Van-e kapcsolat az életkor és a siker között?

Barabási Albert László hálózatkutató matematikai eszközök segítségével vizsgálja a siker mibenlétét - az élet bármely területén érjük is el azt -, és bemutatja, mi a kapcsolat az életkor és annak esélye között, hogy sikeresek lehetünk.

A mai nap igazán különleges számomra,

ugyanis ma van a születésnapom.

(Taps)

Szóval köszönöm, hogy eljöttek a partimra.

(Nevetés)

De ha buli van, mindig van valaki,
aki azt elrontja. Igaz?

(Nevetés)

Fizikus vagyok,

és ma egy másik fizikust hoztam magammal,
hogy betöltse ezt a szerepet.

A neve Albert Einstein, tehát ő is Albert.

Ő mondta azt, hogy aki nem alkotott
a tudomány terén semmi maradandót

30 éves koráig,

az már nem is fog.

(Nevetés)

Gondolom, nem kell megnézniük
a Wikipediát, hogy lássák,

elmúltam már 30.

(Nevetés)

Amit tehát Einstein mond, azt jelenti,

hogy ha a szakterületemről
van szó, annyit se érek már,

mint egy száraz kóró.

Mindenesetre, ami a karrieremet illeti,
több szempontból is szerencsém volt.

28 éves voltam, mikor elkezdtem
hálózatokkal foglalkozni.

Néhány évvel később pedig
két fontos tanulmányt is publikáltunk,

melyekben a skálafüggetlen hálózatok
felfedezéséről számoltunk be,

és ezzel megszületett egy új tudományág,
melyet ma hálózatkutatásnak nevezünk.

Ha esetleg érdekel valakit,
hálózatkutatásból már doktorálni is lehet

Budapesten, Bostonban;

és a világ számos pontján van ilyen szak.

Néhány évvel később,

mikor először jöttem a Harvardra –
szabadságot kaptam erre az időre –,

egy másik hálózattípus
keltette fel az érdeklődésem:

akkor a sejtjeinken belüli
hálózatokkal kezdtem foglalkozni,

egész pontosan azzal, hogyan kapcsolódnak
a gének, a fehérjék és a metabolitok,

és hogy ez hogyan hat
a betegségek kialakulására.

Ez a fajta érdeklődés robbanásszerű
változást hozott az orvostudományba,

és hatással volt például a Harvard
Hálózati Orvostudomány tanszékére is,

ahol több mint 300 kutató
használja ma ezt az elméletet

a gyógyítás és az új gyógymódok
kifejlesztésének szolgálatában.

Néhány évvel ezelőtt úgy gondoltam,

hogy a hálózatokról alkotott elméleteket

és az itt szerzett ismereteket

egy másik területre viszem át,

és megpróbálom megfejteni a siker titkát.

Mi is volt ezzel a cél?

Úgy gondoltuk, hogy bizonyos mértékben

a siker is attól függ,
milyen hálózatoknak vagyunk tagjai:

hálózataink lendületet adhatnak,
de vissza is húzhatnak.

Arra voltam kíváncsi, felhasználható-e
az a tudás, adatmennyiség és gyakorlat,

melyet a hálózatkutatás során
eddig megszereztünk arra,

hogy a sikert mérni tudjuk.

A következő eredményre jutottunk.

Amit itt látnak, különböző
múzeumok bemutatótermei,

melyek mind kapcsolatban állnak egymással.

Tavaly készültünk el azzal a térképpel,
melynek segítségével

meglehetősen pontosan meg tudtuk
határozni egy művész jövőbeli sikerét,

ha pályafutása első öt kiállításának
adatai a rendelkezésünkre álltak.

Ahogy a siker mibenlétén gondolkodtunk,

rájöttünk, hogy a siker
nemcsak a hálózatokon múlik,

hanem nagyon sok egyéb tényezőn is.

Ezek közül az egyik nyilvánvalóan

a teljesítmény.

Nézzük, mi a különbség
a teljesítmény és a siker között.

A teljesítmény nem más,
mint amit csinálunk:

hogyan futunk,
milyen képeket festünk,

milyen tanulmányokat publikálunk.

Jelenlegi definíciónk
szerint azonban a siker az,

amit a körülöttünk élők
ebből a tevékenységből,

vagyis a teljesítményből észlelnek.

Hogyan ismerik el ezt a teljesítményt?
Mivel jutalmazzák?

Más szóval,

a teljesítmény tőlünk függ,
a siker viszont a többiektől.

Ez nagyon fontos állomása
volt a munkánknak,

hiszen amint a sikert
meghatározhattuk úgy,

mint a környezetünkből
érkező kollektív mérőszámot,

máris mérhetővé tettük.

Vagyis ha a siker a környezet függvénye,
számos adat áll rendelkezésünkre.

Iskolába járunk,
képezzük magunkat, gyakorolunk,

mert úgy tudjuk,
a siker záloga a teljesítmény.

Kutatásainkból viszont kiderült,

hogy a teljesítmény és a siker
két nagyon, nagyon különböző állat,

ha matematikai szempontból
vizsgáljuk a kérdést.

Hadd hozzak erre egy példát.

Ezen a felvételen a világ leggyorsabb
emberét, Usain Boltot látják,

aki természetesen szinte minden versenyt
megnyer, amin csak indul.

Abból tudjuk, hogy ő
a világon a leggyorsabb,

mert a sebességét kronométerrel mérhetjük.

Bolttal kapcsolatban különösen
érdekes, hogy mikor nyer,

nem azért nyer, mert sokkal
gyorsabban fut, mint a többiek.

Maximum egy százalékkal fut
gyorsabban, mint a második, aki veszít.

És az még hagyján, hogy a második
helyezettnél csak 1%-kal gyorsabb,

de nálam sem tud tízszer gyorsabban futni,

pedig higgyék el,
nem vagyok valami nagy futó.

(Nevetés)

Minden egyes alkalommal,
mikor teljesítményt mérünk,

valami nagyon érdekes derül ki,

mégpedig az,
hogy a teljesítmény korlátos.

Azt értem ezalatt, hogy nincsenek nagy
különbségek az emberi teljesítményben:

az eredmények szűk skálán mozognak,

és nagy szükségünk van kronométerre,
hogy a különbséget mérni tudjuk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a jót
a legjobbtól ne tudnánk megkülönböztetni,

de a legjobbakat
tényleg nehéz kiszűrni.

A probléma ugyanis az, hogy legtöbben
olyan területen dolgozunk,

ahol a teljesítmény nem mérhető
időmérő eszközökkel.

Azt tehát értjük,
hogy a teljesítmény kötött,

és e tekintetben
nincsenek köztünk nagy különbségek.

De mi a helyzet a sikerrel?

Nézzünk most egy másik témát:
például a könyveket.

Az írók számára az egyik mérőszám az,
hogy hányan olvassák a könyveiket.

Így aztán, mikor az előző könyvem
2009-ben megjelent,

Európában voltam,
a szerkesztőmmel beszélgettem,

és arra voltam kíváncsi,
kik a vetélytársak.

És volt köztük pár nagyszerű név.

Azon a héten jött ki...

(Nevetés)

Dan Brown "Az elveszett jelkép"
című könyve,

és akkor jelent meg "Az utolsó dal"

Nicholas Sparkstól.

És ha végignézünk a listán,

látjuk, hogy teljesítmény tekintetében
szinte alig van különbség

az előbb felsorolt könyvek
és az enyém között.

Így van?

Vagyis ha Nicholas Sparks csapata
egy kicsit szorgalmasabban dolgozik,

akár elsők is lehettek volna,

hiszen szinte csak a véletlenen
múlik, ki kerül a csúcsra.

Akkor azt mondtam, nézzük meg az adatokat,
elvégre a számok embere vagyok, nem?

Nézzük meg, hány Nicholas Sparks
könyvet adtak el.

Kiderült, hogy az első héten

Nicholas Sparks könyvéből több
mint 100 000 példányt vásároltak meg,

ami elképesztően nagy szám.

Már azzal is felkerülhet az ember
a "New York Times" bestseller listájára,

ha egy héten 10 000 könyvét eladják.

Ő ezt tízszeresen felülmúlta.

Mégsem ő lett az első.

Miért?

Mert ott volt Dan Brown könyve, ami
1,2 millió példányban kelt el ugyanakkor.

(Nevetés)

Azért szeretem ezt a számot,
mert megmutatja,

hogy a siker korlátlan,

és hogy az elsőnek nemcsak egy kicsivel,

hanem nagyságrendekkel is több juthat,
mint a másodiknak,

mivel a siker kollektív mérőszám.

A sikert másoktól kapjuk,
nem a teljesítményünkkel érdemeljük ki.

Tehát arra a következtetésre jutottunk,
hogy bár a teljesítmény korlátos,

a siker közösségi és korlátlan.

Fel is merült a kérdés:

Miért van ekkora különbség
a siker mértékében,

ha maga a teljesítmény nem tér el
nagy mértékben?

Nemrégiben jelent meg egy könyvem,
amit ennek a kérdésnek szenteltem.

Nem kaptam túl sok időt,
hogy ezt részletesen kifejtsem,

ezért szeretnék visszamenni
ahhoz a kérdéshez,

hogy az rendben van, hogy sikeresek
leszünk, de mikor kell ennek jelentkeznie?

Lépjünk tehát vissza az ünneprontó
gondolathoz, és tegyük fel a kérdést:

Miért állította Einstein
azt a nevetséges dolgot,

hogy csak 30 éves korunk előtt
lehetünk ténylegesen kreatívak?

Nos azért, mert körülnézett, és látta
azt a rengeteg nagyszerű fizikust,

akik akkor fektették le a modern
fizika és a kvantummechanika alapjait,

mikor huszonévesek voltak,
de legfeljebb épp csak harmincasok.

Mert hát nem volt egyedül.

Azt sem mondhatjuk, hogy mindössze
megfigyelési hibáról van szó,

hiszen a zsenikutatók

egész sor dokumentummal igazolták a tényt,

hogy ha régi nagyságokra gondolunk,

és megnézzük, hány éves korukban
alkották legjelentősebb műveiket,

akár zenéről, tudományról,

vagy mérnöki tudományokról van szó,

látjuk, hogy legtöbben 20-as, 30-as
éveikben, vagy 40-es éveik elején jártak.

A zsenikutatással azonban
van egy probléma.

Elsősorban az, hogy azt a képet
alakította ki bennünk,

hogy a kreativitás egyenlő a fiatalsággal,

ami elég fájdalmas, igaz?

(Nevetés)

De van itt egy megfigyelési hiba is,

mivel csak a kiemelkedő tehetségeket
vizsgálták, az egyszerű tudósokat nem.

A vizsgálat tehát nem általánosan
tette fel a kérdést:

Igaz-e az, hogy a korral együtt
elveszítjük a kreativitásunkat is?

Mi pontosan erre kerestük a választ.

Ehhez viszont fontos volt,
hogy legyenek referenciapontjaink.

Vegyünk tehát
egy átlagos tudóst, mint én,

vizsgáljuk meg az én karrierem alakulást.

Itt látható azon tanulmányok listája,
melyeket eddig publikáltam,

az 1989-ben megjelent első tanulmányomtól,
amit még Romániában írtam,

egészen az idei évig.

A függőleges tengelyen ábrázoltam,
milyen hatása volt az adott tanulmánynak,

hányan hivatkoztak rá,

hány további tanulmány készült,
melyben erre hivatkoznak.

Ha ezt megnézik,

láthatják, hogy karrierem
nagyjából három fázisra osztható.

Ott volt az első 10 év,
amikor rengeteget dolgoztam,

viszont nem értem el túl sokat.

Ekkor még senkit nem érdekel,
mivel foglalkozom, igaz?

A munkámnak nincs még hatása.

(Nevetés)

Akkor még anyagtudományokkal foglalkoztam,

később felfedeztem magamnak a hálózatokat,

és ezekről kezdtem írni.

Onnan már egyik nagy hatású
tanulmány jelent meg a másik után.

Nagyszerű érzés volt ez –
ez volt karrierem csúcsidőszaka.

(Nevetés)

A kérdés az, hogy mi van most?

És ezt természetesen nem tudjuk,
mert nem telt el elegendő idő ahhoz,

hogy megmondjuk, milyen hatása lesz
az új tanulmányoknak –

ehhez még idő kell.

Ha ezeket az adatokat nézzük,

úgy tűnik, Einsteinnek
és a zsenikutatóknak igaza volt.

Most karrieremnek "ezen" a szintjén állok.

(Nevetés)

Erre azt mondtuk, rendben, akkor
nézzük meg, hogyan is történik mindez.

Nézzük először a tudomány világát.

Hogy elkerüljük a kiválasztási hibákat,

nemcsak a géniuszokat vizsgáltuk,

hanem megnéztük minden tudós életrajzát

1900-tól napjainkig.

Minden tudósnál meghatároztuk,
mi volt pályafutásának csúcspontja,

hogy kapott-e valaha
Nobel-díjat vagy nem,

sőt az is lehet, hogy senki nem ismerte
még legjelentősebb eredményeit sem.

Ezt látják a következő dián.

Minden sor egy-egy tudósé,

a világoskék pont azt jelzi,
mikor voltak karrierjük csúcsán,

mikor érték el a legkiemelkedőbb
eredményeket.

A kérdés pedig az,

mikor tették
a legnagyobb felfedezést.

Ahhoz, hogy ezt mérni tudjuk,

azt vizsgáltuk, mi a valószínűsége,
hogy mondjuk karrierje első, második,

vagy tizedik évében jut el
egy tudós a nagy felfedezéshez.

Itt nem a valós életkort vettük,

hanem az ún. "tudományos életkort".

A tudományos életkor akkor kezdődik,
mikor az első tanulmányunkat publikáljuk.

Igen, néhányan még kisbabák.

(Nevetés)

Nézzük, mikor legvalószínűbb,

hogy megjelenik a legjelentősebb munka.

Itt is azt látjuk, hogy igaza van
a zsenikutatóknak.

A legnagyobb hatású munkáját
ugyanis a legtöbb tudós

karrierje első 10-15 évében adja ki,

aztán hanyatlásnak indul.

Olyan gyorsan hanyatlik a teljesítmény,

hogy az én esetemben, aki most pont
karrierem 30. évében járok,

az esélye annak, hogy bármi
nagyobb hatásút írjak annál, mint eddig,

kevesebb mint egy százalék.

Az itt látható adatok is mutatják,
hogy karrierem leszálló ágában járok.

Csakhogy van ezzel egy kis probléma.

Nem jelöltük ugyanis
megfelelően a változókat.

Iktassuk be azt a szempontot,

hogy van olyan tudós, aki csak
alkalmanként jelentkezik eredményekkel.

Hogyan írhatjuk le
az ilyen tudósok teljesítményét?

Ők mikor jelentetnek meg tanulmányokat?

Megmértük tehát a teljesítményt,

és azt a hihetetlen eredményt kaptuk,
hogy a teljesítmény,

vagyis annak valószínűsége, hogy pályánk
első, 10. vagy 20. évében publikálunk,

megkülönböztethetetlen
annak valószínűségétől,

amilyen hatást karrierünk
adott szintjén elérhetünk.

Hogy röviden összefoglaljam a dolgot,

sok-sok statisztikai mérés után,
erre csak egy magyarázatot tudtunk adni,

és ez nem volt más, mint az,
hogy mi, tudósok úgy dolgozunk,

hogy minden egyes tanulmány, amit írunk,
minden projekt, amiben részt veszünk,

ugyanakkora eséllyel lehet
egyben legkiválóbb teljesítményünk.

A tudományos felfedezés
olyan tehát, mint a lutri.

Minél több lottószelvényünk van,

annál nagyobb az esély, hogy nyerünk.

És úgy tűnik,

a legtöbb tudós ezeket a szelvényeket

pályafutása első 10-15 évében szerzi be.

Aztán csökken a teljesítmény.

Már nem vesznek több szelvényt.

Úgy tűnik, mintha
elvesztették volna a kreativitásukat.

Valójában azonban,
inkább nem próbálkoznak tovább.

Tehát ha összesítjük az adatokat,
azt az egyszerű eredményt kapjuk,

hogy a siker bármikor beüthet.

Ennek kiváltója lehet pályafutásunk
első vagy utolsó tanulmánya is.

A vizsgált téma tekintetében is
teljesen esetleges ez.

Ami változik, az a teljesítmény.

Hadd hozzak erre egy példát.

A képen Frank Wilczeket látják, aki első,
még egyetemistaként írt tanulmányával

nyerte el a fizikai Nobel-díjat.

(Nevetés)

Még nála is érdekesebb John Fenn esete,

akit a Yale Egyetem 70 évesen
kényszernyugdíjazott.

Még a laborját is bezárták.

Fenn ekkor átment
a Virginia Commonwealth Egyetemre,

új labort nyitott,

és ekkor, 72 évesen
írta azt a tanulmányát,

melyért 15 évvel később
megkapta a kémiai Nobel-díjat.

És most gondolhatják azt,
hogy hát a tudomány világa mégis más,

de mi a helyzet más foglalkozásokkal,
ahol szükség van a kreativitásra?

Hadd mondjak el itt egy másik jellegzetes
példát: nézzük a vállalkozásokat.

Szilícium-völgy,

a feltörekvő ifjúság Mekkája, ugye?

És tényleg, ha megnézzük, látjuk,

hogy a legnagyobb díjakat,
mint a TechCrunch-díj és egyebek,

azok kapják,

akik átlagéletkora alig 30,
vagy csak egy kicsivel több annál.

Nézzék meg, kiket támogatnak
a kockázati tőkések és vállalataik:

a 30 év körülieket.

Ami persze azért van, ezt mind tudjuk,

mert a Szilícium-völgyben úgy gondolják,
a fiatalság egyenlő a sikerrel.

Az adatok viszont nem ezt mutatják.

Mert itt nem csak
magáról a cégalapításról van szó.

A cégalapítás egy teljesítmény -
próbálkozunk, próbálkozunk.

De nézzük meg, kik azok,

akik valóban sikeres céget hoznak létre,
vagy más módon lesznek sikeresek.

Nemrégiben néhány kollégám
ennek a kérdésnek járt utána.

És igen, kiderült, hogy a 20-as, 30-asok

nagyon sok céget alakítanak,
sok céget hoznak létre,

de legtöbbjük csődbe megy.

Ha megnézzük, mitől lesz valaki sikeres
ebben az esetben, azt látjuk,

hogy minél idősebb valaki, annál nagyobb
az esélye annak, hogy jegyezzék a tőzsdén,

vagy hogy nyereségesen adja el a cégét.

Ez nagyon egyértelműen megmutatkozott.

Egy ötvenes üzletembernek
kétszer akkora esélye van a sikerre,

mint egy harmincasnak.

(Taps)

Végeredményben tehát,
mi is derül ki mindebből?

Az, hogy a kreativitás nem életkorfüggő.

A teljesítmény viszont igen, igaz?

Ebből számomra az következik,
hogy végső soron,

ha az ember próbálkozik,

(Nevetés)

újra és újra érhet el sikereket.

A végkövetkeztetés tehát nagyon egyszerű:

megyek is vissza a laboromba.

Köszönöm.

(Taps)