Hogyan bízzunk magunkban és adjuk ezt át másoknak is

"Az önbizalom az a szikra, amire leginkább szükség van" – mondja Brittany Packnett oktató és aktivista. Inspiráló beszédében három lehetőséget is megoszt velünk, melyek segítségével feltörhetjük az önbizalmat rejtő titkos kódot. Beszél továbbá arról az általa megálmodott világról is, ahol a forradalmi önbizalom segítségével legnagyravágyóbb álmainkat is valóra válthatjuk.

Amikor kislány voltam,

a nappalinkban volt egy könyv
a dohányzóasztalon,

néhány lépésnyire csak
a bejárati ajtónktól.

A nappali egyfajta első benyomás.

A miénkben fehér volt a szőnyeg,

és anyám legértékesebb gyűjtéseinek
egy ritkasága is oda került.

Az a szoba jelképezte, milyen
áldozatot hoztak az elmúlt generációk,

amelyek a szegénység
vagy a politika miatt,

nem engedhettek meg magunknak
effajta ritkaságot,

nem beszélve a középosztálybeli házról,
ahova elhelyezhették volna.

Annak a szobának mindig
tökéletesen kellett kinéznie.

Én azonban minden nap megkockáztattam,
hogy megbontom a szoba rendjét,

csak hogy megnézzem azt a könyvet.

A borítóján egy nő ült,
bizonyos Septima Clark.

A kép profilból mutatta,
ahogy arcát az égre emelte.

Fejét tökéletes, őszbe forduló

fekete fonatok díszítették,

sötét bőre büszkeséget
és bölcsességet sugárzott.

Septima Clark aktivista és tanító volt,

egy nő, akire a saját karrieremben
példaként tekintek.

Ám az önbizalom mibenlétét nem a szavai,

sokkal inkább ez a bizonyos portréja

fogalmazta meg számomra –

amikor magát az önbizalom
szót még nem is ismertem.

Talán közhelyesen hangzik,

de az önbizalom olyan valami,
aminek alábecsüljük a fontosságát.

Úgy gondolunk rá, hogy "jó, ha van",
pedig inkább: "elengedhetetlen".

Előrébb valónak tartjuk
a tudást és a tehetséget,

mint a puha faktorként
számon tartott önbizalmat.

De a legtöbbek szerint
mostanára több tudással

és több tehetséggel rendelkezünk,
mint a történelem során bármikor,

és mégis bőven akad igazságtalanság
és a kihívások is megmaradtak.

Ha csak tudásra és tehetségre
volna szükségünk,

még mindig nem tartanánk itt.

Hiszem, hogy az önbizalom
az egyik legfontosabb elem,

ami hiányzik az egyenletből.

Megszállottan hiszek az önbizalomban.

Életem legfontosabb útja volt ez,

út, amelyen – ha őszintén
magamba nézek – még ma is járok.

Az önbizalom az a szikra,
amire elsősorban szükség van.

Az önbizalom a különbség aközött,
hogy valamire vágyunk,

vagy ténylegesen bele is
vágunk a megvalósításába;

aközött, hogy csak próbálkozunk, vagy
addig csináljuk, amíg sikerrel nem járunk.

Az önbizalom segít folytatni,
ha el is buktunk.

A dohányzóasztalon heverő könyv címe:
"Álmodtam egy világot".

Én is megálmodtam egy világot,
ahol a forradalmasított önbizalom

legnagyratörőbb álmaink
megvalósításában is segít.

Ezt a fajta világot szerettem volna
megteremteni az osztályomban,

mikor tanítottam,

a puszta képzelet
Willy Wonka-féle világát,

csak épp tudományos alapon.

Kizárólag sötét bőrű diákjaim voltak.

Mindannyian szegény
családokból származtak.

Akadtak köztük bevándorlók
és fogyatékkal élők is –

ők voltak az utolsók,

akiket a világ szívesen lát
magabiztos emberként.

Ezért tartottam fontosnak,
hogy az osztályom olyan hely legyen,

ahol a diákjaim erősíthetik
az önbizalmukat,

megtanulhatnak magabiztosan
szembenézni a mindennapokkal,

hogy így saját álmaik mintájára
újraalkossák a világot.

Elvégre mit ér a lexikális tudás,
ha nincs merszünk arra használni,

hogy megmozduljunk,
és megváltoztassuk a világot.

Most két diákomról szeretnék
mesélni önöknek: Jamalról és Regináról.

Nos, a nevüket megváltoztattam,
de a történetük változatlan.

Jamal zseniális volt, de csapongó.

Fészkelődött a székében,
ha egyéni feladatot kaptak,

és sosem maradt nyugton
három-négy percnél tovább.

A Jamalhoz hasonló diákok
összezavarják az új tanárokat,

akik nem igazán tudják,
hogyan segíthetnék a hozzá hasonlókat.

Én az egyenes utat választottam:

megbeszéltem ezt Jamallal.

Ha képes figyelmesen dolgozni,

bárhol ülhet a teremben,

a szőnyegen, a tanári asztal mögött,

de akár a tantermi szekrényében is,
ami végül a kedvence lett.

Jamal legkevésbé az írást szerette,

és sosem akarta hangosan
felolvasni, mit írt,

de dolgoztunk ezen.

2008-ban egy napon úgy döntöttem,

próba-elnökválasztást tartok
az osztályomban.

A harmadikosok kutatásokat végeztek,

majd kortesbeszédet írtak
választott jelöltjüknek:

Barack Obamának, Hillary Clintonnak
vagy John McCainnek.

Egyértelmű, hogy az esélyeseket
sokan választották,

ám egy diák John McCain
mellett döntött.

Jamal volt az.

Jamal végül elhatározta, hogy amit írt,
hangosan is felolvassa az osztály előtt.

Mindannyiunkat lehengerelt
a zsenialitásával.

Ahogy Jamal apja,
John McCain is veterán volt,

és ahogy az ő apja is a fiát védte,

Jamal úgy gondolta, John McCain is
megvédené az egész országot.

Bár én nem John McCainre
szavaztam, ezt nem számított.

Az egész osztály
hangosan tapsolni kezdett,

állva éljenezték bátor barátjukat, Jamalt,

aki abban az évben először,
végre megmutatta

legmagabiztosabb énjét.

Aztán ott volt Regina.

Regina nemcsak zseniális volt,
de nagyon aktív is.

Mindig hamar végzett a feladataival,

aztán pedig már csak azzal fogalakozott,
hogy a többi diák munkáját zavarja.

(Nevetés)

Járkált, beszélgetett, üzeneteket küldött,

amit a tanárok utálnak,
a diákok viszont szeretnek.

Ön például úgy néz ki,
mint aki sokat küldött.

(Nevetés)

Az osztályommal kapcsolatos
nagyratörő terveim ellenére

gyakran mégsem követtem
elemi ösztöneimet,

és előnyben részesítettem a fegyelmet
az önbizalommal szemben.

Regina homokszem volt a gépezetben.

Egy jó tanár tud úgy fegyelmezni,

hogy a diák továbbra is felnézzen rá.

Egy nap viszont

egyszerűen a jól bevált
irányítás mellett döntöttem,

és felcsattantam.

Ez a viselkedés viszont
nem azt közvetítette Regina felé,

hogy a tevékenysége zavaró volt,

hanem azt, hogy ő maga volt zavaró.

Láttam, ahogy kihunyt a szeméből a fény,

amely máskor vidámságot
hozott az osztályunkba,

Ezt oltottam ekkor ki belőle.

Az egész osztály felbolydult,

és aznapra végleg elveszítettem őket.

Gyakran gondolok arra a napra.

Szó szerint imádkoztam,
hogy ne okozzak helyrehozhatatlan kárt,

hiszen gyerekkoromban
jómagam is olyan voltam, mint Regina,

ezért tudtam,

hogy ezzel akár örökre is
megrendíthettem az önbizalmát.

Az önbizalom hiánya képes
a mélyből lerombolni minket,

lehúz magával:

összezúz a "nem tudom"-ok, "nem fogom"-ok
és "lehetetlen"-ek örvényében.

Önbizalom nélkül elakadunk,

és ha elakadunk, bele sem tudunk
kezdeni semmibe.

Ahelyett, hogy belesüppednénk
az elénk tornyosuló akadályokba,

önbizalommal magabiztosan cselekedhetünk.

Mind kicsit másképp viselkedünk,
ha tudjuk, hogy nyerhetünk,

mintha csak reméljük a sikert.

A következő hasznos segítség lehet.

Ha nincs elég önbizalmuk,

lehet, hogy csak alább kell
adjanak a célkitűzésekből.

Ha túlteng az önbizalmuk,

az lehet azért, mert nincsenek
tisztában a realitásokkal.

Nem mindenki önbizalomhiányos.

Társadalmunkban néhány ember
azért magabiztosabb,

mert jobban megfelelnek
a vezetőkről alkotott ősképünknek.

Egyeseknél jutalmazzuk,

másoknál büntetjük az önbizalmat,

de mellettük rengetegen vannak olyanok,

akik úgy élik mindennapjaikat,
hogy egyáltalán nincs önbizalmuk.

Néhányunknak

az önbizalom forradalmi lehetőség,

nagy kár lenne ugyanis,

ha legjobb ötleteink
észrevétlenek maradnának,

és legragyogóbb álmainkat
nem váltanánk valóra,

csak azért, mert hiányzik belőlünk
az önbizalom, mint mozgatóerő.

És pont ez az, amin változtatni szeretnék.

Hogy mi az önbizalom nyitja?

Becslésem szerint legalább három dolog:

támogatás, közösség és kíváncsiság.

A támogatás önbizalmat szül:

a közösség táplálja,

a kíváncsiság pedig megerősíti.

Mi tanárok gyakran mondjuk:

nem lehetsz az, amit nem tudsz
magadnak elképzelni.

Kislányként nem volt önbizalmam,

míg valaki meg nem mutatta, mi az.

A családommal mindent együtt csináltunk,

az olyan hétköznapi dolgokat is beleértve,
mint az autóvásárlás,

és mindahányszor együtt voltunk,

megfigyeltem, hogy a szüleim
mindig ugyanúgy viselkedtek.

Bementünk a kereskedésbe,

az apám leült,

míg az anyám nézelődött.

Amikor megtalálta a neki tetsző autót,

apámmal együtt
odamentek a kereskedőhöz,

aki óhatatlanul, minden alkalommal
apámat tüntette ki a figyelmével,

hozzá fordult,

feltételezve, hogy ő intézi a pénzügyeket,

következésképp a tárgyalást is.

"Packnett tiszteletes – mondták –, mit
tehetnénk, hogy öné legyen ez az autó?"

Apám pedig mindig ugyanúgy reagált.

Némán, komótosan anyám felé intett,

majd az ölébe ejtette a kezét.

A nyolcvanas években egy fekete nővel
pénzügyekről tárgyalni

bizonyára sokkoló lehetett,

de akárhogyan is volt,

figyeltem anyámat, aki úgy megdolgozta
ezeket az autókereskedőket,

hogy végül tulajdonképpen
ingyen adták oda nekünk az autót.

(Nevetés)

Sosem mosolyodott el.

Sosem félt odébb állni.

Tudom, hogy anyám úgy gondolta,
ő csak annyit tett,

hogy jó áron megszerzett egy furgont,
de valójában ezzel felhatalmazott arra,

hogy az elvárásokkal ellentétben

magabiztos legyek abban, amihez értek,
és ne foglalkozzak a kétkedőkkel.

Az önbizalomhoz szükséges ez a támogatás,

és a közösség a legbiztonságosabb hely,
ahol kipróbálhatjuk az önbizalmunkat.

Idén Kenyába utaztam,

hogy a maszáj nők jogait tanulmányozzam.

Ott találkoztam egy csapat fiatal nővel,

a "Nőstény Oroszlánokkal".

Ők az első csak nőkből álló
vadőr csoport Kenyában.

Ez a nyolc bátor, fiatal nő

kamaszként történelmet írt.

Megkérdeztem Purityt,
a legbeszédesebbet közülük,

van-e bármi, amitől fél.

Esküszöm, a válaszát feltetováltatnám
a testem minden négyzetcentijére.

Azt felelte: "Persze, hogy van,

de akkor segítenek a nővéreim.

Ők emlékeztetnek rá,
hogy jobbak leszünk, mint a vadorzók,

és nem bukunk el."

Az, hogy Purity magabiztosan
kutat fel oroszlánokat és vadorzókat

nem atlétatermetéből
vagy egyszerűen a hitéből eredt.

Az önbizalmát a nővérei erősítették,

a közösség.

Gyakorlatilag azt mondta ezzel,
hogy ha valaha kétségek gyötrik,

őket hívja segítségül,

hogy visszaadják számára a reményt,

hogy újjá építhesse az önbizalmát.

Ha tartozunk valahová,
a közösség önbizalmat adhat,

amelyet a kíváncsiságunk megerősíthet.

Pályafutásom elején egy nagyszabású
rendezvényért voltam felelős,

amely nem úgy sült el,
ahogy terveztem.

Nem, hazudok. Borzalmasan sikerült.

És amikor átbeszéltem
a felettesemmel az esetet,

egyszerűen tudtam,

hogy fel fogja hozni az összes hibát,
amit valaha elkövettem,

valószínűleg a születésemtől.

Ám ehelyett egy kérdéssel nyitott:

"Mi volt a szándékod?"

Meglepődtem, de megkönnyebbültem.

Tudta, hogy már amúgy is
ostorozom magam a történtekért.

A kérdés segített,
hogy tanuljak a hibámból.

Nem az volt a cél, hogy lerombolja
már amúgy is megingott önbizalmam.

A kíváncsiság segít, hogy saját
fejlődésünk irányát meghatározzuk.

Ez a beszélgetés segített,
hogy a következő projektemet

azzal a tudattal közelítsem meg,
hogy sikerre vihetem.

Támogatás, közösség, kíváncsiság:

ezek mind kellenek ahhoz,
hogy tápláljuk az önbizalmunkat,

elengedhetetlenek ahhoz, hogy megoldjuk
a legnagyobb kihívásokat,

és felépítsük a világot, amiről álmodunk,

egy világot, ahol nincs egyenlőtlenség,
ahol valóban pártatlanság van,

egy világot, ahol testben és lélekben is
szabadok lehetünk,

mert tudjuk, hogy egyikünk sem lehet
valóban szabad, míg mindenki nem az.

Egy olyan világot,
mely nem rémül meg az önbizalomtól,

ha azt egy nő

vagy egy sötét bőrű ember képviseli,

vagy bármilyen más, a vezetőkről alkotott
ősképünktől eltérő formában jelentkezik.

Egy világot, ahol tudják:
ez a fajta önbizalom

pont az, amire szükségünk van,
hogy megvalósítsuk a jövőt, amire vágyunk.

Elég magabiztos vagyok ahhoz,
hogy higgyem:

Ez a világ megvalósítható,

és mi leszünk azok,
akik ezt lehetővé teszik.

Köszönöm szépen.

(Taps)