“Ugye, most meghalok?” Az őszinte válasz.

Matthew O'Reilly tapasztalt mentőtiszt a New York-állambeli Long Islanden. Előadása arról szól, mi törénik azután, hogy egy életveszélyes sérüléseket szenvedett ember felteszi neki a kérdést: Meg fogok halni?

Hét éve mentőtiszt vagyok
a New York-állambeli Suffolkban.

Én szoktam először kiérkezni
a balesetek színhelyére,

az autóbalesetektől
a Sandy hurrikánig bezárólag.

Mint az emberek többsége,
így valószínűleg önök is

félnek a haláltól.

Némelyikünk megérzi, ha eljő.

Némelyikünk nem.

Van egy kevéssé ismert
orvosi szakkifejezés,

a küszöbön álló katasztrófa.

Ez majdhogynem tünet, előjel.

Mentősként kiképeztek rá,
hogyan reagáljak

az ilyen tünetre, mint annyi másra.

Ha egy infarktusos páciens rám néz,

és így szól:
"Ugye, most meghalok?",

ki vagyunk rá képezve,
hogy átértékeljük az állapotát.

Pályafutásom alatt
számos alkalommal

vonultam olyan esetekhez,
amikor a páciensnek

már csak percei voltak hátra,

és én tehetetlen voltam.

Ilyenkor kényszerhelyzetben
éreztem magam:

megmondjam-e a haldoklónak,
hogy itt a vég,

vagy megnyugtatásul
hazudjak neki?

Kezdőként úgy oldottam meg
a helyzetet,

hogy egyszerűen hazudtam.

Féltem,

tartottam tőle:
ha megmondom az igazat,

rettegve, félelemben hal meg,

kapálózva élete
utolsó pillanatai után.

De egy véletlen esemény
mindent megváltoztatott.

Öt éve én mentem rohamkocsival
egy motoros balesetéhez.

A motoros életveszélyes
sérüléseket szenvedett.

Ahogy próbáltam segíteni rajta,
rájöttem,

hogy már semmit sem tehetek érte,

és mint hasonló esetekben más,
ő is a szemembe nézett

és megkérdezte:
"Ugye, most meghalok?"

Abban a pillanatban eltökéltem,
hogy ezentúl másként teszek.

Megmondom neki az igazat.

Eltökéltem: megmondom neki,
hogy a halálán van,

és én semmit sem tehetek érte.

A motoros reagálása megdöbbentett.

Csak feküdt,

és belenyugvás tükröződött
az arcán.

A hírt nem fogadta rettegve,
vagy félelemmel,

bár én arra számítottam.

Csak hevert ott,
és ahogy a szemébe néztem,

láttam benne a megbékélést
és a belenyugvást.

Abban a pillanatban eldöntöttem:

nem helyes hazugsággal
vigasztalnom a haldoklót.

Azóta sok-sok balesetnél,

ahol a sérülteknek
már csak perceik voltak hátra,

és én már tehetetlen voltam,

majdnem minden esetben,

ugyanúgy fogadták az igazságot:

belső békével és megnyugvással.

Megfigyeltem, hogy az emberek

háromféleképpen reagálnak.

Az egyik típus mindig megrendít.

Hitüktől vagy kulturális
neveltetésüktől függetlenül

igényük van a megbocsátásra.

Nevezzék azt bűnnek, véteknek,

vagy csak annyit mondjanak: bánom;

vétkük egyetemes érvényű.

Egyszer egy idősebb urat láttam el,

akit súlyos szívinfarktus ért.

Ahogy magamat és műszereimet
előkészítettem

a fenyegető szívleállásra,

elkezdtem neki beszélni
a közelgő elmúlásról.

Hangnememből és testbeszédemből
már tudta, mi a helyzet.

Ahogy a mellére helyeztem
a defibrillátort,

és készültem a beavatkozásra,

szemembe nézett, és így szólt:

"Bár többet lettem volna
a gyerekeimmel és az unokáimmal,

helyette önzőn gazdálkodtam
az időmmel."

A küszöbön álló halál tudatában

csak a megbocsátásra gondolt.

A másik típus arra vágyik,

hogy emlékezzenek rá.

Arra vágynak, hogy akár
az én gondolataimban,

akár szeretteikében,

de tovább éljenek.

Szükségét érzik
a halhatatlanságuknak,

hozzátartozóik lelkében,

az én, brigádom,
vagy közülünk bárki szívében.

Számtalan esetben,
amikor a páciens rám nézett,

azt mondta:
"Ugye, megtart az emlékezetében?"

A harmadik típus

mindig a végsőkig,
lelkem mélyéig meghat.

A haldokló szeretné tudni,
volt-e értelme az életének.

Szeretné tudni,
hogy nem pocsékolta-e életét

hiábavalóságokra.

E típussal nagyon korán,
pályám kezdetén találkoztam.

Egy balesethez hívtak.

A sérült egy majdnem
hatvanéves nő volt,

beszorult az összetört járművébe.

Valaki nagy sebességgel oldalról
belevágódott a kocsijába;

az állapota életveszélyes volt.

A tűzoltók a kiszabadításán fáradoztak,

én bemásztam mellé,
hogy hozzákezdjek az ellátásához.

Beszélgettem vele,
s az asszony azt mondta:

"Még annyi minden
teendőm lenne az életemben."

Úgy érezte, nem hagyott nyomot
maga után a Földön.

Szavaiból kiderült,

hogy két örökbe fogadott gyermeke

egészségügyi pályára készül.

A két gyermeknek

neki köszönhetően
adatott meg az esélye,

hogy továbbtanuljon,

és orvosként életet mentsen.

45 percig tartott,

mire a roncsból
ki tudták szabadítani.

Sajnos, nem érte meg
a kiszabadulását.

Elhittem, hogy amit moziban látunk

az utolsó pillanatokban,

az a rémület és a félelem.

Rájöttem, hogy a halált
a körülményektől függetlenül

az emberek megbékéléssel
és belenyugvással fogadják,

hogy a legkisebb dolog,
a legcsekélyebb pillanat,

a legkisebb dolog,
amit a világnak adtunk,

végső perceinkben
megbékélést nyújt.

Köszönöm.

(Taps)