Miért ne bízzuk a piacra a társadalmi életet

Michael Sandel szerint az elmúlt három évtizedben az USA piacgazdaságból fokozatosan piac-társadalommá változott. Mondhatjuk, hogy az amerikaiak tapasztalata egy közös társadalmi életről azon múlik, hogy mennyit keresnek. (Három fő példa: hozzáférés az oktatáshoz, az igazságszolgáltatáshoz és politikai befolyás). Ebben az előadásban Sandel arra kér minket, hogy gondolkodjunk el őszintén ezen a kérdésen: A jelenlegi demokráciában vajon túl sok minden eladó?

Itt van egy kérdés, amit közösen kell újragondolnunk:

Mi legyen a pénz és piac szerepe

a társadalmunkban?

Manapság nagyon kevés dolog van,

amit nem lehet pénzzel megvenni.

Ha börtönbe zárnak

Santa Barbarában, Kaliforniában,

tudnod kell,

hogyha nem tetszik az ellátás színvonala,

vásárolhatsz egy jobb cellát.

Nem vicc. Mit gondolnak, mennyiért?

Mi a tippjük?

Ötszáz dollár?

Ez nem a Ritz-Carlton. Ez egy börtön!

82 dollár éjszakánként.

82 dollár éjszakánként.

Ha vidámparkba mész,

és nem akarsz sorban állni

a legnépszerűbb játékokhoz,

van rá megoldás.

Sok vidámparkban fizetni lehet azért,

hogy a sor elejére ugorjunk.

Gyorsított vagy VIP jegynek hívják.

És ez nem csak vidámparkokban történik.

Washington D.C.-ben hosszú sorok

alakulnak ki néha

fontos kongresszusi meghallgatások előtt.

Egyesek nem szeretnek sorban állni,

néha egész éjszaka, még az esőben is.

Így most a lobbistáknak, és másoknak,

akik részt akarnak venni egy meghallgatáson,

de nem szeretnek várni, vannak cégek,

sorbanálló cégek,

és el lehet menni hozzájuk,

ki lehet fizetni egy bizonyos összeget,

és ők felbérelnek hajléktalanokat
és munkanélkülieket,

hogy sorban álljanak, amíg csak szükséges,

és a lobbisták, épp a meghallgatás kezdete előtt

átvehetik a helyüket a sor elején

és az első sorban ülhetnek a teremben.

Fizetett sorban állás.

Ez történik, piaci mechanizmusokra támaszkodunk

és piaci gondolkodásra és piaci megoldásokra

fontosabb területeken is.

Vegyük például ahogy háborúzunk.

Tudták, hogy Irakban és Afganisztánban

több privát katonai vállalkozó vett részt,

mint amerikai katonák?

Nem azért, mert nyilvános vitát tartottunk arról,

hogy ki akarjuk-e szervezni a háborút

magáncégeknek,

de ez történt.

Az elmúlt három évtizedben

egy csendes forradalmon mentünk keresztül.

Szinte észrevétlenül sodródtunk

a piacgazdaságból

egy piac-társadalomba.

A különbség a kettő között:
a piacgazdaság egy eszköz,

egy hasznos és hatékony eszköz

a termelés megszervezésére.

A piac-társadalom pedig egy olyan hely,

ahol szinte minden eladó.

Egy életforma, melyben a piaci gondolkodás

és piaci értékek kezdik uralni

az élet minden területét:

a személyes kapcsolatokat, családi életet, egészséget, oktatást,

politikát, törvényt, civil életet.

Nos, ez miért aggasztó? Miért aggódjunk amiatt,

hogy piac-társadalmakká válunk?

Két okból, szerintem.

Az egyik az egyenlőtlenség.

Minél több mindent lehet pénzzel megvenni,

annál jobban számít a vagyon, vagy annak hiánya.

Ha a pénz csak azt döntené el,

hogy kinek van jachtja, puccos nyaralása
vagy BMW-je,

akkor az egyenlőtlenség nem számítana.

De amikor a pénz egyre inkább meghatározza

a hozzáférést a jólét alapvető tételeihez --

jó egészségügy, hozzáférés a legjobb oktatáshoz,

politikai hang és befolyás a kampányokban --

amikor a pénz határozza meg ezeket a dolgokat,

akkor az egyenlőtlenség nagyon is számít.

Ezért minden piacosítása

kiélezi az egyenlőtlenséget,

és annak társadalmi és szociális következményeit.

Ez egy ok az aggodalomra.

Van egy másik ok is az aggodalomra,

az egyenlőtlenségen kívül,

éspedig:

bizonyos szociális javak és gyakorlatok esetében,

amikor közbelép a piaci gondolkodás
és a piaci értékek,

akkor megváltoztathatják ezeket a gyakorlatokat,

és kiszoríthatnak olyan viselkedést és normákat,

amikkel érdemes törődni.

Vegyünk egy ellentmondásos példát

a piaci mechanizmusok használatáról,

egy pénzbeni ösztönzést, és lássuk, mit gondolnak.

Sok iskola küzd a kihívással, hogy

motiválják a diákjaikat, különösen

a hátrányos helyzetű gyerekeket,
hogy keményen tanuljanak,

hogy jól teljesítsenek az iskolában.

Közgazdászok egy piaci megoldást javasoltak:

Ajánljunk fel készpénz jutalmat
a gyerekeknek a jó jegyekért,

a magas teszt eredményekért

vagy azért, hogy könyveket olvassanak.

Ezt ki is próbálták.

Végeztek néhány kísérletet

jelentős amerikai városokban,

mint New York, Chicago, Washington D.C.,

és kipróbálták ezt, 50 dollárt ajánlottak egy ötösért,

35 dollárt egy négyesért.

Dallasban, Texasban egy program nyolcéveseknek

2 dollárt fizet minden elolvasott könyvért.

Nézzük, egyesek támogatják,

egyesek ellenzik a pénzbeni ösztönzést

a teljesítmény növelésére.

Nézzük, önök itt mit gondolnak.

Képzeljék el, hogy egy nagy
iskolarendszert igazgatnak,

és valaki megkeresi önöket egy ajánlattal.

Mondjuk, hogy egy alapítvány. Ők biztosítják a pénzt.

Nem önöknek kell kigazdálkodni a költségvetésből.

Hányan támogatnák

és hányan elleneznék, hogy kipróbáljuk?

Nézzük meg kézfeltartással.

Először, hányan gondolják, hogy érdemes kipróbálni,

hogy működik-e? Emeljék fel a kezüket.

És hányan ellenzik? Hányan --

A többség ellenzi,

de egy jelentős kisebbség támogatja.

Vitassuk meg!

Kezdjük azokkal, akik ellenzik,

akik meg sem próbálnák!

Mik az indokaik?

Ki fogja elindítani a beszélgetést? Igen?

Heike Moses: Hello mindenki, Heike vagyok,

és szerintem ez megöli a valódi motivációt,

azok a gyerekek, akik szeretnének olvasni,

ez elveszi a motivációt,

ha csak fizetünk nekik,
ez megváltoztatja a viselkedést.

Michael Sandel: Megöli a valódi motivációt.

Mi, vagy minek kellene lennie a valódi motivációnak?

HM: Nos a valódi motiváció

a tanulás kellene, hogy legyen.

MS: Tanulni.
HM: Megismerni a világot.

És amikor nem fizetjük őket tovább,
akkor mi történik?

Abbahagyják az olvasást?

MS: Nézzük meg, hogy van-e valaki, aki támogatja,

aki szerint érdemes kipróbálni.

Elizabeth Loftus: Elizabeth Loftus vagyok,

és azt mondta, hogy "érdemes kipróbálni", miért ne?

Miért ne végezzük el a kísérletet és mérjük le?

MS: És mérjük le. És mit mérjünk le?

Lemérjük hány --

EL: Hány könyvet olvasnak,

és hány könyvet olvasnak miután

már nem fizetjük őket.

MS: Ó, azután, hogy nem fizetjük őket.

Nos, mi erről a véleménye?

HM: Őszintén szólva, szerintem,

és nem akarok megsérteni senkit,
ez egy nagyon amerikai megoldás.

(Nevetés) (Taps)

MS: Rendben. Ami kiemelkedett
ebből a beszélgetésből,

az a következő kérdés:

A pénzbeni ösztönzés vajon
kiszorítja vagy megrontja-e

a magasabb motivációt,

a valódi tanulságot, amit szeretnénk átadni,

hogy megszeressék a tanulást és az olvasást

a tanulás és olvasás kedvéért?

Az emberek nem értenek egyet abban,
hogy mi lesz az eredmény,

de úgy tűnik ez a kérdés,

hogy a piaci mechanizmus

vagy a pénzbeni motiváció rossz leckét tanít meg,

és ha igen, mi lesz később ezekkel a gyerekekkel?

Hadd mondjam el, mi történt
ezekben a kísérletekben!

A pénznek a jó jegyekért nagyon
vegyes eredményei voltak,

legnagyobbrészt nem eredményezett jobb jegyeket.

A 2 dollár minden könyvért

rávette a gyerekeket, hogy több könyvet olvassanak.

Arra is rávette őket, hogy
rövidebb könyveket olvassanak.

(Nevetés)

De a valódi kérdés az,

hogy mi lesz ezekkel a gyerekekkel később?

Vajon azt tanította meg nekik,
hogy az olvasás egy feladat,

egyfajta darabmunka, amit fizetésért el kell végezni, ettől tartunk,

vagy először a rossz indokból olvastak,

de később beleszerettek az olvasásba
az olvasás kedvéért?

Nos, amit még ez a nagyon rövid vita is kiemelt,

az valami, amit a közgazdászok gyakran elfelejtenek.

A közgazdászok gyakran feltételezik,

hogy a piacok semlegesek,

hogy nem érintik vagy rontják meg a javakat, amelyeket cserélnek.

A piaci kereskedelem, gondolják,

nem változtatja meg az értékét vagy jelentését

a javaknak, amikkel kereskednek.

És ez talán igaz is,

amikor anyagi javakról beszélünk.

Ha eladsz nekem egy lapos képernyős TV-t,

vagy ajándékba adod,

akkor is ugyanaz a tárgy lesz.

Ugyanúgy fog működni mindkét esetben.

De ez nem feltétlenül igaz,

amikor nem fizikai javakról beszélünk,

hanem szociális gyakorlatokról
mint a tanítás vagy tanulás,

vagy a részvétel a civil életben.

Ezeken a területeken a
piaci mechanizmusok bevezetése

és a pénzbeni ösztönzés alááshatja

vagy kiszoríthatja az értékeket és viselkedést,

amivel érdemes törődni.

Ha megértjük,

hogy a piac és kereskedelem,

amikor túlmutat az anyagi szférán,

megváltoztathatja magukat a javakat,

megváltoztathatja a szociális gyakorlatok jelentését,

mint ebben a példában a tanulásét,

meg kell kérdeznünk, hol van helye a piacnak,

és hol nincs,

hol áshatja alá

az értékeket és viselkedéseket,
amikkel érdemes törődni.

De ahhoz, hogy ezt megvitassuk,

valami olyat kell csinálnunk,
amiben nem vagyunk túl jók,

és ez az, hogy együtt érveljünk nyilvánosan

a szociális gyakorlatok értékéről

és jelentéséről, amelyeket becsben tartunk,

a testünktől a családi életig,

a személyes kapcsolatoktól az egészségig,

a tanításig és tanulásig, a civil életig, stb.

Ezek vitatott kérdések,

ezért hajlamosak vagyunk elhúzódni tőlük.

Valójában az elmúlt három évtizedben,

amikor a piaci érvelés és piaci gondolkodás

erőt gyűjtött és megnőtt a presztízse,

ugyanebben az időben a közbeszéd

kiüresedett,

eltűnt belőle a morális jelentés.

A nézeteltéréstől tartva elzárkózunk
ezektől a kérdésektől.

De ha megértjük, hogy a piacok

megváltoztatják a javak jellegét,

meg kell vitatnunk magunk közt

ezeket a nagyobb kérdéseket arról,

hogyan értékeljük a javakat.

Az, amire az egyik legrosszabb hatása van annak,

hogy mindennek ára van,

az a közösség,

az érzés, hogy mind egy csónakban evezünk.

A növekvő egyenlőtlenség mellett,

piacosítani az élet minden területét

oda vezet, hogy a gazdagok

és a szegények

egyre inkább külön életet élnek.

Más helyeken dolgozunk, vásárolunk,

játszunk.

A gyerekeink más iskolákba járnak.

Ez nem tesz jót a demokráciának,

és nem egy hálás élet

nekünk sem, akik képesek vagyunk

megvenni a helyünket a sor elején.

Megmondom miért.

A demokráciának nincs szüksége
teljes egyenlőségre,

de amire szüksége van,

az az, hogy a polgárok osztozzanak egy közös életen.

Az számít, hogy emberek

különböző táradalmi háttérrel,

az élet különböző területeiről

találkozzanak egymással,

összejöjjenek egymással

a mindennapi életben,

mert ezt tanítja meg nekünk,

hogy tárgyaljunk és elviseljük a különbségeinket.

És így fogunk törődni a közös jóval.

És végül, a piacok kérdése

nem elsősorban egy gazdasági kérdés.

Hanem annak a kérdése,
hogy hogy akarunk együtt élni.

Egy olyan társadalmat akarunk, ahol minden eladó,

vagy vannak morális és civil javak,

amelyeket a piac nem tisztel

és nem lehet pénzzel megvenni?

Nagyon köszönöm.

(Taps)