a régi szép időkből van,
amikor még jól kerestem.

Ha rám néznek, nem gondolnák,

hogy nemfizetés miatt kapcsolták ki
múlt héten az áramot nálam,

vagy hogy élelmiszerutalványra
vagyok jogosult.

De ha jobban megnéznének,

meglátnák a szomorúságot a szememben,

kihallanák a félelmet egyébként
magabiztos hangomból.

Manapság a kipróbálásra árusított,
1 dollár 99 centes Tide-ot veszem,

hogy kijöjjünk a pénzből.

Fogadok, nem is tudták, hogy létezik
mosószer ilyen kiszerelésben is.

A megszokott drága
éttermekbe hívnak meg,

ahol mindig jól éreztük magunkat,

csak én most citromos
ásványvizet rendelek,

nem pedig a poharanként
12 dolláros chardonnay-t.

Visszafogom magam az ételrendelésnél.

Fejben kínosan
összeszámolok minden pennyt.

Nem vagyok hajlandó felesben fizetni
olyan desszertekért és puccos kávékért,

második, harmadik pohár borért,
amit nem én fogyasztottam.

Elegem van abból, hogy próbálom
fenntartani a látszatot.

Egy barátom szerint nem szegény vagyok,
hanem le vagyok égve, és az más.

Lemondtam a kábeltévéről,
a fitnesztagságról,

és a manikűrösről.

Rájöttem, én is meg tudom
csinálni a hajam.

Nincs nyugdíj-megtakarításom,

nincs dugipénzem.

Azokat már rég feléltem.

Nincs drága öröklakásom,
amit pénzzé tehetnék,

és férjem sincs, aki támogatna.

A többhavi elmaradás megtizedelte
a hitelkártya keretemet.

Folyton hívnak a követelésbehajtók,

gépiesen beolvassák, miért keresnek,

udvariasan kifejezik együttérzésüket
a helyzetem miatt,

majd számomra teljesíthetetlen fizetési
átütemezést akarnak kipréselni belőlem.

Barátaim titokban hitetlenkednek,
hogy aki ilyen jó taníttatást kapott,

hogy kerülhetett a pénzügyi
szabadesés állapotába.

Ugyanolyan tehetséges vagyok, mint egykor,
vág az eszem, mint a borotva,

de most alig van munkám:

itt-ott egy-két rutin-tanácsadás.

55 évesen megtanultam
kedélyesnek mutatni magam,

de már alig van munkalehetőség.

Nem emlékszem pontosan,
mikor fordultak rosszra a dolgok,

de tagadhatatlanul belekerültem

a "hajdanán" és az "egykoron"
bizonytalan világába.

Már fogalmam sincs, hová tartozom.

Csak annyit érzékelek, hogy online
álláspályázatok tucatjai nyelődnek el

egy fekete lyukban.

Azon töprengek, mivé leszek.

Az egészségem még megvan,

de a testem fáj – vagy az életerőm fogy?

A hajléktalan nők eleddig
láthatatlanok voltak számomra,

de most kíváncsian fürkészem őket:

vajon az ő történetük is így kezdődött?

Ezt a szösszenetet egy éve írtam

a saját történetemből és más,
általam ismert nőkéből.

Azért írtam meg, mert belefáradtam,
hogy megjátsszam:

jól vagyok, mikor nem voltam jól.

Belefáradtam, hogy normálisnak
tettessem magam.

Nem ismertem magamra az átlagemberekről
átlagembereknek szóló médiában.

Egy ismerősöm sem ment világ körüli útra,
és nem vett öröklakást Costa Ricában.

Alig pár barátom tette félre jövedelmének
a szakértők által ajánlott 15–20%-át

életszínvonalának nyugdíjazás utáni
fenntartására.

Többnyire 50-es, 60-as éveikben járó
barátaim

a társadalmi lecsúszás kilátásával
szembesültek,

megélhetésük egyetlen forrása a munka,

elég egy állásvesztés, egy kedvezőtlen
diagnózis vagy egy válás, s csődbe jutnak.

Lehet, hogy még nem értük el
a gödör legalját,

de sokan éltünk már meg olyan szériát,

amelyben életünkben először felvillant
ennek lehetősége.

És az az igazság, hogy nem kell sok hozzá.

Az amerikai átlag háztartás megtakarításai

mindössze egyhavi kieső jövedelem
fedezetére elegendőek.

Negyvenhét százalékunk

400 dollárt sem tud
vészhelyzet esetén összeszedni.

Ez csaknem az emberek fele.

Elég egy komolyabb autójavítás,
és a szakadék szélére kerülünk.

Most körülnézve nem gondolnák,

de nemcsak én vagyok ebben a helyzetben.

A teremben is többen vannak
hasonló kínban,

ha nem ők maguk,

akkor szüleik, testvérük
vagy a legjobb barátjuk.

Színlelésben nagyon jók vagyunk.

A szégyen elhallgattat
és elszigetel bennünket.

Amikor először határoztam el,
hogy felfedem a történetemet,

készítettem egy weboldalt.

Barátom megjegyezte,
hogy nincs rólam fénykép.

Ilyesféle képeket tettem csak fel.

Bár felfedtem a helyzetemet,

továbbra is bujkáltam.

Olyan világban élünk,
ahol a siker mércéje a jövedelem.

Ha felfedjük, hogy anyagi
gondjaink vannak,

gyakorlatilag lúzerségünket
tárjuk a világ elé.

Aki pedig mindehhez a Harvard Business
Schoolon végzett, mint én,

az akkor duplán lúzer.

A bébibumm gyermekeiként sokat halljuk:
nem gondoskodtunk nyugdíjas éveinkről,

és ez csakis a mi hibánk.

Mi a fenének vettük ki a nyugdíjcélú
megtakarításunkat és fizettük épp abból

az anyós idősotthoni gondozását,

vagy a gyerek tandíját vagy épp csak
a napi megélhetésünket?

Azzal vádolnak, hogy bénán
tervezünk és folyton kéregetünk –,

közben mindazt a sok pénzt elvertük
lattéra és palackos vízre.

A megszégyenítés és a hibáztatás
oly édesen csábító.

Sokan meg sem várjuk,
hogy mások tegyék ezt velünk,

készséggel megtesszük magunk is.

Azt mondom, vállaljuk a felelősség
ránk eső részét:

többet is félretehettünk volna.

Tudom, hogy jómagam
többet is félretehettem volna,

és ha valaki végigpásztázná
életem elmúlt 30 évét,

láthatná, hogy pénzügyileg
nem egy marhaságot csináltam.

Nem tudom megváltoztatni,

önök sem tudják,

de ne mossuk össze
az elszigetelt egyéni viselkedést

azokkal a rendszerszintű tényezőkkel,

amelyek 7,7 billió dolláros nyugdíj-
bevételi hiányhoz vezettek.

Amerika bébibumm korosztályának millióit

nem a Starbucks-fogyasztás juttatta ide.

Az elmúlt három évtizedünket
a stagnáló és csökkenő fizetések,

az eltűnő nyugdíjak,

és az egekbe szökött lakhatási,

egészségügyi és oktatási
költségek kihívásaival töltöttük.

Nem volt ez mindig így.

Mind emlékszünk a nyugdíjas évek
megélhetési forrásainak háromlábú székére:

megtakarítások, munkahelyi nyugdíj
és társadalombiztosítás.

Hát, ez a szék kissé megrogyott.

Vegyük a megtakarításokat... hogy mit?

Sok családban

a számlák befizetése után semmi
megtakarítani való nem marad.

A nyugdíj-pillér szintén megrogyott.

Volt idő, amikor sokan kaptak
munkahelyi nyugdíjat.

Ma az amerikai munkavállalóknak mindössze
13%-a dolgozik nyugdíjat kínáló állásban.

Mit kaptunk helyette?

Jöttek a nyugdíjmegtakarítási programok,

és a nyugdíjas évekről való gondoskodás
felelőssége hirtelen áthárult

a munkaadókról ránk.

Miénk a döntés szabadsága,
de a kockázata is,

és kiderült, sok millióan vagyunk,
akik nem igazán jók

a 40 éven túlnyúló magánbefektetésekben.

Sok millióan vagyunk, akik nem értenek
a piaci kockázatok menedzseléséhez.

A számok tényleg önmagukért beszélnek.

Az amerikai háztartások felének
egyáltalán nincs nyugdíj-megtakarítása.

Ez így nulla.

Se munkahelyi nyugdíjmegtakarítás,
se nyugdíjszámla, se semmi.

A nyugdíjszámlával rendelkező
55–64 évesek számláján

átlagosan 104 000 dollár megtakarítás van.

Nos, 104 000 dollár ugyan
jobban hangzik, mint a nulla,

de ez az összeg mindössze kb.
300 dollárnyi rendszeres járadékot jelent.

Mondanom sem kell,
ebből nem lehet megélni.

A megtakarítások kiapadása,

a munkahelyi nyugdíjak őskövületté válása

és amerikaiak millióinak képzetlensége
az újféle nyugdíjtervezésben oda vezetett,

hogy sok nyugdíj előtt álló ember
nyugdíjaskori megélhetése

a társadalombiztosításon áll vagy bukik.

De van egy bökkenő.

A társadalombiztosítás sosem volt hivatott
a nyugdíjak biztosításának szerepére.

Nem is alkalmas rá.

Legjobb esetben is csak
a nyugdíjazás előtti jövedelmünk

kb. 40%-át képes fedezni.

Sokat változtak a dolgok

a társadalombiztosítás 1935-ben
történt bevezetése óta.

Akkoriban egy 21 éves férfinek
50% esélye volt arra,

hogy megéri a 65. születésnapját.

60 évesen nyugdíjba ment,

egy kicsit még elpecázgatott,
ajnározgatta az unokáit,

kapott egy aranyórát –,

és várhatóan a nyugdíjazását
követő öt éven belül meghalt.

Ma nem ez a minta.

Ha valaki az 50-es évei végén
jó egészségnek örvend,

simán elélhet még 20–25 évig.

Ez nagyon hosszú idő, hogy valaki
biztosítsa a megélhetését,

ha anyagi gondjai vannak.

Akkor hát mi a teendő, ha valaki idejutott

50, 55 vagy 60 éves korára?

Mi a teendő, ha valaki
22 vagy 32 évesen tudja,

hogy nem akar idejutni?

Elmondom, mit tanultam a saját káromon.

Nem jön a felmentő sereg.

Nem jön sem a megváltás,

sem a szőke herceg,

nem fog bejönni a nagy pénzes munka.

Ha valami jobbat akarunk, mint öregnek
és szegénynek lenni Amerikában,

nekünk kell magunkat és egymást
megmentenünk.

Nekem ki kellett lépnem a sötétből,

nyíltan önök elé állni,

és önöket is ugyanerre biztatom.

Mondanom sem kell, mennyire nehéz.

Én mégis előhozakodtam a történetemmel,

mert úgy gondoltam, ez kicsit megkönnyíti
a többiek számára, hogy ők is megtegyék.

Csak a kritikus tömeg erejével

vethetünk véget

a nyugdíjválság körüli
országos mellébeszélésnek.

A velünk történtek miatt elszenvedett
sokkból és hánykolódásból ocsúdva,

teljesen az alapoktól kell nekiállnunk,

és felépíteni a magunk reziliencia-köreit.

Ezek kis létszámú csoportok,
ahol az emberek összegyűlnek

hogy beszélhessenek a velük történtekről,

megoszthassák erőforrásaikat
és információikat,

és elkezdhessék keresni a kiutat.

Úgy vélem, ilyen alapokról indulva
újra megtalálhatjuk a hangunkat

és riadót fújhatunk –,

nyomást gyakorolhatunk intézményeinkre
és politikusainkra,

hogy kellő prioritással kezeljék
a nyugdíjválságot.

Ez idő alatt...

igen, ez idő alatt is lesz teendőnk.

Le kell szállnunk a földre,

s drasztikusan visszavenni kiadásainkból.

Ez nemcsak azt jelenti, hogy azzal kell
boldogulnunk, amink van.

Sokan már most is így tesznek.

Most arra van szükség,

hogy sokkal mélyebb szinten

tegyük fel magunknak a kérdést:

Milyen az az élet, amit nem
anyagi javak határoznak meg?

Én úgy hívom: szükséglet-átértékelés.

Azt jelenti, kitaláljuk,
mire van igazán szükségünk,

hogy elégedettek
és kiegyensúlyozottak lehessünk.

Egyik barátom mindig rémesen
lestrapált, szakadt autóval járt,

de közben spórolt,
és összegyűjtött 15 000 dollárt

egy fuvolára,

mert rájött, hogy neki
a zenélés számít igazán.

Átértékelte a szükségleteit.

Nekem is félre kellett tennem
mágikus gondolkodásomat,

miszerint, ha elég türelmes lennék,

és húznék a nadrágszíjon,

a dolgok visszatérnének
a normális kerékvágásba.

Ha elküldenék még egy életrajzot,

vagy online megpályáznék még egy állást,

vagy elmennék még egy
kapcsolatépítő rendezvényre,

biztosan szereznék hasonló állást,
mint ami régen volt.

És az élet újra normális lehetne.

Az igazság az, hogy nem fogok
visszamenni, és önök sem fognak.

A normálisként megismert
világunk nincs többé.

Ezen az új, ismeretlen helyen

olyan dolgokat kér tőlünk az élet,
amikhez nem fűlik a fogunk.

Olyan feladatokkal kínálnak meg,

amelyeket messze alatta maradnak
rangunknak, tehetségünknek

és képességeinknek.

Le kellett szállnom a magas lóról.

Egyik jó barátom megkért tavaly,

segítenék-e neki valami
szervezési projektben.

Gondoltam, valami helyi közösségi
szervezkedésről van szó,

olyasmiről, amit Obama elnök
csinált Chicagóban.

Kiderült, hogy valakinek a gardróbját
kellene rendbe tenni.

Azt mondtam, én aztán nem.

Mire ő: "Nem esik le a korona a fejedről.
A pénznek nincs szaga."

Nem könnyű a munka, és a munkán
túli élet eme új korszakában

új utakat kereső,
haladó csapat tagjának lenni.

Mindig az elsőknek a legnehezebb.

Amikor még nincsenek meg
a kapcsolatrendszerek,

a kitaposott utak és a szerepmodellek...,

mielőtt még bármilyen
iránymutatásunk lehetne,

hogyan is tovább.

Földcsuszamlás közepében vagyunk,

és áthidaló megoldást kell találnunk,
míg szilárd talajt nem tudunk fogni.

Az áthidaló megoldás az,
amit "időközben" csinálunk;

amit aközben teszünk,

míg próbáljuk kitalálni,
mi legyen a következő lépés.

A megoldás része az is,
hogy elvetjük a sztereotípiát,

miszerint értékességünket
a jövedelmünk, titulusaink,

vagy a céges pozíciónk határozza meg.

Az áthidalás lehet őrült vagy menő is,
aszerint, hogy sikerült helyezkedni,

amikor beütött a személyes anyagi csőd.

Vannak PhD-vel bíró barátaim,
akik a Container Store-ban dolgoznak,

Uber vagy Lyft sofőrök,

mások összeálltak sorstársaikkal,

és igazán menő üzleti vállalkozásba
kezdtek.

Az áthidalás nem jelenti azt,

hogy ne akarnánk korábbi
karrierünkre építeni,

hogy ne akarnánk értelmes munkát végezni.

Naná, hogy ezt akarjuk.

Az áthidalás az, amit azalatt csinálunk,

míg kitaláljuk, mi a következő lépés.

Kudarc helyett stratégiának tekintem,

amikor az átmenet utálatos
dolgaival foglalkozom.

Azt mondom, ez hozzáállás kérdése,

amit megfontolásra ajánlok mindenkinek.

Ha össze kell költöznünk a bátyánkkal,
hogy kijöhessünk a pénzünkből,

hívjuk csak fel!.

Ha albérlőt kell tartanunk,
hogy fizetni tudjuk a lakáshitelt

vagy a lakbért,

tegyük meg!

Ha élelmiszer-utalványokra szorulunk,

hát igényeljünk élelmiszerutalványt!

Az AARP szerint a jogosultak mindössze
egyharmada veszi ezt igénybe.

Tegyünk meg mindent, amit kell, hogy
a következő körben is játékban maradjunk.

Tudják meg, hogy több millióan vagyunk!

Lépjünk ki a fényre!

Spóroljunk, ahol tudunk,

értékeljük át szükségleteinket,

stratégiában gondolkozzunk, ne kudarcban,

szálljunk le a magas lóról,

és rázós időkre találjuk meg
az áthidaló megoldásokat!

Országunk élen jár a hosszú élettartamban,

dollármilliókat fektetünk betegségek
diagnosztizálásába, kezelésébe

és menedzselésébe.

De nem elég sokáig élni.

Jól is akarunk élni.

Az ezt biztosító fizikai infrastruktúrára
viszont

közel sem fordítottunk ennyi pénzt.

Új módon kell gondolkodnunk arról,

mit jelent ma idősnek lenni Amerikában.

Útmutatásra és ötletekre van
szükségünk arra vonatkozóan,

hogyan lehet igazán tartalmas életet élni

sokkal szerényebb bevételek mellett is.

Szólítom hát a változásmenedzsereket,

a közösségi vállalkozókat,

a művészeket, az időseket,

és a célbefektetőket.

Szólítom a fejlesztőket és a hivatásos
status quo-rombolókat.

Segítsenek nekünk vizionálni,

hogyan fektessünk be szolgáltatásokba,
termékekbe és infrastruktúrába úgy,

hogy az támogasson minket méltóságunkban,

függetlenségünkben és jóléltünkben

a még előttünk álló sok-sok évtizedben.

Az én utam kihozott engem
a félelem és a szégyen teréből

az alázat és a megértés terébe.

Most már készen állok
egyesíteni erőimet másokéval is,

hogy megvívjuk ezt a harcot.

Erre hívom most meg önöket.

Köszönöm.

(Taps)