Kultúránk hazugsága a fontossági sorrendről – különbül élni

Társadalmunk válságban van – mondja David Brooks újságíró és író, az elszigetelődés és elszakadás mély csapdájában vagyunk. Hogy lehet kijutni belőle? Brooks átutazta Amerikát és találkozott kivételes emberekkel, akiket takácsoknak nevez. Kulturális forradalomról szóló eszméjét fejti ki, mely lehetővé teszi számunkra, hogy jelentősebb, tartalmasabb és örömtelibb életet éljünk.

Mindannyiunk életében
vannak rossz időszakok.

Nekem 2013-ban volt egy.

Véget ért a házasságom,

és megalázva éreztem magam,
hogy kudarcot vallottam.

Gyerekeim egyetemre mentek,
vagy már elköltözőben voltak.

Konzervatív családban nőttem fel,

de konzervativizmus mára megváltozott,

ezért több barátom is elmaradt tőlem.

Egyedül maradtam, magányosan
éltem otthonomban,

és csak dolgoztam.

Ha a konyhaeszközös fiókba
bepillantott volna valaki,

csak öntapadós cetliket
talált volna benne.

Ha a konyhaszekrényt nyitották volna ki,

a tányérok helyén borítékok voltak.

Voltak munkakapcsolataim,
hétköznapi partnereim,

de nem voltak hétvégi barátaim.

Ezért a hétvégéim hosszúak
és fájdalmasan csendesek voltak.

Magányos voltam.

A magány bennem váratlanul átcsapott
félelemérzetbe, gyomorégést okozott.

Kótyagos voltam tőle,

rossz döntéseket hoztam, szétfolytam,
semmi határozottság sem volt bennem.

Fájdalmas volt ráébredni,

hogy a lakásomban érzett üresség

csak a bennem levő űr
visszatükrözése volt.

Beleestem kultúránk hazugságcsapdájába.

Az első hazugság, hogy a sikeres
szakmai pályafutás elégséges.

Karrierem sikeresen alakult,

és rájöttem, hogy segít túltenni magam

a félresikeredett életem
miatt érzett szégyenen,

de nem töltött fel jóérzéssel.

A másik hazugság,
hogy boldog lehetek attól,

ha még egy győzelmet aratok:

leadok pár kilót, vagy többet jógázom.

Ettől boldogabb leszek.

Ezen kívül van az önelégültség téveszméje.

De halálos ágyán bárki megvallja,

hogy a komoly kapcsolatok

és az önteltség feladása tesz boldoggá.

A harmadik hazugság a meritokrácia,

miszerint érdemeink
döntik el, kik vagyunk.

A meritokratikus hiedelem, hogy méltóságot

azzal vívhatunk ki, ha rangos
márkákkal dolgozunk.

A meritokrácia érzése
a feltételes szeretet,

a "kiérdemelhető" szeretet.

A meritokrácia antropológiája szerint
nem megtisztuló lelkek vagyunk,

hanem tökéletesíthető készségek sokasága.

A meritokrácia gyengéje,

hogy szerinte, aki többet ért el
az életben, mint társai,

az többet ér náluk.

A bűnt bűnnel mérik.

Az én bűnöm a mulasztás volt.

Nem mozdultam ki,
nem kerestem fel barátaimat,

kifogásokat kerestem,
kerültem a konfliktusokat.

Érdekes, hogy ettől gödörbe kerültem,

az elszigetelődés csapdájába.

Sokan tették ezt rajtam kívül.

Ez valahol a karrierem titka is,

hogy tetteim nem egyediek,

másokkal is megtörténnek.

Nagyon hétköznapi, de az átlagosnál
jobb beszédkészségű személy vagyok.

(Nevetés)

Szóval elszigetelődtem.

Ezzel egyidőben nagyon
sokan elszigetelődtek,

elkülönülten és egymástól
elszakadva éltünk.

A 45 év fölötti amerikai lakosság
35%-a rendszeresen magányos.

Az amerikaiak csak 8%-a mondta azt,

hogy komolyan beszélget a szomszédaival.

Az amerikaiak csak 32%-a
bízik a szomszédaiban,

míg a millenniumi nemzedéknek csak 18%-a.

Rohamosan nő a politikailag
el nem kötelezettek aránya.

Legtöbbet a semmilyen valláshoz
nem tartozók köre bővült.

Nő a depresszióval, lelki gondokkal
küszködők aránya.

Az öngyilkosok aránya
30%-kal nőtt 1999 óta.

Az öngyilkos kamaszok aránya

70%-kal nőtt az elmúlt években.

Évente 45 000 amerikai veti el életét.

72 000 hal meg drogfüggőségtől.

A várható élettartam
nem nő, hanem csökken.

Azért repültem ide, hogy elmondjam:

gazdasági válság van,
környezetei válság van,

és politikai válság van.

Ezen kívül társadalmi
és kapcsolati válság is van.

Mélyponton vagyunk.

Egymástól elszakadva élünk,

Washingtonból mindegyre
ránk zúdul a hazugság.

Mélypontos vagyunk.

Így töltöttem az utóbbi öt évet,

de hogyan lehet kijönni a gödörből?

A görögök azt mondták:
"A tudásért meg kell szenvedni."

Ebből a sötét korszakomból
ráeszméltem pár dologra.

Először is: a szabadság megtévesztő.

A gazdasági szabadság rendben van,
a politikai szabadság nagyszerű,

a szociális szabadság megtévesztő.

A gyökértelen ember csak sodródik.

A gyökértelenek senkinek sem jutnak
eszébe, mert sehová sem tartoznak.

A szabadság nem úszni hívogató óceán,

hanem folyam, amelyen át szeretnénk jutni,

hogy valahova tartozzunk,
és gyökeret verjünk.

Másik tanulságom,

mikor nehéz életszakaszban vagyunk,

akkor vagy beleroppanunk,

vagy megnyílunk.

Mindannyian ismerünk
olyant, aki beleroppant.

Fájdalom vagy gyász érte őket, lefogytak,

dühösek voltak, haragudtak,
majd kiborultak.

Azt mondják:

"A fel nem dolgozott
fájdalom továbbgyűrűzik."

Mások megnyílnak a fájdalomtól.

A szenvedés ereje törést okoz az életben.

Megrendíti hitünk önmagunkban.

Paul Tillich teológus szerint

a szenvedés áttöri azt,

amit lelkünk alapjának gondoltunk,

és felfedi az alatta levő réteget,

majd még mélyebbre ás,
újabb rétegeket fed fel.

Sosem sejtett mélységekig jutunk el,

és csak a lelki és kapcsolati energia
képes ezeket feltölteni.

Mikor gödörben vagyunk,
akkor feladjuk egónkat,

érzéseinkre hallgatunk,

a vágyunk irányít.

Ragaszkodásra és szeretetre
áhítozunk másvalaki iránt,

ahogy Louis de Bernières megírta

Corelli kapitány mandolinja
című könyvében.

A könyvben egy öreg beszélget a lányával

az elhunyt feleségéhez
fűződő kapcsolatáról,

és azt mondja:

"Amikor ellobban a szerelem,
akkor a szeretet marad.

Ez művészet és jószerencse dolga.

Nekünk anyáddal sikerült.

Gyökereink a felszín alatt
egymásfele nőttek,

és amikor minden szép virág
lehullt az ágakról,

akkor rájöttünk, hogy egy fa
vagyunk és nem kettő."

Erre vágyik a szív.

Másodjára felfedezzük a lelkünket.

Nem kérem, hogy higgyenek
vagy ne higgyenek istenben,

azt viszont igen, hogy higgyék el:

van forma, méret, szín
vagy súly nélküli részük,

mely örök méltóságot és értéket nyújt.

A gazdagoknak és sikereseknek
sincs több ebből,

mint a kevésbé sikereseknek.

A rabszolgaság azért rossz, mert az
a másik ember lelkének a megsemmisítése.

Az erőszak nemcsak egy csomó fizikai
molekula elleni támadás,

hanem a másik ember
lelke elleni merénylet is.

A lélek igazságot óhajt.

A szív a másikkal egyesülni vágyik,
a lélek igazságot óhajt.

Ez vezetett a harmadik felismerésemhez,
melyet Einsteintől kölcsönöztem:

"Egyetlenegy probléma sem oldható meg
azon a tudatossági szinten,

amelyen az keletkezett.

Meg kell haladni azt
a tudatossági szintet."

Mit tegyünk?

Először is, vessük bele magunkat

a barátainkkal való, eddigieknél
komolyabb beszélgetésekbe.

Második teendőnk,

hogy menjünk ki egyedül a vadonba.

Olyan helyre menjünk,
ahol nincs kinek bizonyítani,

az ego nem tehet mást, mint feladja,

és akkor szerethetők leszünk.

Barátnőm a lánya születésekor döbbent rá,

hogy sokkal jobban szereti,
mint azt az evolúció elvárhatná.

(Nevetés)

Mindig tetszett ez a gondolat.

(Taps)

Mert a belső békénkről szól,

az egymás iránti
felfoghatatlan gondoskodásról.

Mikor elérjük azt a pontot,
akkor készem állunk a szabadulásra.

Nehéz a gödörből kijönni,

mikor a mélyben vagyunk.

Segítségre van szükségünk.

Velem így történt.

Szerencsére meghívott
Kathy és David magához.

Azt történt,

hogy Santi nevű washingtoni
iskolás fiuk barátja

szálláshelyet keresett magának,

mert az édesanyja megbetegedett.

A barátja barátjának is voltak barátai.

Ezért aztán hat éve,
mikor átmentem hozzájuk,

25-en ülték körül a konyhaasztalt,

és egész sokan aludtak az alagsorban.

Bemutatkoztam a közelemben lévő gyereknek.

"Nem szoktunk kezet fogni, – mondta –

csak megöleljük egymást."

Nem vagyok ölelkezős típus,

de visszatérek oda minden csütörtök este,
ha a városban tartózkodom,

és megölelem azokat a gyerekeket.

Igénylik a meghittséget.

Bizonyos viselkedést igényelnek,
hogy megmutassuk magunkat.

Új életstílust tanítanak nekünk,

mely gyógyír minden
kulturális nyavalyánkra,

mert közvetlen, és a kapcsolatot
helyezi előtérbe,

valóságosan, nem csak formailag.

Az Aspen Intézet globális
társadalmat behálózó szövetére

úgy gondolunk, mint egy pókhálóra.

Ez a logónk.

Mindenhol találunk támogatókat.

Olyanokat, mint Asiaha Butler,

aki a chicagói Engelwoodban
nőtt fel, veszélyes környéken.

Azt fontolgatta, hogy elköltöznek
arról a veszélyes helyről,

de megpillantotta az utca
túloldalán játszadozó kislányokat,

akik üres téren, törött
üvegekkel játszottak.

Akkor a férjéhez fordult: "Nem költözünk.

Nem leszünk a következő
család, amely csak lelép innen."

Ráguglizott az "englewoodi önkéntes"-re,

és most a R.A.G.E.-et, a helyi nagy
társadalmi szervezetet vezeti.

A tagok kemény időszakon vannak túl.

Találkoztam Sarah-val Ohióból,
aki régészeti útjáról hazatérve tudta meg,

hogy férje megölte
két gyereküket és saját magát.

Most ingyenes gyógyszertárat működtet,
önkéntes a szervezetben,

nőknek segít megbirkózni
az erőszakkal, és tanít közben.

Elmondta: "Megedződtem,
mert nagy volt bennem a harag.

Meg kellett toroljam,
amit ellenem elkövetett a férjem,

ezért igyekszem jobbá tenni a világot.

Engem nem ölt meg.

A visszavágóm neki,

hogy bármi vezérelte, nálam nem jött be."

A "takácsok" nem egyedül tevékenykednek.

Kapcsolataik vannak,
és más az értékrendjük.

Erkölcsi elveik vannak.

Elhivatottak, stabilak.

Találkoztam egy fickóval
az ohiói Youngstownban,

aki a város terén táblát tartott:

"Védjük meg Youngstownt!"

Mindenáron kölcsönösségre építenek,

és fantasztikusak kapcsolatteremtésben.

Például Mary Gordon

az "Empátia Gyökerei" szervezetet vezeti.

Tevékenységük során összeszednek
egy csapat nyolcadikos gyereket,

hozzájuk egy anyát és egy csecsemőt.

A gyerekek ki kell találják,
mit szeretne a csecsemő,

hogy gyakorolják az empátiát.

Egyik osztályban volt egy nagyobb fiú,

a gyámügy visszatartotta,

mert megölték az édesanyját.

Ölbe szerette volna venni a csecsemőt.

Az anya ideges volt, mert a fiú
nagydarab és ijesztő volt.

De megengedte Darennek,
hogy megfogja a csecsemőt.

Ölben tartotta, és nagyon boldog volt.

Mikor visszaadta, akkor érdeklődni
kezdett az apaságról.

A végén azt kérdezte:

"Ha soha senki nem szeretett,
attól még lehetek jó apa?"

Tehát az Empátia Gyökerei szervezet tagjai

alászállnak a gödörbe,
és kimentik onnan az embereket.

Ezt szövögetik a takácsok.

Sokan szakmát váltanak.

Mások maradnak a szakmájuknál.

De biztos, hogy nyomás van rajtuk.

Olvastam róla.

E.O. Wilson Naturalista című
könyvében leírja a gyerekkorát.

Hétéves volt, mikor a szülei váltak.

Elküldték Észak-Floridába,
a Paradise partra.

Előtte soha nem járt az óceánnál.

Nem látott soha medúzát.

Azt írja: "Ijesztő képződmény volt.
Túltett minden elképzelésemen."

Egyszer ült a kikötőben,

és egy tüskés ráját látott
lebegni a lába alatt.

Abban a döbbent és csodálatos pillanatban
megszületett a természettudós benne.

Megfigyelte,

hogy a gyerekek

minden állatot kétszer nagyobbnak
látnak, mint a felnőttek.

Ez mindig lenyűgözött,

mert gyerekként erre
az elsöprő érzésre vágyunk,

hogy teljesen átadjuk magunkat valaminek,

és megtaláljuk az elhivatottságunkat.

Mikor a takácsok körül vagyunk,

ők is mindenkit kétszeresen
felnagyítva látnak.

Mélyebben látnak belénk.

Látják az örömöt.

Első felkapaszkodásunk alatt
karrierünkre koncentrálunk,

és boldogságra törekszünk.

Jó a boldogság, önmagunk kiteljesedése.

Ha győzünk,

ha előléptetnek,
ha megnyerjük a Super Bowlt,

boldogok vagyunk.

Nem önmagunk kiteljesedése,
hanem önmagunk feloldása az öröm.

Ilyenkor az anya és gyermeke közti
elválasztó bőrfelület eltűnik,

ilyen pillanatban a természettudós
szabadon élvezi a természetet.

E pillanatokban beleveszünk
a munkába vagy az ügybe,

és teljesen belefeledkezünk.

Jobb örömre törekedni, mint boldogságra.

Gyűjtöm az öröm elillanásának módjait,
mikor az emberek elvesztik.

A kedvencem Zadie Smithtől származik.

Éjjeli bárban volt Londonban 1999-ben,

kereste a barátait, azon törte
a fejét, hol a kézitáskája.

És akkor hirtelen – azt írja:

"... csontsovány, hatalmas szemű férfi

kinyúlt a kezem után az emberáradatból.

Folyton azt kérdezte: «Te is érzed?»

A magas sarkúm gyötörte a lábam,
halálra rémültem,

ugyanakkor fenséges érzés árasztott el.

A «Kiüthetem?» – kellett volna szólnia

a világtörténelem adott pillanatában

a hangszórókból,

de beleveszett a 'Kamaszlelkem'-be.

Kézen fogtam a férfit, elszállt az agyam,

csak táncoltunk és táncoltunk,
és örömünket leltük benne."

Két teljesen eltérő szemléletmódot
próbálok leírni.

Az első megpróbáltatás
a boldogságról és a karrierről szól.

Helyes gondolkozásmód, egyetértek vele.

Országos mélyponton vagyunk,

mert nincs mivel kiegyensúlyozni.

Népként nem érezzük jól magukat,

elvesztettük hitünket a biztos jövőben,

nem foglalkozunk komolyan egymással,
se nem törődünk egymással.

Rengeteg változásra van szükségünk.

Gazdasági és környezeti
változások kellenek.

Kulturális és kapcsolati
forradalomra van szükségünk.

Meg kell határozzuk a helyreállított
társadalom kifejezésmódját.

A takácsok rátaláltak erre.

A társadalmi változásról vallott elméletem
szerint társadalmi változás akkor lesz,

ha először kisebb csoport vált életmódot,

és mi többiek eltanuljuk tőlük.

A takácsok meglelték
a különb életmódot.

Nem kell elmélkedjünk róla.

Mint közösségszervezők
vannak jelen országszerte.

Csak kis változtatást kell tennünk:

"Én takács vagyok", "Mi takácsok vagyunk".

Ha ezt megtesszük,

teljesen feltöltődünk,

és ami sokkal jelentősebb:
a társadalmi egység helyreáll.

Köszönöm szépen.

(Taps)