Közös titkunk: a depresszió

"A depresszió ellentéte nem a boldogság, hanem az életkedv, és ez az életkedv látszott kiszivárogni belőlem akkor." Ebben az egyformán kifejező és megrázó előadásban Andrew Solomon író elméjének legsötétebb zugain és legreménytelenebb évein vezet végig minket. A depresszióval való harc során világszerte beszélt hasonló helyzetben levő emberekkel. Meglepetésére minél többet mesélt, annál többen akarták elmesélni neki saját történeteiket. (Felvétel: TEDxMet)

"Agyamban van a temetés,

Éreztem: gyászmenet

Lépked, lépked, míg úgy tűnik,

A tudat átreped.

S hogy mindnyájan leültek,

Szertartás, mint a dob

Döngött, döngött, míg gondolom,

Hogy elmém megfagyott.

Hallottam: ládát vonnak ők,

És lelkemben recseg

Az ólomcsizma-hang megint,

A tér meg kongni kezd,

Akár harang lenne az ég,

S a lét csak puszta fül,

És én s a csönd de furcsa faj,

Zátonyon, egyedül.

Elmémben deszkaszál törik

S fokonként zuhanok,

Egy-egy világhoz ütközöm

S az eszmélet halott."
(Károlyi Amy fordítása)

Metaforákon keresztül ismerjük a depressziót.

Emily Dickinson versben tudta megfogalmazni,

Goya a képeiben.

A művészet célja félig az,

hogy leírjon ilyen képszerű állapotokat.

Mindig erősnek éreztem magam,

olyannak, aki képes volna túlélni

még a koncentrációs tábort is.

1991-ben sorozatos veszteségek értek.

Meghalt édesanyám,

véget ért a kapcsolatom,

visszaköltöztem az USA-ba

pár év kinntartózkodás után,

és mindezt egyben átvészeltem.

De három évvel később, 1994-ben,

hirtelen semmi nem érdekelt.

Semmit nem akartam csinálni,

amivel azelőtt foglalkoztam.

Nem értettem az okát.

A depresszió ellentéte

nem a boldogság, hanem az életkedv,

és ez az életkedv

látszott kiszivárogni belőlem abban a pillanatban.

Minden annyira

nehéznek tűnt.

Hazamentem,

láttam az üzenetrögzítőn villogni a jelzőt,

de ahelyett, hogy örömmel vártam volna
a barátaim üzeneteit,

azt gondoltam,

"Mennyi mindenkit vissza kell majd hívnom."

Vagy például ebédelni akartam,

de visszatartott, hogy előtte
ki kell vennem az ételt a hűtőből,

kitenni egy tálra,

felvágni, megrágni, lenyelni:

az egész egy rettenetes kálváriának tűnt.

Az egyik dolog, amire sokszor nem térnek ki

a depresszióval kapcsolatos értekezések,

az az, hogy tudatában vagy,
mennyire nevetséges.

Tudod, hogy röhej, amikor megtapasztalod.

Tudod, hogy a legtöbben

képesek meghallgatni az üzeneteiket, megebédelni,

összeszedni magukat, lezuhanyozni,

kilépni az ajtón,

és az egész nem egy nagy dolog.

Mégis a markában vagy,

és nem tudod, hogy lehet kitörni belőle.

Egyre kevesebb dolgot csináltam,

gondolkoztam,

éreztem.

Egyfajta nihilben voltam.

Majd jött a szorongás.

Ha azt mondják nekem,

egy hónapig depressziós leszel,

azt mondom, ha tudom, hogy csak
egy hónapig tart, átvészelem valahogy.

De ha azt mondják,

szorongani fogsz egy hónapig,

inkább felvágom az ereimet,
minthogy belemenjek.

Az az érzésem volt végig,

mint amikor sétálsz

és elcsúszol vagy megbotlasz:

a talaj száguld feléd,

de pár másodperc helyett

ez hat hónapig tartott.

Olyan érzés, mint a folyamatos rettegés,

de azt sem tudod, mitől félsz.

Ez volt az a pont, amikor úgy gondoltam,

hogy túl fájdalmas már élni,

és az öngyilkosság csak azért nem járható út,

mert azzal másokat is megbántanék.

Végül egy nap úgy ébredtem,

mintha agyvérzést kaptam volna.

Mozdulatlanul feküdtem az ágyon,

néztem a telefont, és azt gondoltam,

bajban vagyok, segítséget kéne hívjak.

De nem tudtam kinyújtani a kezem,

hogy felvegyem a kagylót és tárcsázzak.

Órák hosszat feküdtem és bámultam,

míg végül magától megcsörrent.

Valahogy fel tudtam venni.

Az apám volt.

Mondtam neki, hogy komoly bajban vagyok,

valamit tennünk kell.

Másnap belevágtam a gyógyszeres kezelésbe

és a terápiába.

Elkezdtem töprengeni

azon a rettenetes kérdésen:

hogy ha én nem az a kemény fickó vagyok,

aki túlélné még a koncentrációs tábort is,

akkor ki vagyok?

Ha gyógyszert kell szednem,

akkor az a gyógyszer segít,
hogy önmagam legyek,

vagy átalakít valaki mássá?

Mit szólok ahhoz,

ha ettől más ember leszek?

Két előnnyel kezdtem a harcot.

Az egyik a tudat, hogy tárgyilagosan nézve

jó életem volt,

és ha meg tudnék gyógyulni,

akkor vár valami az alagút másik végén,

amiért érdemes élni.

A másik pedig, hogy elérhető volt
számomra a jó kezelés.

Ennek ellenére javulást mutattam,
majd visszaestem,

megint jobban lettem, megint visszaestem,

megint jobban, megint rosszabbul,

míg végül megértettem,

hogy gyógyszereznem kell magam
és terápiára járnom

életem végéig.

Gondolkodtam, hogy ez most kémiai probléma,

vagy pszichológiai?

Gyógyszeres kezelést igényel,
vagy filozófiait?

Nem tudtam rájönni, hogy melyik volt.

Végül arra jutottam,

hogy még egyik területen sem vagyunk
azon a szinten,

hogy ezt teljesen megértsük.

Mind a gyógyszeres, mind a pszichológiai

gyógymódnak szerepe van.

Arra is rájöttem, hogy a depresszió

annyira mélyen belénk ivódott,

hogy nem lehet elválasztani

a jellemünktől, személyiségünktől.

Azt kell mondjam, a depresszió kezelési módszerei

kritikán aluliak.

Nem túl hatékonyak.

Borzasztó drágák.

Számtalan mellékhatással járnak.

Egyszerűen szörnyűek.

De annyira hálás vagyok, hogy most élhetek

és nem 50 évvel ezelőtt,

amikor szinte semmit sem lehetett volna

tenni.

Remélem, hogy ha 50 év múlva

az emberek az én kezelésemről olvasnak,

szörnyülködni fognak azon, hogyan bírt ki bárki

ilyen primitív eljárásokat.

A depresszió hiba a szeretetben.

Ha házas vagy és azt gondolod,

ha meghal a feleséged, majd keresel mást,

akkor az nyilván nem szeretet.

Nincs szeretet

a veszteség esélye nélkül,

és a kétségbeesés kísértete

lehet az intimitás motorja.

Általában a következő három dolgot
összekeverik az emberek:

a depressziót, a gyászt, és a bánatot.

A gyász kifejezetten egy reakció.

Ha elveszítesz valakit és boldogtalan vagy,

majd hat hónap múlva még mindig

nagyon szomorú vagy,
de kicsit jobban érzed magad,

az valószínűleg gyász,

és várhatóan megoldódik magától

valamilyen szinten.

Ha katasztrofális veszteség ér,

borzasztóan érzed magad,

és hat hónap múlva alig funkcionálsz,

akkor lehet, hogy depresszióról van szó,

amit a tragikus esemény váltott ki.

Az előzmények sokat elárulnak.

Sokan azt hiszik,
hogy a depresszió csak szomorúság.

Sokkal, sokkal több fájdalom,

sokkal több gyász,

sokkal kevesebb indokkal.

Amikor próbáltam megérteni a depressziót

és beszélgettem olyan emberekkel, akik átélték,

azt láttam, hogy voltak,

akik úgy tűnt

nagyjából enyhe depresszióban szenvedtek,

de az mégis teljesen lebénította őket.

Illetve voltak,

akik az elmesélés alapján

kifejezetten súlyosan depressziósak voltak,

mégis az adódó alkalommal
normális életet tudtak élni

két mélypont között.

Kíváncsi voltam, mi az,

ami miatt az emberek egy része

ellenállóbb, mint a többi.

Min múlik,

hogy túléli-e az ember?

Folyamatosan beszélgettem

depressziós emberekkel.

Egyikük úgy írta le

a depressziót,

mint a lassú halált.

Jó volt, hogy ezt rögtön az elején hallottam,

mert emlékeztetett,

hogy a lassú halál

valóban halottsághoz vezethet,

ami már tényleg nem játék.

Az egyik legelterjedtebb betegségről van szó,

naponta halnak meg miatta.

Az egyik ember, akivel beszéltem erről,

miközben próbáltam megérteni az egészet,

egy jóbarát volt,

akit évek óta ismertem.

Komoly mentális problémákon

ment keresztül a főiskola elején,

majd rettenetes depresszióba zuhant.

Bipoláris volt,

vagyis mániás depressziós,
ahogy akkoriban ez ismert volt.

Sokáig egészen jól volt,

évekig lítiumot szedett,

de végül,

amikor abbahagyta,

hogy lássák, hogyan bírná nélküle,

ismét pszichózisa lett,

és a legszörnyűbb depresszióba süllyedt vissza,

amit valaha láttam.

Csak ült a szülei lakásában,

többnyire lefagyva, mozdulatlanul,

napról napra vegetálva.

Amikor évekkel később erről az esetről kérdeztem

-- Maggie Robbins költőről
és pszichoterapeutáról van szó --

amikor erről kérdeztem, azt mesélte,

hogy folyamatosan Bob Dylan dalokat
énekelt magában,

hogy lefoglalja az elméjét.

Az éneken keresztül próbált
megszabadulni az olyan gondolatoktól,

mint "Semmit sem érsz. Senki sem vagy.

Meg sem érdemled az életet."

Ezen a ponton kezdtett el komolyan foglalkozni

az öngyilkosság gondolatával.

Amikor depressziós vagy,

nem azt gondolod, hogy egy szürke szemüvegen

keresztül látod a világot,

aminek rossz hangulat lehet a gyökere.

Hanem azt, hogy egy fátyol hullott le a szemed előtt,

a boldogság fátyla,

és most látsz csak igazán tisztán.

Szinte könnyebb a skizofréniásokon segíteni,

akik úgy érzik, valami idegen dolog szállta meg őket,

amit ki lehet űzni,

mint a depressziósokon,

akik azt hisszük, a valóságot látjuk.

De az igazság hazudik.

Teljesen megszállt ez a gondolat:

"Az igazság hazudik."

Depressziós emberekkel való
beszélgetéseim során rájöttem,

mennyi hamis képzettel áltatják magukat.

Azt mondják "Senki sem szeret engem."

Hiába mondod, hogy "Én is szeretlek.

A feleséged is, az édesanyád is."

Kapásból rá lehet ezt vágni

a legtöbb ember esetében.

De ők arról is meg vannak győződve,

hogy mindegy, mit csinálunk,

végül úgyis mind meghalunk.

Vagy azt mondják, úgysem lehetséges

két ember között a valós kapcsolat.

Mindenki a saját testének börtönében él.

Erre pedig az a helyes válasz, hogy:

"Ez igaz,

de most inkább azt kéne kitaláljuk,

hogy mit eszünk reggelire."

(Nevetés)

Legtöbbször

nem betegséget, hanem rálátást próbálnak kifejezni,

s ha belegondolunk, egész érdekes,

hogy mindannyiunkat foglalkoztatnak
az élet nagy kérdései,

de nem annyira billentenek ki mindenkit.

Volt egy kedvenc tanulmányom,

ahol egy depressziós

és egy egészséges csoportnak

videojátékoznia kellett egy órán keresztül.

Egy óra után

megkérdezték őket, mit gondolnak,

hány szörnyet öltek meg.

A depressziós csoport nagyjából pontosan eltalálta,

legfeljebb 10%-os eltéréssel.

Ám a nem depressziósok

15-20-szor annyi legyőzöttet tippeltek,

mint amennyit -- (Nevetés)

-- amennyit valójában leterítettek.

Amikor elhatároztam, hogy a depresszióról fogok írni,
sokan azt mondták,

biztos nagyon nehéz

bevallani ezt a nyilvánosság előtt.

Azt kérdezték, máshogy beszélnek-e
velem az emberek.

Igen, máshogy beszélnek velem.

Olyan szempontból máshogy,

hogy megosztják velem a tapasztalataikat,

vagy a testvérük,

barátjuk tapasztalatait.

Megváltoztak a dolgok, mert most már tudom,

hogy a depresszió egy olyan családi titok,

ami mindenhol előfordul.

Pár éve egy háromnapos konferencián voltam,

és az első napon

az egyik résztvevő félrehívott, és azt mondta,

"Depressziós vagyok,

kicsit szégyellem,

de szedem ezt és ezt a gyógyszert,

és kíváncsi voltam, mit gondol erről?"

Így hát megpróbáltam a lehető legjobb
tanáccsal ellátni.

Majd hozzátette, "Tudja,

a férjem sosem értené meg.

Az a típus, akinek ez az egész értelmetlennek tűnne.

Ezért szeretném, ha ez köztünk maradna."

"Természetesen", válaszoltam.

A konferencia harmadik napján pedig

a férje hívott félre azzal,

hogy "A feleségem nem tartana sokra,

hogyha tudna erről,

de egy ideje depressziós vagyok,

szedem ezt és ezt a gyógyszert,

mit gondol erről?"

Próbálták ugyanazt a gyógyszert

eldugdosni két különböző helyen

ugyanabban a hálószobában!

Azt válaszoltam, hogy talán

a házasságban való kommunikáció

lehet az oka némely problémájuknak.

(Nevetés)

De azért szívenütött

látni azt a hatalmas terhet,

amit a kölcsönös titkolózás jelentett.

A depresszió nagyon fárasztó.

Rengeteg időt, energiát felemészt,

és a körülötte levő csend

csak tovább ront rajta.

Elgondolkodtam azon,

mitől lesznek jobban az emberek.

Eleinte elég konzervatív voltam
a gyógymódokat illetően.

Azt hittem, van pár megoldás,
ami segíthet,

nyilvánvaló, hogy melyikek --

a gyógyszeres kezelés,

a pszichoterápiák,

az elektrosokk terápia,

de minden más humbug.

De aztán rájöttem valamire.

Ha agydaganatod van,

és fejenállsz

minden reggel 20 percig,
amitől jobban érzed magad,

akkor lehet, hogy jól érzed magad,

de az agydaganat megmarad,

és ugyanúgy belehalsz.

De ha depressziód van,

és napi 20 perc fejenállástól

jobban érzed magad, akkor nyert ügyed van,

mert a depresszió olyan betegség,
amitől rosszul érzed magad,

tehát ha jobban vagy,

akkor gyakorlatilag meggyógyultál.

Ezért kicsit kitágítottam a látókörömet

az alternatív gyógymódok tekintetében.

Sok levelet kapok, több százat,

amiben mások leírják, mi vált be nekik.

Valaki ma

a meditációról kérdezett.

Az egyik kedvenc levelem

egy hölgytől jött,

aki leírta, hogy próbálta már a terápiát,

a gyógyszeres kezelést, szinte mindent,

és végül megtalálta a megoldást, és remélte,
hogy megosztom a világgal:

kötött apróságok készítése.

(Nevetés)

Párat nekem is küldött. (Nevetés)

De most nincsenek rajtam.

Visszaírtam, hogy érdemes volna
a kényszeres betegségeket is

kikeresnie az orvosi szótárból.

Ám amikor alternatív gyógymódokat vizsgáltam,

rálátást nyertem egyéb módszerekre is.

Szenegálban egy törzsi ördögűzésen voltam,

ahol nem sajnálták a kosvért,

de ezt itt most nem részletezném.

Pár évvel később Ruandában

egy másik projekten dolgoztam.

Épp a tapasztalataimat meséltem valakinek,

s ő azt válaszolta: "Tudod,

az Nyugat-Afrika, mi meg itt keleten vagyunk

bizonyos szempontból különböznek a szertartásaink,

de van pár rituálénk, amik hasonlítanak

arra, amit elmeséltél."

"Ó.." döbbentem meg, mire ő folytatta: "Igen,

de a legtöbb problémánk a nyugati segítőkkel volt,

főleg azokkal, akik közvetlenül
a népirtás után érkeztek."

"Miféle problémáitok voltak?"

"Hát,

furcsa dolgot csináltak.

Nem vitték ki az embereket a napfényre,

hogy javítsák a hangulatukat.

Nem doboltak vagy zenéltek,
hogy felpezsdítsék az emberek vérét.

Nem vonták be az egész közösséget.

Nem hagyták megnyilvánulni a depressziót,

mint egy gyorsan terjedő betegséget.

Ehelyett bevitték az embereket

egyesével egy sötét kis szobába,

és egy óráig faggatták őket

arról, hogy milyen borzalmak történtek velük."

(Nevetés) (Taps)

"Meg kellett kérjük őket,
hogy hagyják el az országot."

(Nevetés)

Az alternatív gyógymódokkal kapcsolatban

meg kell említsem Frank Russakoffot.

Frank szenvedte el a legrosszabb depressziót,

amit férfinál valaha láttam.

Folyamatosan levert volt.

Amikor találkoztunk,

havonta járt elektrosokk terápiára.

Utána egy hétig kába volt,

majd egy hétig jobban érezte magát.

A rákövetkező héten pedig ismét visszaesett.

Aztán jött megint az elektrosokk.

Amikor találkoztunk, azt mondta,

elviselhetetlenek így a hetek.

Nem tudja folytatni,

és már ki is találta, hogy fog véget vetni az életének,

ha nem javul az állapota.

"De", tette hozzá, "hallottam egy eljárásól

a massachusetts-i kórházban,

a cingulotómiáról, ami egy agyműtét,

és azt hiszem, rászánom magam."

Emlékszem, mennyire meglepett engem,

hogy valakiben,

akinek láthatóan ennyi rossz tapasztalata volt

számtalan kezeléssel,

még mindig volt elég optimizmus ahhoz,

hogy mást is kipróbáljon.

Átesett a műtéten,

ami nagyon jól sikerült.

A barátom lett.

Van egy csodálatos felesége és két szép gyermeke.

A műtét utáni karácsonyon

írt nekem:

"Az apám két ajándékot küldött nekem idén.

Egy automata CD kiadó polcot a TV shopból,

amire nem igazán volt szükségem,

de tudtam, miért adja:

hogy megünnepelje, hogy önállóan élek

és van munkám, amit úgy tűnik, szeretek.

A másik ajándék

egy fénykép volt a nagyiról,

aki öngyilkos lett.

Ahogy kicsomagoltam, elsírtam magam.

Édesanyám odajött és megkérdezte,

"Amiatt sírsz, mert sosem ismerted?"

De én azt válaszoltam,
hogy "Ugyanaz volt a baja, mint nekem.

Most is sírok, amint ezt írom.

Nem azért, mert szomorú vagyok,
hanem mert belegondolok,

hogy én is így végezhettem volna,

de a szüleim támogattak,

az orvosok is,

és átestem a műtéten.

Élek és hálás vagyok.

A legjobb pillanatban élünk,

még ha néha nem is úgy tűnik."

Megdöbbentett, hogy a depressziót

széles körben modern,

nyugati, középosztálybeli betegségnek tekintik.

Érdekelt, hogy hogyan működik ez

másmilyen élethelyzetben.

Legjobban az foglalkoztatott,

hogy milyen a depresszió
a hátrányos helyzetűek körében.

Elkezdtem kutatni,

hogy mit tesznek azokért a szegényekért,
akik depresszióban szenvednek.

Kiderült, hogy a legtöbb szegény embert

egyáltalán nem kezelik depresszióval.

A depressziót genetikus probléma okozza,

ami feltehetően egyenletesen oszlik el
a populáción belül,

illetve kiváltó tényezők,

amik sokkal súlyosabbak lehetnek

a szegény lakosság körében.

Mégis az derült ki,

hogy ha szuper életed van,
de nyomorultul érzed magad,

azt gondolod, "Miért érzek így?

Biztos depressziós vagyok."

Utánajársz és próbálsz kezelést keresni.

De ha szörnyű életed van,

és nyomorultul érzed magad,

az életérzésed szinkronban van a körülményekkel,

és nem jut eszedbe az,

hogy esetleg gyógyítható lehet ez az állapot.

Ebben az országban már járvány

a depresszió a szegények között,

és nincs kimutatva, nincs kezelve,

nem foglalkoznak vele,

ami hatalmas tragédia.

Találkoztam egy kutatóval,

aki felmérést végzett

D.C. szegénynegyedében.

Olyan nőkkel foglalkozott, akik egyéb
egészségügyi problémával fordultak hozzá,

de kimutatható volt náluk a depresszió,

és hat hónapos kísérletet végzett.

Az egyikük, Lolly, bejött,

és a következőről számolt be.

Egyébként családanya volt,

hét gyerekkel. Azt mondta,

"Volt egy állásom, de feladtam,

mert ki sem tudtam menni a házból.

Nincs miről beszélnem a gyerekeimmel.

Reggel alig várom, hogy elinduljanak otthonról,

visszamászok az ágyba, fejemre húzom a paplant,

és a délután 3 óra, mire hazaérnek,

villámgyorsan eljön.

Folyamatosan Tylenolt szedek,

bármit, amitől még többet alhatok.

A férjem lehülyéz, rondának tart.

Bárcsak véget tudnék vetni a fájdalomnak."

Őt is bevonták a kísérletbe,

és amikor hat hónap múlva megkérdeztük,

már gyermekgondozóként dolgozott

a tengerészetnél, elhagyta agresszív férjét,

és azt mondta,

"A gyerekeim sokkal boldogabbak most.

Külön szobájuk van

a fiúknak és a lányoknak,

de este mind odajönnek hozzám,

együtt csináljuk a házit meg minden.

Egyikük lelkész akar lenni,

a másikuk tűzoltó,

az egyik kislány pedig jogász.

Nem sírnak már annyit,

és nem is verekednek annyit, mint régen.

Ennyi kell csak, a gyerekeim.

Minden változik,

ahogy öltözöm, ahogy érzek, ahogy viselkedek.

Végre félelem nélkül tudok az utcára menni,

és nem hiszem, hogy a rossz érzések visszajönnek.

Dr. Mirandának köszönhetem,

hogy nem otthon vagyok, a takaró alatt gubbasztva,

és hogy egyáltalán élek.

Kértem az Urat, hogy küldjön egy angyalt hozzám,

és ő meghallgatott."

Nagyon megérintettek ezek a beszámolók,

és elhatároztam, hogy írok róluk

nem csak a könyvben, amin épp dolgoztam,

hanem egy cikkben is.

A New York Times bízott meg azzal,

hogy írjak a depresszióról
a hátrányos helyzetűek körében.

Benyújtottam az irományomat,

és a szerkesztő azzal jött,

hogy ezt nem tudják kinyomtatni.

"Miért nem?" kérdeztem.

Mire ő: "Túl légből kapott.

Ezek az emberek a társadalom legalján vannak,

és pár hónap kezelés után

már a Morgan Stanley igazgatói is lehetnének?

Nem elég hihető.

Soha nem hallottam még ehhez foghatót."

Erre azt feleltem, "Az a tény, hogy még
sosem hallottál ilyesmiről,

igazolja, hogy mekkora hírértéke van!"

(Nevetés) (Taps)

"Ez pedig egy hírmagazin, nemde?"

Így hát némi tárgyalás után

végül belementek.

De azt hiszem, amire ők utaltak,

az fura módon egyfajta

idegenkedés, amit az emberek még mindig éreznek

a kezelésekkel kapcsolatban.

Mintha azzal, hogy odamegyünk

és gyógymódot ajánlunk a szegényeknek is,

fejére állnának a dolgok

és megváltoztatnánk őket.

Van egyfajta hamis erkölcsi gát,

ami úgy látszik körbevesz minket,

miszerint a depresszió kezelése

gyógyszerrel vagy máshogy, mesterséges dolog,

természetellenes.

Szerintem ez borzasztó nagy tévedés.

A természet rendje szerint kihullanának a fogaink,

de nem látom, hogy bárki
a fogkrém ellen kampányolna,

legalábbis az én köreimben.

Vagy azt kérdezik, hogy a depresszió

nem olyasvalami-e, amit meg kell tapasztaljunk?

Nem az evolúció eredménye?

Nem a személyiségünk része?

Erre azt válaszolnám, hogy a hangulat alkalmazkodó.

Tudunk szomorúságot, félelmet,

örömöt, gyönyört,

és mindenféle hangulatot érezni,

ami hihetetlen kincs.

A súlyos depresszió tulajdonképpen az,

amikor ez a rendszer felborul.

Rugalmatlan.

Sokan jönnek és mondják,

"Csak egy évet bírjak még ki,

aztán valahogy túl leszek rajta."

Én erre mindig azt mondom,
hogy lehet, hogy átvészeled,

de soha többet nem leszel 37.

Az élet rövid, és egy egész évről van szó,

amiről itt lemondanál.

Gondold át.

Az angol nyelv furcsa szegénysége,

és talán más nyelveké is,

hogy ugyanazzal a szóval, a depresszióval

írjuk le, mit érez egy kisgyerek,

ha esik az eső a születésnapján,

és ugyanazzal a szóval írjuk le,
min megy keresztül valaki

egy perccel azelőtt, hogy véget vetne az életének.

Azt is kérdezik, folytatása-e ez
a normális szomorúságnak?

Egy bizonyos értelemben igen.

Van egy bizonyos folyamatosság,

hasonlóképpen ahhoz,

mint amikor van egy vaskerítésed

ami elkezd rozsdásodni,

kicsit lesmirglized és lefested,

és amikor a 100 éves házadat

szétmarja a rozsda,
és semmi más nem marad belőle,

csak vörös törmelék.

Ez a rakás rozsda,

egy marék por,

ezt itt a probléma lényege.

Azt is szokták kérdezni,

hogy most, hogy szedem a bogyókat,
boldog vagyok-e?

Nem.

De nem vagyok szomorú amiatt,
hogy ebédelnem kell,

nem keseredek el az üzenetrögzítő láttán,

nem vagyok levert attól, hogy zuhanyoznom kell.

Igazából többet érzek,

mert a szomorúság nem jár nihilizmussal.

Elkeserítenek a szakmai csalódások,

a tönkrement kapcsolatok,

a globális felmelegedés.

Ezek miatt vagyok szomorú most már.

No és mi a végső következtetés?

Hogyan tudtak mások

még súlyosabb depresszióval jobb életet élni?

Mi az ellenálló képesség nyitja?

Idővel arra jutottam,

hogy akik letagadják a tapasztalataikat,

akik azt mondják, "Régen depressziós voltam,

de nem akarok többet erre gondolni,

nem foglalkozom vele,

inkább haladok az életemmel." --

pont ők azok,

akiket legjobban megbénít az állapotuk.

Ha nem foglalkozunk a depresszióval,
azzal csak erősítjük.

Ha menekülsz előle, csak rosszabb lesz.

Azok mutatnak javulást,

akik elfogadják a tényt,

hogy ez a betegség sújtja őket.

Akik felvállalják a depressziót,

azok megerősödnek.

Frank Russakoff mondta egyszer,

ha újra kéne csinálnia,

valószínűleg máshogy csinálná,

de furcsa módon hálás azért,

amin keresztülment.

Örült, hogy negyvenszer megfordult a kórházban.

Sokat tanult ott a szeretetről,

és a szüleivel, orvosokkal való kapcsolata

rengeteget jelent a számára.

Maggie Robbins pedig

egy AIDS klinikán volt önkéntes,

és csak beszélt és beszélt,

de akikkel foglalkozott,

nem nagyon reagáltak, így hát

barátságtalannak és gorombának tartotta őket.

Aztán rájött,

hogy sosem fognak túljutni

a pár percnyi általános udvariasságokon.

Egyszerűen ez egy olyan helyzet volt,

ahol nem ő volt AIDS-es, nem ő haldokolt,

de el kellett fogadnia,

hogy a többiek igen.

A szükségleteink a legnagyobb vagyonunk.

Maggie végül megtanulta, hogyan adhatja azt,

amire neki is szüksége van.

Ha tisztában vagy a depresszióval,

az még nem előzi meg a visszaesést,

de segíthet abban, hogy a visszaesés lehetősége

majd maga a mélypont elviselhetőbb legyen.

Nem arról van szó,

hogy mögöttes tartalmat keressünk,

és értékes tapasztalatot lássunk meg a depresszióban,

hanem arról, hogy megtaláljuk ezt a jelentést

a következő buktatónál, és úgy gondolkodjunk,

hogy pokol lesz,

de tanulni fogok belőle valamit.

A depressziótól megtanultam,

milyen hatalmas lehet az érzelem,

mennyire elárnyékolhatja a valóságot,

és ez a tapasztalat

segített a pozitív érzéseket is

intenzívebben és jobban átélni.

A depresszió ellentéte nem a boldogság,

hanem az életkedv,

és mostanában életteli vagyok

még a szomorú napokon is.

Éreztem a temetést a fejemben,

és a kolosszus mellett ültem

a világ végén.

Felfedeztem

valamit magamban,

amit léleknek hívnék,

amiről sosem tudtam addig
a 20 évvel ezelőtti pillanatig,

amikor hirtelen pokol lett az életem.

Az hiszem, bár utáltam levertnek lenni,

és nem szeretnék még egyszer az lenni,

mégis megtaláltam a módját, hogy értékeljem.

Örülök neki, mert rákényszerített,

hogy keressem és ragadjam meg az örömöt.

Szeretem, mert minden nap elhatározom,

néha vakmerően,

néha a pillanatnyi állapot ellenére,

hogy ragaszkodni fogok az élni akaráshoz.

Azt hiszem, hogy ez egy különleges kiváltság.

Köszönöm.

(Taps)